Rudolf Péter: „Egy politikusnak sem kell megfelelnem”
Rudolf Péterrel interjút készíteni nem könnyű, sorba kell állni, mint annak idején Trabantért a Merkúrban. Gyakorlatilag a kinevezése óta szeretnék beszélgetni vele, de rendkívül elfoglalt, és sokáig a Covid sem kedvezett az interjúknak. Most azonban végre összejött, és túlzás nélkül mondhatom, megérte várni.
– Két éve kerültél a színház élére. Nem bántad meg?
– Mielőtt beadtam a pályázatot, feltettem magamnak egy nagyon egyszerű kérdést. Pár év múlva az fájna-e jobban, hogy nem csaptam bele, mert gyáva voltam, vagy az, hogy kiderül rólam, nem vagyok alkalmas. Úgy éreztem, az első változat keltette dühvel kevésbé tudnék együtt élni, mint a második változat kínos, de vállalható következményeivel.
Amint ezt megfogalmaztam magamban, kitisztult a kép. Ez a dolgom. Persze amibe csöppentem nem egyszer adott okot az elbizonytalanodásra: kacifántos körülmények között neveztek ki a legnagyobb prózai társulat élére, miközben gyakorlatilag bezárt az ország. Abszurd időszak volt.
És bár rendeződni látszik a helyzetünk, a színház most jóval nagyobb energiákat kell mozgasson, hogy a pandémiás helyzet előtti szintre küzdje vissza magát nézettségben, tervezhetőségben. Szóval hirtelen felindulásból elkövetett elbizonytalanodásaim voltak – de lényeget tekintve világos számomra, hogy ez az én utam.
– Mi volt a legnehezebb a Covid-időszakban, és hogy volt nehezebb: színészként vagy igazgatóként?
– A Vígszínházban a barátom Harvey-ban játszottam először, most tavasszal. (Az előadásról írt kritikánk itt olvasható.) A régi előadásaimat, az „előző életemből” természetesen ugyanúgy sújtotta a Covid, mint az egész világot. Nem játszani fájdalmas. Nézőt hazaküldeni borzalmas. Színészként. Igazgatóként. Portásként és öltöztetőként is.
Ez a színház arról híres, hogy a legélesebb történelmi helyzetekben, a legsötétebb időkben, a legkilátástalanabb körülmények között is – játszott. Merthogy akármennyi fájdalom gyűlik is fel a világban, összejönni és megmártózni egy színházi előadás katarzisában, az előadóknak és természetesen a befogadóknak is menekülés. Gyógyszer. Hát még egy ilyen környezetben, mint a Víg.
De ez egy speciális helyzet volt, ahol maga a találkozás volt a veszélyforrás. Nem kockáztathattam. A társulat színészei, és persze én magam is, abban nőttünk fel, hogy csak akkor mondasz le egy előadást, ha nagyon-nagyon magas lázad van. Valahogy így alakult ki. Egyébként négykézláb is bemászol. Azt elfogadtatni a kollégákkal, hogy most egy egészen más hozzáállással szolgálják a színházat, hogy az óvatosság most fontosabb, és az első tünetre otthon kell maradni, tesztelni kell, nagyon nehéz volt. Tehát az elszánt játszani akarás és a bölcs óvatosság közötti lavírozás volt a legnehezebb.
Emlékszem, amikor a színházak egymás között még csak arról állapodtak meg, hogy erősen ajánlott a maszkviselés, a Vígszínház tanácstermében ültünk nyolcan-tízen, és azon tanakodtunk, nem kötelességünk-e egy ekkora épületben előbb lépni, és még szigorúbb óvintézkedéseket hozni. Akkor még nem tudhattuk, mi lesz a reakció. Lehet, hogy holnap mindenki azt mondja, ha maszkot kell húzni, akkor nem jövünk a Vígbe! Üres házak előtt fogunk játszani? Vagy pedig mellénk áll a közönség?
Mindig azt mondogattam magamnak, ahhoz képest, hogy édesanyám még az óvóhelyre menekült a bombázások elől, ezek a kellemetlenségek a maszkkal igazán semmiségek.
