KULT
A Rovatból

Segítség, mindenhová követ egy csecsemő! – Az anyaság sötét oldalát neveti ki A baba, az HBO Max horrorkomédiája

Súlyos tabu a gyereket nem akarni, nem szeretni – és ez a lefojtott bűntudat a horrorbébi alakjában ölt testet. Kritika.
Rónyai Júlia. Fotó: HBO/YouTube - szmo.hu
2022. június 01.


Link másolása

Babák. Mi jut eszünkbe róluk? Gügyögnek, puhák, illatosak, édesek. Ösztönösen rájuk mosolygunk a buszon, ha minket nézve elbambulnak. És - hacsak nem vagyunk teljes pszichopaták - összeszorul a gyomrunk, ha sírnak, ha fáj nekik valami.

Babák. Véresek, lilák és bömbölnek. Belőlünk táplálkoznak, és ezt abba sem hagyják jó néhány évtizeden át. Örökre megváltoztatnak mindent, és nem lehet őket garanciával kicserélni vagy visszavinni.

Egyszóval a miniatűr emberi lények sokféle ellentmondásos érzelmet váltanak ki. A baba című brit sorozat épp ezeken a húrokon játszik, talán ettől olyan szórakoztató, humoros és félelmetes ez az (egyelőre) öt epizódos horrorkomédia az HBO Maxon.

Kéne otthonra egy baba? Jézus isten, dehogy! - kap a fejéhez a sorok írója, ahogyan sorozat főhőse, Natasha (Michele De Swarte) is, látva, hogy az egyik legjobb barátnője képtelen rá figyelni a kisbabája mellett. Ráadásul a másik is teherbe esett, aminek hallatán már udvariasságból sem tudja megjátszani a lelkesedést.

Ja, és van még egy közös vonásunk Natashával: valószínűleg én is üvöltenék, ha hirtelen fejemre esne egy hulla, utána meg egy gőgicsélő újszülött. Márpedig vele éppen ez történik a tizedik perc magasságában.

Ha ez nem lenne elég, nem sokkal később kénytelen elringatni a csecsemőt a hulla mellett - sután, mint egy neandervölgyi, akinek a kezébe nyomtak egy iPadet, és megpróbál vele tüzet csiholni.

Ezen a ponton már hangosan sikítok, és a derültségem okát is tudom: pontosan így viselkednék a helyében én is. Segélykérően pislognék oldalra, hogy valaki vigye már el innen ezt a kedves kis valamit. (De miért rángatom ide magam minduntalan? Ígérem, majd igyekszem megindokolni.)

Erről a babáról már az első részben kiderül, hogy nem akármilyen kisded. Ha ugyanis Natasha lepasszolná bárkinek, az illetőnek perceken belül fejére borul egy polc, vagy nekitolat egy fának, és rekordsebességgel elhalálozik. Nemsokára azt is megtudjuk, a rejtélyes kis emberkezdemény már “elfogyasztott” néhány anyukát. Egyszóval semmi garancia rá, hogy a diplomaszerzésig tart a kaland - sőt, talán a nagycsoportos ballagásig sem.

Érthető, hogy Natasha ezen a ponton már igencsak szabadulna a parabébitől. Csakhogy bekapcsol nála az evolúciósan belénk huzalozott gondoskodás: nem hagyunk magára egy síró csecsemőt! Hát micsoda ő, egy szörnyeteg? Vagy ezúttal a baba lenne az?

Ekkor felbukkan egy mogorva néni, aki régóta nyomon követi a bébi pusztító hadjáratát, és azt állítja: tudja a megoldást. Natasha ráadásul egy véletlen folytán találkozik elhidegült húgával, a leszbikus Bobbyval is, aki vele ellentétben eleped egy kisbabáért, és épp a gyámügyeseket próbálja megpuhítani. Bobbytól pedig már csak egy lépésre van kettejük különc édesanyja, aki egy kommunában nevel egy rakás gyereket.

A több évados sorozatok előnye, hogy nehéz bennük bármit elszpojlerezni, hiszen magam sem sejtem a végkifejletet. Egyelőre nem tudni, milyen irányba tart ez az egész, mi lesz a konklúzió, és egyáltalán mennyire veszi magát komolyan a sztori.

A misztikus légkör, az afrikai zenék, a nomád szertartásokat idéző jelenetek ugyanakkor azt sugallják: a végén még kibomlik itt nekünk valamilyen ősi üzenet az anyaságról.

Lehet, hogy ez a baba nem is olyan gonosz, inkább fontos hír hozója. Hogy Natasha képtelen tőle megszabadulni, félreérthetetlen szimbólum: halló, itt az ideje felelősséget vállalni egy másik lényért! Lehet, hogy az csügg rajtad, belőled táplálkozik, és a végén felemészt - de a feladat választ téged, és nem fordítva.

Persze, ma már az abortusz sokat vitatott vívmányának hála nagyobb a mozgásterünk ebben, mint az előttünk élt nőknek bármikor. De vajon hány anya érzi ma is, hogy az égből a fejére ejtettetek egy csecsemőt, és kénytelen, vagy épp képtelen felnőni a melóhoz?

A mai napig tabu, ha nőként nem áhítozunk az anyaságra: nem életcélként tekintük rá, hanem lehetséges útként, amire valamilyen okból nem szeretnénk rálépni. Ahány nő, annyi indok - de inkább bele sem fogunk a magyarázkodásba, nehogy magunkra vonjuk mások ítéletét. Talán éppen ezért érzem mégis fontosnak, hogy beszéljünk erről. Ideje elfogadni, hogy nem szülni sokunk számára átgondolt, felelős döntés, és ez mit sem von le az anyák iránt érzett tiszteletünkből.

Még ennél is súlyosabb tabu azonban a már megszületett gyermeket nem szeretni. Pedig - az előző ponttal ellentétben - ez nem választás kérdése. Nettó tragédia, a mama és a baba számára egyaránt. És gyakori. Éppen csak nem beszélnek róla a nők. Sehol, soha. Inkább összeszorított foggal ellátják a feladatot, legyártva egy újabb traumatizált, szeretethiányos felnőttet a világnak.

Nem csoda hát, hogy a lefojtott bűntudat a horrorbébi archetípusában ölt testet, Rosemary gyermekétől a Radírfejig. És ez a baba nem cuki: levakarhatatlan, megfojt, eláraszt, elemészt, megöl. Ha kirakod az ajtón, bemászik az ablakon, és mindenhol ott van.

Kíváncsi vagyok, hová lyukad ki a sorozat, Natasha mindenesetre baljós alternatív valóságba kerül, ahol a többiek szerint mindvégig ez a baba volt a gyereke. Mulattató az ősanyák pocaklakós, tejcis giccsparódiája, ahogyan a random mellékszereplők gügyögése is - na meg a cinikus főhősnő, aki ettől az egésztől undorodik. De ki tudja? Talán ez a baba mégiscsak nemes céllal került hozzá.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: