Robotizáció, jövőbe látás, mindent uraló technológia - filmek, amik megmutatták, hogy milyen lesz a jövő

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

– írták.

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…