Az élet visszaigazolta a döntéseinket. Ez a sok aggodalom összerántotta a társulatot. A streameléssel lehetőséget teremtettünk, hogy a próbafolyamatoknak legyen kifutása. Találkoztunk a nézőkkel még ha nem is a szokásos körülmények között. És ez az online térben való összekapaszkodás a jövőben is megmaradhat.
Az internet nagyon fontos kapcsolattartási formává vált az elmúlt időszakban. Speciális előadások jöhetnek így létre. Sok mindent rögzítettünk az utókornak, és olyan helyeken is láthatták így az előadásainkat, ahova talán soha nem jutottunk volna el.
Nem mellesleg, azt se felejtsük el, hogy az online közvetítésnek köszönhetőn sokan olyanok is megnézhették ezeket az előadásokat, akinek amúgy erre nem lenne pénze. A lényeg persze mindig a jelen idő, az a színházi működés csodája, de van hozadéka a történteknek, ez nyilvánvaló. Akkor persze tele voltunk aggodalommal. Nem vesztünk-e nézőket?
– Kevesebb lett a néző?
– Szerencsére azt tapasztaljuk, például A padlás vagy A dzsungel könyve esetében – ahol nagyon nagy számokat produkáltunk online, tehát aggódtunk a jövőt illetően –, hogy szinte újabb lendületet vettek az előadások. A gyerekek élőben is találkozni akartak a szereplőkkel.
Nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert vannak olyan ikonikus zenés előadásaink, melyek akármi történik, telt házakat produkálnak. Ez a tény pedig jótékony hatással van a prózai előadásainkra is. A „Vígmágnes” működik. Nyilvánvaló, hogy van visszaesés a békeidőkhöz képest, viszont nem akkora, mint amitől tartottunk. Nagyobb energiával dolgozik a szervezés, a titkárság, a sajtósunk, a marketing – gyakorlatilag mindenki, aki a háttérben segít a varrodától az asszisztenciáig, kameracsapattól az öltöztetőkig, hisz a nézői bizalmat kell erősítenünk. Játszunk. Nem esünk szét.
Nagyjából visszatért a közönségünk, bár a Covid előtti szintet még nem értük el. Erről jelentős mértékben tehet a háború negatív gazdasági hatása is. Ha sikerül a bérletekkel visszaállni a Covid előtti időszakunkra, akkor azt sikernek könyveljük el. De erre csak szeptemberben kapunk választ.
– Az évadnyitón azt mondtad, a színház a politika felett áll. Az utóbbi években azért nem egészen ezt látjuk, a politikusok nem feltétlenül így gondolják. A Vígszínházat békén hagyják?
– Nem kellett megfelelnem senkinek. Csak a Víg múltjának. És a pályázatomban felvázolt szellemiségnek. Amikor az évadnyitón ott állt egyik oldalon az államtitkár úr, másik oldalon a főpolgármester úr, én pedig középen, akkor úgy éreztem, ez remekül lefesti azt, amit a világról gondolok.
A színház, ha jól csinálja a dolgát, akkor a napi politikai vircsaft felett áll. Miközben persze ebben a közegben él, erre kell reflektálnia. Nem apolitikus színházról beszélek! A színház szabadsága, egy előadás árnyaltsága, az igazság keresése, a kérdések feltevése, sokkal gazdagabb gondolati közeg. A politika kénytelen erőteljesen fogalmazni, sarkosan. Az üzenetei leegyszerűsítőek. Meggyőzni akar, híveket toborozni. Választási időszakban különösen.
A Homo sapiensről szól. Egy pártnak nyilván meg kell fogalmaznia önmagát. Amikor kijelöl magának egy irányvonalat, azzal be is szűkíti a követői körét.
Egy színháznak viszont nem szűkítenie kell, hanem nyitni. És ha nyit, abban a percben elkezd kutakodni, hogy hol tart a világ és miért tart ott. Miért dönt úgy egy ember, amikor dönt. Nem véletlenül lehet a nagy klasszikusokat állandóan játszanunk. A féltékenység örök kérdése jelenik meg az Othellóban. A tehetetlenség, az elvágyódás Csehov darabjaiban. De közben meg kell forgatni őket a mában, azt kell nézni, hogy a mai ember számára ezek a klasszikusok hogyan tudnak megszólalni.
