Soha ne érezd magad elfuserált embernek, ha valami nem sikerült

Vannak olyan élethelyzetek, amelyekkel nehéz bármit is kezdeni. Mert elvesztettél valamit, ami nélkül semmi értelme nincsen: a hitedet. Azt a hitet, ami minden kisebb pofon után megerősített benne, hogy van miért felállnod, van miért összekaparnod magadat, van miért folytatnod az utadat. Azt a hitet, ami úgy érzed, végleg darabjaira hullott benned.

Eszedbe sem jutott, hogy egyszer veled is megtörténik. Hogy egyszer te is kerülhetsz ilyen mélyre. Amíg csak külső szemlélőként láttad, vagy akár kísérted végig mások összeomlását, addig nem érezted igazán az élet súlyát. Addig olyan volt, mint díszpáholyból boxmérkőzést nézni: látni az izzadságot, a vért és a küzdelmet egészen más, mint izzadni, vérezni és küzdeni.

Ismerem, voltam már ott én is. A lelátón is és a ringben is. Estem már úgy össze lelkileg és testileg is, hogy nem tudtam, képes leszek-e felállni. Vesztettem már el a hitemet másik emberben és önmagamban is. Csapott már meg a halál szele egy stroke formájában, kerültem már rövid időre tolószékbe, használtak már ki hidegvérrel, hagyott már el valaki, akit nagyon szerettem, és volt, aki úgy ment el, hogy a földi útját végleg befejezte. Éreztem már én is úgy, hogy nincs miért felkelnem.

De volt. Volt miért. Viszont ha most éppen a saját összeomlott életed romjai alatt fekszel, meg sem próbálok olyan léleksimogató üres hazugságokat tolni az arcodba, mint hogy "minden rendben lesz", meg hogy "ami nem öl meg, az megerősít". Egyrészt azért nem teszem, mert nem hiszek benne, másrészt pedig azért, mert aki volt már igazán mélyen, az pontosan tudja, mennyit érnek az ilyen instant világmegváltások.

Mitől szenvedsz valójában?

Mindenekelőtt érdemes megnéznünk, hogy mi az, ami a szenvedésedből azonnal elhagyható. Ez hülye? – hördülhetsz most fel teljesen jogosan mentális beszámíthatóságomról érdeklődve. Nincs ezzel semmi baj, de fókuszáljunk a lényegre. És pont ez az, amit hajlamosak vagyunk elmulasztani életünk mélypontján: a lényegre fókuszálást. Mert mit tesz a legtöbb ember egyből, miután padlót fog? Belehelyezi magát az instant áldozatszerepbe.

Ahelyett, hogy minden energiáját helyzetének elfogadására és a padlóról való felállásra fordítaná, elkezdi ostorozni magát teljesen értelmetlen kérdésekkel. "Miért én? Miért pont velem történt ez? Miért ver engem a sors? Ki a felelős ezért?" És miután válasz nem érkezik, a kérdések tárháza pedig kimerül, azt hihetnénk, az áldozat felismeri, hogy ideje tovább lépni. De nem. Kezdi elölről: „Miért én? Miért pont velem..."

Furcsa hintaszék az önsajnálat: haladni nem lehet vele, csak lekötni az energiánkat. Elég kényelmetlen ahhoz, hogy tönkretegyük vele az életünket, de elég kényelmes ahhoz, hogy beleragadjunk. Itt válik ketté szenvedésünk: a padlóra kerülés utáni szükséges gyász mellett megjelenik a teljesen fölösleges önostorozás. Ráadásul nemcsak megjelenik, hanem egyre nagyobb szerepet is kap, mígnem eljön az az idő, amikor már nem is amiatt szenvedünk, ami történt velünk, hanem amiatt, amit utána magunkkal művelünk.

Persze jó oka van ennek. Nem is egy.

