KULT
A Rovatból

Valós történetek, valós félelmekkel – budapesti találkozás Robin Cookkal

Orvosként végzett, de író lett, hogy az emberek jobban megismerjék a kórházak, a betegségek világát, és feleletet kapjanak félelmeikre.


Robin Cook éppen 40 éve robbant be az irodalomba műfajteremtő Kóma című regényével. Őt tartják a jobb híján „orvos-kriminek” nevezett könyvek nagymesterének.

A bestsellerek mögött azonban nemcsak komoly szakmai felkészülés, hanem legalább ilyen elmélyült erkölcsfilozófiai gondolkodás húzódik.

A 78 éves New York-i író most Budapestre látogatott legújabb könyve, a Sarlatánok bemutatójára. Az Libri egyik könyvesboltjában beszélgettünk vele.

– Mi a központi gondolata a Sarlatánoknak?

– Történetemet ama tény köré építettem, hogy kultúránk, az egész nyugati kultúra változóban van. Mindenki többé-kevésbé sarlatánná válik abban az értelemben, hogy az interneten élünk, elmondjuk egymásnak, amit csinálunk, kicseréljük ismereteinket és közben elfelejtjük, hogy mi a valóság és mi a hamis. Ilyen figura a könyv főszereplője is, aki belekerül ebbe a sodrásba.

– Ezt a szót gyakran használják manapság, amikor az alternatív gyógymódokról esik szó. Önnek, mint orvosnak, mi a véleménye erről a vitáról?

– Ezt a francia szót eredetileg olyanokra használták, akik mindenféle csodatevő tulajdonsággal kérkedtek, például éppen a gyógyításban, anélkül, hogy komoly gyakorlatuk lett volna benne. Éppen azért választottam ezt a címet, mert manapság nagyon megnőtt a száma azoknak, akik igazi tudás nélkül osztják az észt. Úgy gondolom, ez életem egyik legjobb könyvcíme! Általában olyanokat keresek, amelyek megragadják a könyv szellemét, vagy pedig maga a szó vonzza, esetleg sokkolja az olvasókat, mint például a Kóma esetében.

– Ön első könyvét, a Gyötrelem évét egy Polaris atomrakétával felszerelt tengeralattjárón írta. Milyen volt a légkör az amerikai haditengerészetnél a 60-as évek végén?

– Amit én átéltem, az nagyon nyomasztó volt. Tengeralattjárónk olyan rakétával rendelkezett, amelynek tűzereje nagyobb volt, mint az I. és a II. világháború összes lövedékének együttvéve. Belegondolni abba, hogy hatalmunkban állt akár elpusztítani az egész világot egyetlen kézmozdulattal! Ez egy pillanatig sem ment ki a fejemből.

Én nem akartam katona lenni, de a vietnami háború miatt besoroztak és a harmadik rangidős tiszt lettem a hajón. Életem egyik legizgalmasabb kalandja volt. A víz alatt 75 napig 126-an éltünk összezárva, ugyanúgy elvágva a külvilágtól, mintha az űrben lettünk volna. Igaz barátságok születtek, sokukkal hosszú évekig tartottuk a kapcsolatot.

– Alfred Hitchcock azt mondta: az emberek azért szeretik a krimit, mert azt hiszik: ilyesmi soha nem történhet meg velük. Az Ön történetei azonban bárkivel megeshetnek.

– Igen, és azt hiszem, éppen ezért fogadják nagy érdeklődéssel a könyveimet. Ha egy történet egy sorozatgyilkosról szól, mondhatjuk azt, hogy igyekszünk magunkat távol tartani az ilyen szörnyetegektől. Előbb-utóbb azonban mindenkiből páciens lesz. Még az orvosokból is. És számos olyan bajjal, betegséggel találkoznak, amiről nem sokat tudnak, és ez félelmet kelt bennük.

Azért írom ezeket a könyveket, hogy az emberek elgondolkozzanak az orvostudományról, a gyógyításról, de azért is, hogy a politikusok jobb döntéseket hozzanak e területen. Tulajdonképpen ezért akartam író lenni. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy a filmekben, könyvekben mindig nagyszerű embereknek ábrázolják az orvosokat, és az egészségügyi intézményeket. Aztán nagyon hamar, első orvosi gyakorlataim során rájöttem, hogy a valóság egészen más.

– Mi a véleménye a könyveiből készült filmekről, tv-sorozatokról?

