Babák. Mi jut eszünkbe róluk? Gügyögnek, puhák, illatosak, édesek. Ösztönösen rájuk mosolygunk a buszon, ha minket nézve elbambulnak. És - hacsak nem vagyunk teljes pszichopaták - összeszorul a gyomrunk, ha sírnak, ha fáj nekik valami.

Egyszóval a miniatűr emberi lények sokféle ellentmondásos érzelmet váltanak ki. A baba című brit sorozat épp ezeken a húrokon játszik, talán ettől olyan szórakoztató, humoros és félelmetes ez az (egyelőre) öt epizódos horrorkomédia az HBO Maxon.

Kéne otthonra egy baba? Jézus isten, dehogy! - kap a fejéhez a sorok írója, ahogyan sorozat főhőse, Natasha (Michele De Swarte) is, látva, hogy az egyik legjobb barátnője képtelen rá figyelni a kisbabája mellett. Ráadásul a másik is teherbe esett, aminek hallatán már udvariasságból sem tudja megjátszani a lelkesedést.

Ha ez nem lenne elég, nem sokkal később kénytelen elringatni a csecsemőt a hulla mellett - sután, mint egy neandervölgyi, akinek a kezébe nyomtak egy iPadet, és megpróbál vele tüzet csiholni.

Ezen a ponton már hangosan sikítok, és a derültségem okát is tudom: pontosan így viselkednék a helyében én is. Segélykérően pislognék oldalra, hogy valaki vigye már el innen ezt a kedves kis valamit. (De miért rángatom ide magam minduntalan? Ígérem, majd igyekszem megindokolni.)

Érthető, hogy Natasha ezen a ponton már igencsak szabadulna a parabébitől. Csakhogy bekapcsol nála az evolúciósan belénk huzalozott gondoskodás: nem hagyunk magára egy síró csecsemőt! Hát micsoda ő, egy szörnyeteg? Vagy ezúttal a baba lenne az?

Ekkor felbukkan egy mogorva néni, aki régóta nyomon követi a bébi pusztító hadjáratát, és azt állítja: tudja a megoldást. Natasha ráadásul egy véletlen folytán találkozik elhidegült húgával, a leszbikus Bobbyval is, aki vele ellentétben eleped egy kisbabáért, és épp a gyámügyeseket próbálja megpuhítani. Bobbytól pedig már csak egy lépésre van kettejük különc édesanyja, aki egy kommunában nevel egy rakás gyereket.

A több évados sorozatok előnye, hogy nehéz bennük bármit elszpojlerezni, hiszen magam sem sejtem a végkifejletet. Egyelőre nem tudni, milyen irányba tart ez az egész, mi lesz a konklúzió, és egyáltalán mennyire veszi magát komolyan a sztori.

A misztikus légkör, az afrikai zenék, a nomád szertartásokat idéző jelenetek ugyanakkor azt sugallják: a végén még kibomlik itt nekünk valamilyen ősi üzenet az anyaságról.

Persze, ma már az abortusz sokat vitatott vívmányának hála nagyobb a mozgásterünk ebben, mint az előttünk élt nőknek bármikor. De vajon hány anya érzi ma is, hogy az égből a fejére ejtettetek egy csecsemőt, és kénytelen, vagy épp képtelen felnőni a melóhoz?

A mai napig tabu, ha nőként nem áhítozunk az anyaságra: nem életcélként tekintük rá, hanem lehetséges útként, amire valamilyen okból nem szeretnénk rálépni. Ahány nő, annyi indok - de inkább bele sem fogunk a magyarázkodásba, nehogy magunkra vonjuk mások ítéletét. Talán éppen ezért érzem mégis fontosnak, hogy beszéljünk erről. Ideje elfogadni, hogy nem szülni sokunk számára átgondolt, felelős döntés, és ez mit sem von le az anyák iránt érzett tiszteletünkből.

Nem csoda hát, hogy a lefojtott bűntudat a horrorbébi archetípusában ölt testet, Rosemary gyermekétől a Radírfejig. És ez a baba nem cuki: levakarhatatlan, megfojt, eláraszt, elemészt, megöl. Ha kirakod az ajtón, bemászik az ablakon, és mindenhol ott van.

Kíváncsi vagyok, hová lyukad ki a sorozat, Natasha mindenesetre baljós alternatív valóságba kerül, ahol a többiek szerint mindvégig ez a baba volt a gyereke. Mulattató az ősanyák pocaklakós, tejcis giccsparódiája, ahogyan a random mellékszereplők gügyögése is - na meg a cinikus főhősnő, aki ettől az egésztől undorodik. De ki tudja? Talán ez a baba mégiscsak nemes céllal került hozzá.