Fotó: Pixabay

Fotó: Pixabay

A zsákodba rakták

Úgy élünk, mintha meg lennénk bélyegezve. Mintha gyermekkorunkban mindegyikünk homlokára ráégettek volna egy pecsétet: Veszíteni Tilos. Ha veszítesz, ha nem megy valami, ha hibázol, akkor szar ember vagy. Egy hulladék. A hibáidért büntetés jár. Egyetlen helyes út létezik: az, amit a fejedbe vertek. Az abszolút igazság, ami megkérdőjelezhetetlen és megmásíthatatlan. Erre épül az oktatási rendszerünk, és erre épül sok szülő nevelési stratégiája is.

Ahogy a mondás tartja, az vagy, amit megeszel – de ez nemcsak fizikai táplálékunkra igaz, hanem a szellemire is. Ha valakivel folyton azt etetik meg, hogy ha hibázik, akkor egy selejt, vajon mit fog tenni, amikor élete első igazi kudarcát éli meg? A lábtörlőjét jobban fogja tisztelni önmagánál. Ha valakit nem tanítanak meg arra, hogy a valódi sikerekhez mindig kudarcokon keresztül vezet az út, akkor egyrészt a bukástól félve képtelen lesz kiteljesedni (pontosabban nem képtelen, csak annak hiszi magát), másrészt pedig amikor tényleg elbukik (mert úgyis elbukik párszor az életében), akkor nagyon könnyen fel is adja a küzdelmet, az álmait, a remélt boldogságot. Talán végleg.

Pedig kisbaba korunkban mindannyian egész máshogyan éltünk még. Akkor még nem számított egy-két pofára esés. De három, vagy négy, vagy öt sem. Megfejelted a padlót vagy az asztal sarkát, sírtál egyet (de csak ha volt valaki a közelben), aztán mentél tovább. Újabb fejes, újabb próbálkozás. Aztán csak megtanultál járni, olvasni, evőeszközzel enni és WC-be kakilni. A felnőtté válás útján azonban jó eséllyel belőled is hatékonyan kinevelték a gyermeki kíváncsiságot, a tanulási vágyat, a kitartást és a lelkesedést.

Van egy másik oka is annak, hogy nem tudunk mit kezdeni életünk válsághelyzeteivel: az evolúció. Pontosabban annak jelenlegi szakasza, ahol az ember számára a természetes veszélyforrások jelentősen lecsökkentek. Magunk kinyírásában nagyon jók vagyunk, de természetes ellenségeink nem nagyon vannak. Már nincs az, hogy a barlangból kilépve oda kell figyelni a ragadozókra, már nyugodtan alszunk a puha takarónk alatt. Már megszoktuk, hogy biztonságos az életünk, pedig valójában ez a biztonság csak egy illúzió, amiből időről időre ébresztőt fúj az élet. Ezt hívjuk válsághelyzetnek.

A harmadik ok az, hogy fogyasztói társadalomban élünk. Igen, bármilyen furcsán hangzik így elsőre, ennek is köze van ahhoz, hogy szerencsétlenül vergődünk a gödörben. Mert instant megoldást várunk. Megszoktuk, hogy ha fáj a buksink, akkor jöhet egy bogyó a reklámból látott csodaszerből, és máris minden megoldódott (aztán később nem értjük, miért tartunk ugyanott, vagy még lejjebb, amikor az elnyomott tünetek újra kijönnek ugyanott vagy máshol). Megszoktuk, hogy egy pár száz forintos dezodortól válunk igazi nővé vagy férfivá (csak össze ne cseréljük), és megszoktuk azt is, hogy a boldogság, a szeretet és az alapvető emberi értékek megvásárolhatóak. Legalábbis annak tűnnek sokak számára. Nem csoda, hogy aki így szocializálódik, az tökéletesen impotenssé válik egy valóban komoly válsághelyzetben, ahonnan egyetlen instant csodával sem tudja kikaparni magát.

Egyrészt az életvitelünk, másrészt a hiányos neveltetésünk miatt nem vagyunk felkészülve a változásra – pláne nem a negatívra –, ezért teljesen kiszolgáltatott helyzetben kapálózunk ilyenkor. Pedig van másik út is. Szebb és hatékonyabb.