– Voltak közöttük jók, de rettenetesen rosszak is. Hollywooddal az a legnagyobb baj, hogy azt hiszik, ők mindent jobban tudnak. De a Sarlatánokkal más lesz a helyzet, mert létrehoztam saját produkciós cégemet és ennek a filmváltozatnak én magam leszek a producere. Egyébként a könyveimet igen könnyű megfilmesíteni, mert egyrészt nagyon vizuálisak, másrészt pedig olyan dolgokról szólnak, amik mindannyiunkat érintenek.

– Manapság az egészségügy a világ egyik legnagyobb üzlete. Beszélhetünk-e még orvosi etikáról?

– Igen, éppen ez a célom megmutatni, hogy mennyire fontos ma is. Korunk egyik nagy problémája az üzlet behatolása az orvostudományba. Az 50-es, 60-as években még arról beszéltünk, hogy a katonai-hadiipari komplexum rátelepszik a társadalmakra, uralja a világot.

Ma a gyógyszeripar vette át ezt a szerepet. Ez zűrzavart okoz az orvostudomány feladatát illetően: az üzleti haszon vagy az emberek egészsége az előbbre való? Kifejlesztenek egy új gyógyszert, és ugyanúgy reklámozzák, mint bármilyen más új terméket, függetlenül attól, hogy tényleg hatásos-e vagy sem. Sajnos a részvényesek érdekei fontosabbak, mint azoké, akiknek állítólag készült a gyógyszer.

– És éppen ezért egyre nagyobb a bizalmatlanság az egészségügyi hírek iránt. Itt vannak az időről időre beharangozott világjárványok. Most legutóbb az „X betegség.” Lehet, hogy ez is egy manipuláció, hogy még jobban rettegjünk a „gonosz világtól”?

– Nem, úgy gondolom, hogy egy ilyen globális járvány valós veszély. Nem tudjuk, milyen fertőzéseknek vagyunk kitéve, és a magunkba tömött antibiotikumok egy része már hatástalan. Mivel egyre többen utaznak keresztül-kasul a világban, minden gyorsabban terjed, mint korábban. Éppen ezért fel kellene készülnünk egy ilyen helyzetre. Lehet, hogy ez az „X betegség” csupán új influenzafajta, ami ellen nincsen védőoltás. A gyógyszeripart azonban ilyen irányú kutatás nem érdekli, mivel egy influenza-oltás hatékonyságát nem lehet garantálni. Ezért inkább a depresszió elleni gyógyszerekbe fektetnek be, mert manapság bárkire rá lehet fogni, hogy depressziós…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Colin Farrell, Margot Robbie és a nulla kémia esete – A Mágikus, merész, meseszép utazás se nem mágikus, se nem merész, és a meseszéptől is távol van
Talán a Modoros, mesterkélt, mézesmázos utazás találóbb cím lett volna. Legalább a jó szándék megvolt…


A csak szimplán Kogonada művésznéven futó, szöuli születésű, amerikai rendező-forgatókönyvíró (aki Park Joong Eun néven született) új filmjét sokan várták, mivel számtalan videóesszéjével, rövidfilmjével, valamint az első két egész estés darabjával, a 2017-es Columbusszal és a 2021-es Búcsú Yangtóllal rengeteg rajongót szerzett a független filmes szférában. Ráadásul most nagy stúdiófilmet (Sony) forgathatott két világsztárral (Colin Farrell és Margot Robbie), méghozzá egy olyan zsánerben (romantikus fantasy), amelyhez abszolút megvolt az érzékenysége, és ami képileg is tágas játszóteret biztosít számára.

A Mágikus, merész, meseszép utazás lehetett volna a következő Az élet csodaszép (1946), Nagy hal (2003), Ház a tónál (2006) vagy Időről időre (2013).

Úgy tűnik azonban, hogy Kogonada csak akkor jó, ha ő maga írja a saját sztorijait, most először fordult elő ugyanis, hogy más szkriptjéből dolgozott: Seth Reiss eredeti forgatókönyve adta fel a leckét rendezőnknek, akinek bele is tört a bicskája a papíron minden bizonnyal mágikusnak tűnő, a vásznon azonban keményen feszengős giccsbe forduló történetbe.