Épp most voltam a Vígszínház ikonikus jelmeztervezőjének, Jánoskúti Mártának a kiállításán. Fiatalkoromban még az ő jelmezeiben ugrándoztam a színpadon. Puck volt az első szerepem. A megnyitón hallottam egy Nádasdy Kálmán idézetet, ami jól mutatja miként kell gondolkodnunk.
Az osztályából valaki fölkiáltott: „Kitaláltam valamit!”. Mire Nádasdy Kálmán azt válaszolta: „Maga ne kitaláljon, maga betaláljon! Azt találja meg, ami ott van a darabban, az épp elég!”.
Ezzel együtt persze a klasszikusok mellett sok kortárs darabot játszunk. Most is ilyet próbálunk itt, a Pesti Színházban, az Inkognitó című előadást. A Vígszínház Házi Színpadán pedig kifejezetten magyar kortárs darabokat mutatunk be. Szeretnék majd egyszer feltenni egy kötetet a polcra azokból a darabokból, amelyek ott születtek meg, a Vígben.
– Van a Vígszínháznak...
– Lelke? Van! (nevet)
– Az sem árt, de én arra gondoltam, van-e körülírható célközönsége?
– Nagyon érdekes kérdés. A pályázatomban is leírtam, hogy népszínházat csinálok. Egyébként a színház összes eddigi igazgatója azt csinált, ha kimondta, ha nem. 1100 embert kell becsalogatni. Volt, hogy 1800-at, mert volt állóhely is.
A Barátom, Harvey például egy klasszikusan elmesélt történet. A díszletünk is a régi időket idézi: a színész lenyom egy kilincset, és belép egy ajtón. (Ez a „porosság” szinte már kuriózumnak, bátorságnak tűnik...) Mégis szellemiségében találkozik a Csehov előadásunkkal. Ugyanarról beszélünk. Szorongásról, a környezeteddel való azonosulásról, vagy meneküléseidről. David Doiasvili, a Sirály rendezője szinte felrobbantotta a negyedik falat, úgy oldotta fel a teret: ifj. Vidnyánszky Attila Trepljovként egészen a körúti „nézőkig” rohan kamerájával.
– Aggódtunk is érte a decemberi bemutatón, hogy megfázik.
– Mi is! Könyörögtem, hogy vegyük fel azt a részt, ne rohangáljon esőben, fagyban, de ilyenkor az adrenalin hajtja a színészt, és meg is védi.
Úgy gondolom, a lényeg, hogy a Sirály szellemisége találkozik a Harvey szellemiségével. Van kapocs a műfajoktól, a megoldásoktól függetlenül. Kőszegi Ákos, aki az főorvost játssza a Harveyban, sztentori hangon megkérdezi az egyik jelenetbe toppanva, hogy „Mi folyik itt?” Ez a szöveg bekerült az előadás előtti szertartásunkba is. Összeállunk a kezdés előtti pillanatban, és együtt kimondjuk kórusban: „Mi folyik itt?”
Nekem az a jó, ha a Csehov-előadás nézőit izgatja a Harvey és fordítva. De nyilván nincs teljes átfedés.
– Az évadnyitón azt is mondtad, nem tudod, mire vágyik a közönség. Így az évad végén tisztább a kép?
– Annyi minden történt az elmúlt időszakban, annyi minden dúlta és dúlja fel az életünket, hogy ez most egy nagyon nehéz kérdés. Marton tanár úrnak volt hozzá valami hatodik érzéke. Most lesz nemsokára a „Popfesztivál” évfordulója, de ott A Pál utcai fiúk, A padlás... Vannak emberek, akiknek különös érzéke van hozzá, hogy mivel lehet a nézőket behívni. Ő ilyen volt.
Van egy anekdota, ami vagy igaz, vagy nem. Sztálin kérdezte az elvtársaktól:
– Hány filmet készítünk mi a Szovjetunióban?
Mondták neki, hogy nyolcszázat.
– És mennyi ebből az igazán jó, ütős?
– Olyan 25.
– Akkor miért nem csak azt a 25-öt készítjük el?