Bárhonnan, bármikor

Minden bukás kiváló tükör számodra: megmutatja, hol vagy gyenge, miben tudsz fejlődni, és mi az, amivel nem tudsz mit kezdeni. Most még. Ha azonban megérted, hogy a tehetetlenséged csak egy tanult tulajdonság, és nem vagy egy értéktelen selejt, csak eddig nem megfelelő eszközökkel próbálkoztál, akkor el tudod kezdeni megkeresni a megfelelő eszközöket. Azokat az eszközöket, amelyekkel bárhonnan, bármikor képes vagy felállni. Mindegyiket önmagadban fogod megtalálni.

Az első ilyen eszköz – vagy nevezhetjük életünk egyik alappillérének is – az önelfogadás. Ez az, ami csak nagy keveseknek megy. Feltétel nélküli önelfogadás. Nem önimádatról beszélek, mert az nagyon más: az önimádó ember vagy a valódi önszeretetének hiányát próbálja kompenzálni, vagy egy elkényeztetett, egoista kis köcsög, akit sem a szülei, sem az élet nem tanított még meg alázatra, és azt hiszi, hogy érte kel fel a Nap.

Ezzel szemben az önelfogadás azt jelenti, hogy örülsz a sikereidnek, de nem bünteted magad a kudarcaidért sem. Nem tartod magad tökéletesnek, de nem is tartod bajnak ezt. Megérted, hogy a kitörően vidám pillanatok mellett ugyanúgy hozzátartoznak az életedhez a pizsamában végigszenvedett napok, a sikertelen próbálkozások, a visszautasítások és a testi-lelki mélypontok. Megérted, és nem görcsölsz ezen. Mert így vagy jó. Nem tökéletes, de bőven elég jó ahhoz, hogy szeresd önmagad. És bőven elég jó ahhoz, hogy folyamatosan fejlődve egyre tökéletesebbé és egyre boldogabbá válj.

A gödörből való kimászás másik eszköze – és életünk szintén elengedhetetlen alappillére – a játék. Egy újabb dolog, ami gyermekként még megvolt benned, amíg ki nem nevelték belőled. Mert komoly ember nem játszhat önfeledten. Mert ha jól érzed magad, akkor biztos nem vagy hatékony robotmunkaerő. És mert annyira komolyan kell venni az életet, hogy lehetőleg bele is rokkanjunk. Pedig még amikor nyakig merülsz a szarban, akkor is sokkal hatékonyabban ki tudsz jönni onnan, ha nem görcsölve kapálózol, hanem megkeresed az élvezetes módját a kimászásnak.

Én a stroke-om után mindenből játékot csináltam. Labdáztam magamban és a látogatóimmal, hogy visszaszerezzem az elvesztett bal oldali mozgáskoordinációmat, gyalogoltam a járdaszegélyeken, hogy visszaszerezzem az elvesztett egyensúlyérzékemet, együtt nevettem az ápolókkal akár a saját helyzetemen is, a hányingerrel és fejfájással végignyomott napjaimon pedig honlapfejlesztést tanultam magamtól, mert már régóta érdekelt. Mindig kerestem a szórakoztató lehetőségeket, a játékot és a lehetőséget, hogy ne csak az út végén érezzem jól magam, hanem már közben is. Így sokkal hatékonyabban megy a gödörből való kimászás – és az egész élet.

"Nem azért hagyjuk abba a játékot, mert megöregszünk, hanem azért öregszünk meg, mert abbahagyjuk a játékot."