David (Farrell) épp egy esküvőre készül, ám a kocsija kerékbilincset kap, egy gyanúsan elhelyezett röplap pedig egy furcsa autókölcsönzőbe vezeti, ahol Phoebe Waller-Bridge és Kevin Kline egy igen kínosan jópofizó, de legalább rettenetesen humortalan jelenetben rátukmálnak egy régi autót s hozzá egy GPS-t. Az esküvőn David megismerkedik Sarah-val (Robbie), és rögtön fellángol köztük valami, aminek persze ilyen gyorsan még nem engednek, így más férfi megy fel az est végén Sarah szobájába. Másnap azonban lerobban a lány kocsija, a személy szerint Davidhez beszélő GPS pedig arra utasítja, hogy vegye fel őt, majd különböző, a természetben álló ajtókhoz irányítja őket, amelyeken belépve valamelyikük múltjában találják magukat, az életük egy-egy fontos pontján, ami érzelmileg anno nagy hatással volt rájuk.

Szóval a címbeli utazás ezt a kis túrát fejezi ki, amelynek során egyik ajtótól autóznak a másikig, azokban újraélik életük egy korábbi fejezetét, két ajtó között pedig eszmét cserélnek az élményeikről, magukról, a párkapcsolataikról, a családjukról, az élethez való hozzáállásukról.

S talán mindeközben szövődik köztük valami komoly, ami már régen kijárt volna nekik.

Leírva tényleg nem fest rosszul, ebből azért valóban ki lehetett hozni valami mágikusat, merészet és meseszépet, ráadásul két csúcsszínészt sikerült megnyerni hozzá, akik amúgy bármit el tudnak játszani. Vagy mégsem? A kémiát, vibrálást kettejük között legalábbis nem sikerült érzékeltetniük…

A film első fele kifejezetten kellemetlen jelenetekkel bombázza a nézőt. Érezni, hogy Kogonada próbálja ezt az egészet megtölteni varázslattal (kapásból el kell engedjük a valóságot, szóval, ha valakinek ez nem megy, már itt elveszett), de inkább csak modoros és mesterkélt képsorok sorjáznak megállás nélkül.

Az iskolai musicalszcéna talán a csúcs, ami annyira cuki és jópofa akar lenni, hogy egyszerűen nevetségessé válik.

Mindennek tetejébe valamilyen furcsa oknál fogva a forgatókönyv tele van trágár beszéddel (lehet, hogy ezt akarta jelenteni a címbeli merész?), a káromkodásokat azonban egy ilyen műfajú film idegen testként veti ki magából, és csak fokozza a nézőkben már erősen felgyülemlett zavartságot.

Szerencsére azért pozitívum is akad, hiszen Kogonada egyáltalán nem tehetségtelen filmes, ő még egy ilyen félrement projektben is képes megvillanni, még ha csak egy rövid időre is. A Mágikus, merész, meseszép utazás második fele már sokkal nézhetőbb, ha úgy tetszik, jobb, mint az első, ekkorra kezdenek elfogyni a kínos cukiskodások és álbölcsességek, valamint a felesleges trágárkodás, sőt, időnként néhány egészen szép és megható jelenetet is kapunk.

Az egyik ilyen, működő drámai mélységgel bíró, jól megírt pillanat a kórházi beszélgetés David és az apja (Hamish Linklater) között, David születésekor.

Vagy említhetnénk még Sarah és az anyja (Lily Rabe) közös jelenetét is. Szomorkásak, de őszinték, és nem hatnak álságosnak. Kár, hogy nem ilyenekkel volt tele a film.

A Mágikus, merész, meseszép utazás az év egyik nagy, akár Oscar-várományos filmje is lehetett volna az alkotókból kiindulva, épp ezért nagy csalódás, hogy végül egy ízig-vérig giccses és hamisan merengő, a nézőkből foggal-körömmel könnyet kicsikarni próbáló kudarc lett belőle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Árpa Attila kegyetlen bosszút állt Sváby Andráson – megnéztük az Árulók első epizódját
Van itt NER-es újságíró, beképzelt műsorvezető és mártír – az Árulók idén is változatos szórakozást nyújt a tévénézőknek


A cikk SPOILEREKET tartalmaz.

Immár negyedik évadjához érkezett Magyarországon az Árulók. A műsor eredetije a holland De Verraders, hozzánk azonban Nagy Britannián keresztül érkezett, ahol a Traitors nevet kapta. Nálunk 2023-ban indult hódító útjára, és már rögtön az első évad elnyerte a Televíziós Újságírók Díját, amit 2025-ben meg tudott ismételni. 2025-ben pedig Árpa Attila lett a legjobb férfi műsorvezető.