Szóval hazudik, aki azt mondja, tudja, mire vágyik a néző. Ráadásul ennek egybe kell esnie azzal, hogy mi miről szeretnénk beszélni. Az igazi siker, ha ez egybeesik. Úgy tűnik, hogy nagy címek kellenek, nagy történetek. Most például a Barátom, Harvey lírai szellemessége után egy teljesen másként összetett elődás következik. Bodó Viktor rendezi A kastélyt. Egy kaffkai, szorongásos, vizuálisan rendkívül izgalmas világ, tele groteszk elemekkel. Ez lesz az első bemutatónk október elején. Többek között ifj. Vidnyánszky Attilával, Hegedűs D. Gézával, Méhes Lászlóval, Kovács Patríciával, Orosz Ákossal...
A Globe Színház is igazi népszínház volt. A Szeget szeggel pedig egy nagyon izgalmas politikai krimi. Is. Vígjáték nagy tétekkel. Főbb szerepekben Márkus Luca, ő játssza Izabellát, Stohl András Angelót, a herceget pedig Kőszegi Ákos.
– Játszod, vagy csak rendezed?
– Rendezem. A rendezem és játszom is a színházban nem működik. Nem lenne egészséges. A film az más történet.
A Pesti Színházban pedig egy újabb kortárs darabot mutatunk be. Nick Payne Inkognitó című művét Szőcs Artur rendezi. Épp most ülök be megnézni a próbát. Izgalmas történet. Egy különös puzzle-t kell összeraknia a nézőnek. Einstein agya körül forog a sztori, bármilyen furcsán is hangzik. Négy színész játszik benne sok szerepet. Kovács Patrícia, Nagy Ervin, Horváth Szabi, Márkus Luca.
Decemberben lesz egy új zenés előadásunk is a Pestiben, az Egy szerelem három éjszakája. Igazi ünnepi szereposztás: Kern András, Lukács Sándor, Hegedűs D. Géza lesz egyszerre a színpadon, és ifj. Vidnyánszky Attila rendezi. A további szereplők Ertl Zsombor, Orosz Ákos, Nagy-Kálózy Eszter és Hirtling István mellett egy egyetemista, Varga Járó Sára, aki most dolgozik először a színházunkban. A második világháború alatt játszódik a darab. A mára klasszikusnak számító slágerek új hangszerelésben elevenednek majd meg. Ahogy Attila látásmódja találkozik ezzel a világgal, megelőlegezhető a kuriózum.
Szilágyi Csenge, Brasch Bence, Hegedűs D. Géza, Igó Éva, Radnay Csilla és Telekes Péter játssza a főbb szerepeket.
– Te beéred egyelőre a Harveyval, vagy láthatunk a színpadon más darabban?
– Nagyon jó érzés volt együtt lenni a kollégákkal. Egészen más szemszögből láttam így a színház működését. Igazgatóként is sok haszna volt. Szerencsére nem esett nehezemre megnyomnom a „színész gombot”, és így részt venni a munkában.
Persze volt bennem szorongás is. Elvégre négy éve nem próbáltam színészként, és 17 éve nem álltam a Vígszínház színpadán. Nagyon különleges kihívás volt a Harvey egy láthatatlan, két méteres nyúl kollégával az oldalamon. Jól éreztem magam... De fontosabb, hogy a társulat tagjai jól érezzék magukat. Ha az oldalvízükön én is jól vagyok, az persze nem hátrány. Könnyebb vinni a napi ügyeket egy színpadi hátszéllel. Energiát nyerek. Úgyhogy minden elképzelhető.
– Az ember azt gondolná, most, hogy színházigazgató vagy, kiélhetnéd magad, eljátszhatnád minden szerepálmodat.
– Nem szokott jó kisülni abból, amikor az ember a fejébe veszi, hogy ő majd eljátssza ezt és ezt. Egy szerepvágyam volt, ami korábban majdnem megvalósult itt. Nagyon szerettem volna eljátszani Csacsinszky Pált Szép Ernő Lila ákácából.
Most tényleg nincs a fejemben semmi konkrét szerep. Majd adódik valami. Igaz, ha lenne szerepálmom, akkor sem mondhatnám el, mert ha véletlenül tényleg színre visszük, senki nem mossa le rólam, hogy magamnak csinálok színházat.
De én nem magamnak csinálok színházat, hanem a nézőknek. És persze a kollégáimnak. Így együtt... Így pontos.
fotó: Dömölky Dániel, Emmer László, Markovics Z. Kristóf