(George Bernard Shaw)

A játék persze nem azt jelenti, hogy mindent elhülyéskedsz, és ha valami picit is fáj, akkor ott hagyod a fenébe. A fájdalom is a fejlődés része. Van, amikor máshogy nem megy, csak összeszorított fogakkal, vért izzadva, az akadályok ellenére sem feladva. Ilyenkor jön képbe a harmadik alappillér: a kitartás. Általában nem a legtehetségesebbek, a legszerencsésebbek vagy a legjobb háttérrel rendelkezők érnek el igazán tartós sikereket, hanem a kitartó emberek. Emberi kapcsolatokban, munkában, válsághelyzetben egyaránt így van ez. Lehet nálad jobb bárki bármiben, de ha nem adod fel, akkor csak idő kérdése, hogy nyerj.

Van még egy negyedik alappillér is: az önmagadnál nagyobb cél kiválasztása. Akinek ugyanis a legnagyobb célja a személyes jóléte, az könnyen válhat motiválatlanná, amikor egy súlyos válsághelyzetben megtörik a hite. Könnyen érezheti úgy ilyenkor, hogy nincs miért felkelnie. Ezért fontos, hogy ne csak magadnak akarj adni, hanem másoknak is – a szeretteidnek, az embereknek, a többi élőlénynek.

Egy idő után a legtöbb ember eljut ide. Van, aki hamarabb, és van, aki csak élete legvégén, amikor rájön, hogy a halottaskocsi nem húz utánfutót, és semmit nem visz magával a temetőbe. Illetve visz, csak nem tárgyakat, hanem ki nem mondott szavakat, elmulasztott lehetőségeket, meg nem élt élményeket, élve eltemetett álmokat. Mert amit magadnak megtartasz, azt elveszíted, de amit másokkal megosztasz, az a tiéd marad.

Nem vagy egyedül

Végül van még egy nagyon fontos dolog. Amikor komoly válságba kerülünk, nagyon könnyen hatalmába kerít minket az a félelmünk, hogy egyedül maradtunk, nem számíthatunk senkire, és amúgy sincs, aki megértene minket. Ez részben igaz is, hiszen nincs két pontosan ugyanolyan ember, és nincsen két pontosan ugyanolyan helyzet sem, de az érző embereket mégis összeköti valami.

Múlt héten az OK vagyok mentális show-n tartottam előadást. Amellett, hogy hálás vagyok a megtisztelő felkérésért, és egy nagyon tartalmas és élményekben gazdag programon vehettem részt, el is gondolkodtam utána picit. Sokféle előadó sokféle tapasztalat alapján sokféle módon közelítette meg ugyanazt a kérdéskört. Hogyan álljunk fel, hogyan maradjunk talpon, hogyan legyünk boldogok. Sok különböző út, hasonló cél, és egy láthatatlan kapocs. Itt nem számított, hogy ki mennyire ismert, ki szívott nagyobbat az életében, vagy ki milyen módszerekkel mászott ki életének legmélyebb időszakából; itt csak az számított, hogy megcsinálta, kimászott, és abban próbál segíteni, hogy másoknak is sikerüljön. Közösség, elfogadás, kölcsönös tisztelet. Ezt éreztem, bármerre is léptem.

És ez nemcsak egy jól szervezett motivációs nap erejéig igaz. A mai írásom pontosan a négyszázadik azóta, hogy elindítottam a honlapomat. Négyszáz írás, rengeteg hozzászólás, nagyon sok megkeresés és személyes tanácsadás után azt látom, hogy egyetlen valódi kudarc van: az, ha valaki feladja.

Soha ne higgy az agyadnak, amikor a magányos áldozat szerepébe próbál belebújtatni. Nem vagy egyedül. És nem is vagy vesztes. Sokan küzdenek. Sokan próbálnak felállni egy hatalmas bukás után. Sokaknak sikerült, és sokaknak sikerülni fog. Végleg csak az veszít, aki beletörődik a vereségbe, és azt hazudja önmagának, hogy nincs értelme tovább próbálkoznia. A kínaiak úgy mondják a válság szólt, hogy wei ji (危机). Ez egy gyönyörű szóösszetétel, amelynek az első része azt jelenti, veszély, a második része pedig azt, hogy lehetőség. Megelégszel a szenvedéssel és a veszéllyel, vagy megkeresed a lehetőséget?