A közönség mindjárt az első évadot nagyon megszerette, hiszen 23,3%-os, a második évad ennél is jobb, 26,1%-os nézettségi arányt ért el a 18-49 éves korosztálynál.

Sorry, de ez az, ami igazán számít, jövőre már én sem tartozom a fontos célcsoportba, morzsoljunk el egy könnycseppet.

A magyar változat annyira jól sikerült, hogy még a kanadai Crave streaming platformon is sugározzák.

A cím két, alapjaiban hasonló formátumot takar. A különbség annyi, hogy civilek vagy celebek játszanak egymással. Nálunk eddig egyetlen egyszer láthattunk hétköznapi versenyzőket a műsorban, és ezúttal is hírességeket követhetünk majd amint egymást gyilkolásszák. Ám mielőtt belecsapnánk a lecsóba, a műsor készítői készültek nekünk egy vicces bevezetővel.

A kastély egyik szobájában vagyunk, ahol a várúr készülődik Gandalfra hajazó inasa segítségével. Aztán egyszer csak kinyit a kép, és azzal szembesülünk, hogy Árpa Attila helyett Sváby András álldogál a tükör előtt, és gyakorolja, miként fogja köszönteni a játékosokat.

Az RTL hetek óta lebegteti, hogy esetleg Sváby András veszi át Árpa Attila helyét a műsorban. Már a beharangozókban is őt láthattuk a várúr ruhájában. A bizonytalanságot csak növelte Árpa Attila, aki közösségi oldalán furcsa bejegyzést tett közzé:

"“Az Árulók amerikai változata (“The Traitors”) 5 jelölésből 5 Emmy díjat zsebelt be! Gratulálunk! Itthon a negyedik évad szeptember 29-én indul az RTL-en. Én is nézni fogom…"

Sváby személye furcsa módon nőtt össze a műsorral. Az első évadban nagy lelkesedéssel vetette bele magát a játékba, mindenféle taktikákat szőtt. Ez lett a veszte, ugyanis az Árulók őt "ölték meg" először. Aztán egy ravasz fordulattal a szerkesztők visszahozták a második évadba, ami erősen megosztotta a nézőket.

Ám mielőtt Sávby nagyon beleélné magát a szerepbe, megérkezik Árpa, akit Sváby a várbörtönben tartott addig foglyul, és lepuffantja a trónbitorlót. Ilymódon tulajdonképpene zúttal is Sváby lett az első áldozat. Helyre állt a rend. Végre kezdődhet a valódi Árulók.

Újítás, hogy ezúttal nem vonaton, hanem hajón érkeznek a játékosok a tetthelyre. Több érdekességet is megfigyeltem azzal kapcsolatban, hogy miként válogatják össze a versenyzőket. Egyrészt mivel ilyen sokan játszanak (24-en, kettővel többen, mint eddig), kellően sokféle hírességet hívhatnak a média minden területéről, így minden korú, nemű, érdeklődésű néző találhat magának valakit, akinek tud drukkolni. Van itt kérem színész, sportoló, politikai elemző, séf, énekesnő, modell és humorista.

Miután ilyen sok a játékos, a csatorna különösebb kockázat nélkül csempészhet a névsorba új neveket, olyanokat, akik eddig nem nagyon szerepeltek az élvonalba, és itt remekül ki lehet próbálni, mennyire működnek. Például Ács Fruzsinát és Török Ádámot a stand up rajongók nyilván ismerik, de azért közel sem számítanak A kategóriás sztároknak. Igaz, a Dumaszínázhoz köthető stand uposok nagyon megnézik, milyen műsorba mennek el. Kőhalmit vagy Bödöcsöt biztos nem láthatjuk celeb showban, nincs is szükségük rá.

És itt érkezünk el a harmadik megállapításomhoz. Az Árulóknak sikerült megszólítania azt a magát értelmiségnek tartó réteget, akik általában kicsit eltartott kisujjal viszonyulnak az efféle műsorokhoz. Ez abban látszik, hogy olyan ismert személyek is kötélnek állnak, akikkel amúgy nem igen találkozhatunk a kereskedelmi csatornák showjaiban.

Veiszer Alinda valószínűleg soha nem szerepelne főzőműsorban, Czeglédi Zoltánt sem fogjuk látni a Sztárbokszban – bár sokan örülnének neki.

