Sekélyen gázolunk a vérben: Az – Második fejezet kritika
A 2017-es Az nagyszabású, látványos horrorfilm volt, és sokkal több is annál. A nyolcvanas évek, a fiatalság iránti nosztalgia működtette, és az a tudás, amivel Stephen King megírta 1986-ban több, mint ezer oldalas regényét. Az Az egyszerre mutatta meg a gyermekkor legszebb pillanatait - első szerelem, a barátságok örökre szóló volta, a nyári szünidő végtelen szabadsága - és a legborzalmasabbakat is, utóbbit pedig hatásos szimbólumokba burkolva.
A családon belüli erőszak, elhanyagoltság, bullying, szexuális bántalmazás sötét felhője lebegett a kiskamasz főhősök feje felett,
akik még nagyon nem voltak elég idősek ahhoz, hogy ilyen korán találkozzanak az emberi mocsokkal.
Logikus, hogy a főhősök ezért traumatizálódtak felnőttkorukra, a trauma minden ismérvével: rémálmokkal, felejtéssel és tagadással. A kínok és bántások megtestesítője Pennywise, a vicsorgó Bohóc - vagyis "Az", és a név jól eltalált, mert érzékelteti a gyerekkori rettegések verbalizálhatatlanságát -, akivel ugyan felvették a harcot az első rész végén, de végleg nem tudták legyőzni (ergo: életben maradtak, de tovább hordozták a sebeiket).
King a felejtést a tőle megszokott mesei módon illesztette a sztoriba: a Második fejezetre felnőtté vált hősei a Bohóccal vívott élet-halál harc után egyikük kivételével elhagyták a várost, amelytől minél távolabb költöztek, annál kevésbé emlékeztek az eseményekre (a sikeres szőnyeg alá söprés lélektani mechanizmusának szép metaforájaként).