A politikai elemzőre egyébként kíváncsi vagyok. Nem ismerem személyesen, de a közösségi médiában tapasztalt megnyilvánulásai alapján hajlamos kijönni a sodrából, márpedig az ebben a játékban nem feltétlenül előnyös.

Anger Zsolt remek színész, ezért amikor boci szemekkel belemondja a kamerába, hogy ő még soha nem hazudott, nem nehéz arra gondolni, hogy ő már szerepben van. Péterffy Bori a kamerával kettesben még őszinte: ő, ha hazudik, azt is szerepnek fogja fel. Tehát nem tagadja, hogy szokott. (Apró érdekesség, hogy Bori egyik futó előadása a 6színben Tasnádi László drámája, a Mikor hazudtam?, amiben éppen egy olyan politikusnőt játszik, akinek meg kell tanulnia jól hazudni.)

A topmodell, Mihalik Enikő, bár Amerikában él, még mindig békéscsabai lánynak tartja magát, ugyanakkor játékostársai jelentős részéről azt sem tudja, hogy "ki micsoda". Hajdú Péter sietett a segítségére, és bemutatta neki Kádár L. Gellértet, a Hunyady főszereplőjét.

Minden évadban szerepel valamilyen internetes híresség is. Ezt a posztot ezúttal Korom Gábor kutyakiképző tölti be, aki azt a taktikát választotta, hogy rájátszik a tájékozatlanságára.

Schoblocher Barbara nem teljesen ismeretlen arc a celebműsorokból, hiszen néhány éve remekül szerepelt a Sztárban sztárban. Az énekesnő Árulókban kicsit elveszve érzi magát, mivel mint fogalmazott, a játékostársai közül sokaknak az a munkája, hogy más embereket elemezzen.

Kiss László csillagász rögtön az elején vitába keveredett Czeglédivel, aki megjegyezte, hogy Kiss szakmájában sokkal könnyebb hazudni. Kiss természetesen a tudomány nevében ezt kikérte magának, hiszen náluk is igaz, hogy csak azt fogadják el ténynek, ami több egymástól független tudós is megerősít a vizsgálataival.

Hajnóczy Soma megígérte, hogy nem készült semmilyen trükkel. Wolf Kati megfogadta, hogy nem engedik közel magához a játékostársait, mert akit megszeret, az könnyen tudja manipulálni.

Hajdú Péter úgy gondolja, hogy ezt a játékot neki találták ki. Pontosan tudja, hogy kell az emberekkel bánni. Meg akarja nyerni a játékot. Az egész adás alatt számtalanszor kifejezésre juttatta, mennyire nagy ásznak gondolja magát.

Az ilyenek szoktak elsőként kiesni.

A játékosok között találjuk még Szinetár Dórát – akire egyébként ugyancsak nem lehet azt mondani, hogy válogatás nélkül elvállalna mindent –, a Futni mentem apátokkal fiatal főszereplője, Trill Beatrixot, valamint Sárközi Ákos mesterszakácsot. Némileg pikáns Mészáros Nóra szereplése, aki a Hír TV műsorvezetője. Eddig nem igazán volt rá példa, hogy az RTL a NER média holdudvarából hívott volna szereplőket.

Árpa Attila köszöntötte a játékosokat, és rögtön az elején gondoskodott róla, hogy a frászt hozza kollégáira. Miközben beszélt, a "szolgái" megjelentek öt koporsóval, amit aztán be is vittek a kastélyba. Ahogy várni lehetett, valóban voltak néhányan, akik ezt rosszul viselték. Ja kérem, hát ilyen ha egy játék élet- halál körül forog. Torghelle Sanyi nyugodt volt: ő nem férne bele egyikbe sem.

Következett a gyilkosok kijelölése, de előtte még Árpa Attila mindenkivel elbeszélgetett, és megkérdezte, hogy mi lenne inkább, áruló, vagy áldozat? Talán nem meglepő, hogy a többség áruló akart lenni, ami persze azt is jelenti, hogy nem ismerik jól a játékot.

Az ugyanis statisztikai tény a formátum több éves nemzetközi tapasztalatai alapján, hogy a műsor legelején kijelölt árulók szinte soha nem érik meg a játék végét.

Péterffy Bori, Hajdú Péter és Korom Gábor lett a gyilkos, közülük egyedül az utóbbi volt, aki ennek nem örült.

Több mint fél órát kellett várni, hogy eljussunk ide, de hát fontos minél hosszabbra nyújtani az időt, hogy sok reklámot el lehessen adni a műsorral. Személy szerint engem már az X-Faktorban is nagyon zavarnak a műsor közben felugró reklámok, ami egy Árulókhoz hasonló műsorban még inkább agyoncsapja az atmoszférát.

Minden esetre innentől fordul igazán érdekesre a játék. Mindenki azonnal elemezni kezdi a többieket. Ki hova nézett, mi látszott az arcán.

Azonnal bélyegeket osztanak ki, és különösen humoros, amikor olyan személyről állapítják meg, milyen gyanúsan viselkedik, akiről tudjuk, hogy ártatlan.

Szegény Hajnóczy Soma azonnal több játékostársánál is célkeresztbe került.

Rögtön működni kezdett a paranoia is. Néhányan arról beszélgettek, hány gyilkos lehet. Szóba került, hogy három-négy gyilkos szokott lenni. Ekkor Puskás Peti megjegyezte: "huszonnégyen vagyunk." Trill Bea ezt úgy értette: "sokszor négyen vagyunk", és el is terjesztette a társaságban. A vicces az, hogy mivel Peti különösebben nem figyelt, mit is mondott, ő maga is elhitte magáról, és tényként kezelte az "elszólását".

Sárközi Ákos sokkal jobb nyomon haladt, hiszen azonnal Péterfy Bori szemébe mondta, őt gyanúsítja. A kiválasztásnál ugyanis egymás mellett ültek, és Ákos Bori légzésének változásából kikövetkeztette, hogy Árpa Attila a színésznő vállára tette a kezét. Korom Gábor pedig Hajdú Pétert szúrta ki. Mondjuk a tévés műsorvezető valószínűleg eléggé megsértődne azt hallva, hogy "olyan következetlen mondatai voltak, amik ezt sugallták".

Péter szerencséje, hogy Gábor szintén zenész, vagyis gyilkos. Igaz, olyat is láttunk már, hogy a gyilkosok egymást fúrták titokban, és mint később kiderült, Gábornak pontosan ez volt a terve arra az esetre, ha Hajdú a játékostársa lesz (ezen a ponton ugye a gyilkosok sem ismerik még egymást).

Hogy nem ez lesz minden idők legütősebb gyilkos triója, azt abból is sejteni lehetett, hogy az első próbatétel felé autózva Péterffy Bori bevallotta, ő utálja (sic) Hajdú Pétert és mindazt, amit a médiában képvisel.

Schoblocher Barbara viszont vagy nagyon szerencsés, vagy erre a játékra született, mert ő azonnal gyanúba fogta Gábort és Borit is. De így lehet gyorsan áldozattá válni.

Az Ötödik pecsét nevű próbatételben hidat kellett építeni elemekből, de az elemeket leláncolták, és a lakatokat egy-egy logikai feladvány megfejtésével lehetett kinyitni. A feladattal pénzt gyűjthettek a játékosok, de további csavart jelentett, hogy a feladat végén a győztes csapatból az a személy, aki elsőként ért a szigetre, megkapta a védettséget jelentő pajzsot. Vagyis őt nem lehet megölni.

Némi izgalmak után a piros csapat ért először a szigetre és Kiss Virág fitneszbajnok szerezte meg a pecsétet. Virág azzal védekezett, hogy sportolóként ösztönösen benne van, hogy mindig ő akar lenni az első. Mivel ő állt a híd elején (egy zászlórúddal próbálta irányba állítani a tákolmányt a vizen) eléggé adta magát, hogy ő lépett elsőként a szigetre.

Mészáros Nóra viszont még hosszú ideig azon puffogott, hogy Virágnak erkölcsi kötelessége lett volna kvázi engedélyt kérnie tőle, hogy szabad-e. (Miért is?)

Az adás végére maradt még egy csavar, és kiderült a koporsók jelentősége. A gyilkosok ezúttal csak öt játékos közül választhatnak áldozatot. Hogy ki az az öt? Arra Árpa Attila önként jelentkezőket vár. Mint megjegyezte, ez lesz az első alkalom, hogy valaki mártírként távozik az Árulók műsorából.

Ha ott lennék a játékban, mint gyilkos, én mindenképp jelentkeznék az öt közé. Semmi nem tiltja (legalábbis árpa nem mondott ilyesmit), és remek alkalom lenne elterelni magamról a gyanút. De mivel nem vagyok ott, kénytelen vagyok a képernyő előtt izgulni, eszébe jut-e valakinek ez a megoldás. Lám, így húz be az Árulók és válsz kiritkusból nézővé.

Hogy ki áldozza fel magát, és ki megy haza elsőként, azt persze csak a második adásól fogjuk megtudni.

A végén még kénytelen leszek azt is megnézni.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az iskola, ahol a szigor halálos, mintha a Stranger Things beköltözött volna Vermontba! – Öntörvényűek kritika
Elképesztő hangulat, feszült rejtély és egy bentlakásos iskola, ahol a mindennapok életveszélyesek. Az Öntörvényűek az a Netflix-sorozat, amiről mindenki beszélni fog – csak még nem tudja!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. szeptember 29.



Az Öntörvényűek (WayWard) igazi rejtett gyöngyszemként indult a piros streaming szolgáltató kínálatában, azon ritka Netflix-produkciók egyike, amelyről néhány epizód után már érzi az ember, ezt mindenkinek látnia kellene. Elsőre talán csak egy újabb „kisvárosi titkok” sorozatnak tűnik, de valójában sokkal rafináltabb, ügyesebben szőtt történetet mesél egy hangulatos forgatókönyv mellett, ami üdítően hat. Ami igazán vicces, hogy a történet 2003-ban játszódik, mégis ’80-as évekbeli retró hangulatot áraszt. Vajon a Netflixnél felkerült a kérdés: „Mi lenne, ha a Stranger Things inkább a cseresznye színű flip-phone-okat, velúr melegítőket és Avril Lavigne posztereket varrná össze egy hideglelős dráma/thrillerrel?” És hát miért is ne? Lássuk milyen lett!

A sorozat lelke és motorja Mae Martin, aki nemcsak alkotóként és íróként vett részt a projektben, hanem a főszereplő Alexet is eljátszotta.

Martin háttere önmagában is érdekes: már 13 éves kora óta stand up-színpadokon él, és azóta is humoristaként, íróként és LMBTQ-aktivistaként ismert. Az Öntörvényűekben viszont először vállalkozott arra, hogy egy sötétebb, drámaibb karakter bőrébe bújjon. Bár érthető, hogy miért ragaszkodott a szerephez, a történet transz és queer szempontból is fontos elemeket mozgat, de be kell vallani, a kemény nyomozó szerep egyszerűen nem áll jól neki, hiteltelen. Martin törékeny alkatával és kedves, önironikus kisugárzásával inkább egy furcsa, manipulatív iskolavezetőként képzelnénk el. Kár, mert a sorozat egyik kevésbé izgalmas szála éppen az ő karakteréhez kötődik.

Alex (Mae Martin**) és Laura (Sarah Gadon) egy pár, akik új házba költöznek be Tall Painesban. A rendőr és a terhes felesége egy új kezdet reményében tért vissza a lány „szülővároskájába”. A vermonti kisváros igazi idilli környezet. Sok fa, kedves emberek, de valami nem stimmel és ezt Alex is érzi.

Ide kapcsolódik a másik főszál, a Tall Pines nevű bentlakásos iskola világa.
Na, ott aztán történik minden! Az intézményt a hipnotikus erejűnek tűnő Leanne (Toni Collette) vezeti, akinek játéka valósággal felvillanyozza a nézőt. Collette újfent bizonyítja, hogy ha különös, misztikus aurájú karakterről van szó, nála nincs jobb választás. Az általa megformált igazgatónő egyszerre tűnik démoninak és angyalinak, és közben egy percig sem lehetünk biztosak abban, valóban ő irányítja-e a városka sötét ügyeit, vagy ő is csak a környezete áldozata.

A diákok története ráadásul sokkal izgalmasabb, mint Alex nyomozása. Abbie (Sydney Topliffe) és Leile (Alyvia Alyn Lind) Kanadából érkeztek, egyiket szülei küldték az iskolába, a másik pedig követte barátnőjét, hogy megszöktesse, ám ő is bekerült a kegyetlen rendszerbe. Abbie és Leile barátsága szívszorítóan őszinte, ráadásul a fiatal színészek elképesztően hitelesek. Az iskola diákjai között akad minden: drogos, bűnöző, tolvaj, hajléktalan, sőt még gyilkos is. A narratíva ügyesen játszik az erkölcsi dilemmákkal.

Az intézmény brutális szigorát elsőre kegyetlennek látjuk, de ahogy jobban megismerjük a diákokat, egyre nehezebb egyértelműen elítélni a nevelők módszereit.

Persze a halálesetek kissé erős „fegyelmezési eszközök”, de hát ki ne akarna egy kis gyilkosságot a középiskolai melodráma mellé? A sorozat egyik legnagyobb erénye az atmoszférateremtés. Az operatőri munka, a hideg szűrők és a gondosan válogatott zenei betétek együtt olyan vibráló feszültséget keltenek, hogy a néző a legártatlanabb erdei sétát is baljóslatúnak érzi. A rejtély fokozatos kibontása, a remekül időzített csavarok és a feszes vágás mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az Öntörvényűek az utóbbi évek egyik legjobb young adult thrillere legyen.

Témaválasztásban is erős a sorozat, szó esik a felnőtté válás árnyoldalairól, a generációs traumák öröklődéséről, a bűn és bűnhődés kérdéséről, sőt még a gyermekvállalás nehézségeiről is. Mindezt úgy teszi, hogy közben végig izgalmas marad, nem esik szét a moralizálásban. A készítőknek sikerült még egy igazán izgalmas morális zónát létrehozni, amikor azon kapjuk magunkat, hogy szinte szimpatizálunk az elnyomókkal, mert a gyerekeknek talán ez az egyetlen esély az életre. Ha már ezen a néző is elgondolkodik, ott már tudjuk, hogy a sorozat elérte a célját.

Az Öntörvényűek tehát nem hibátlan, Alex és Laura párosa halvány, Martin színészi játéka nem viszi el a hátán a nyomozós szálat, és az ő szála inkább mellékszereplőként működne jól.

Párja, Laura nagyon jól játszik, igazi ellenfele lesz az iskola vezetőjének. Mindezt bőven ellensúlyozza a tiniszál erőssége, Collette briliáns alakítása, a történet ügyes ritmusa és a misztikusnak tűnő rejtély. Ha egy erős férfi főhőst kapott volna Martin helyett a sorozat, könnyen lehet, hogy most az új műfaji klasszikusról beszélnénk.

Ám így is bőven van ok az örömre, az Öntörvényűek sokkal intelligensebb, szórakoztatóbb és bátrabb, mint a divatos Wednesday-féle próbálkozások.

Már-már Mike Flanagan-sorozat hangulata van az Öntörvényűeknek, aki ismeri a mester munkáit, az tudja, hogy ez mekkora dicséret.

Limitált szériaként hirdetik, de a befejezésben ott lapul a folytatás lehetősége. Őszintén remélem, hogy a Netflix lát benne fantáziát, és nem hagyják porosodni. Mert bizony ilyen izgalmas, szívvel-lélekkel készült sorozatból mindig jó repetázni, ezekkel a karakterekkel akarok még történeteket! Ha pedig egyszer elkezded nézni, garantált, hogy végig maradsz ezen az órán, még akkor is, ha a szigorú nevelők közben rád zárják az ajtót.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A lúzerek visszatértek: Gary Oldman bandája a legjobb kémcsapat a képernyőn!
Az Utolsó befutók ötödik évada feszült, fekete humorral átszőtt kémthriller, amely egyszerre szórakoztató és hátborzongatóan aktuális. Gary Oldman és a vesztesek csapata újra az Apple TV+ egyik legnagyobb dobásává teszi a sorozatot.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. szeptember 27.



Az Apple az elmúlt években sorra bizonyította, hogy a streamingpiacon az egyik legbiztosabb kézzel nyúl a sorozatokhoz. Kínálatában alig találni melléfogást, újra és újra képes meglepni a közönséget minőségi, izgalmas és szórakoztató produkciókkal, akár egy sorozat sokadik szezonjában is.

Legújabb példája ennek az Utolsó befutók című brit kémthriller sorozat, amely immár az ötödik szezonját kezdte meg és még mindig frissnek, újszerűnek, sőt kifejezetten relevánsnak hat.

A sorozat Mick Herron regényeinek adaptációja, amelyet Will Smith (nem az amerikai filmsztár, hanem a brit író-producer) vitte képernyőre. Smith már több díjat is besöpört a munkájáért, teljes joggal: sikerült valami egészen különlegeset és szórakoztatót létrehoznia. Az Utolsó befutók egyszerre kémthriller, társadalmi szatíra, fekete humorral átitatott dráma és akciófilm. Egy olyan egyveleg, amely elsőre talán furcsának tűnhet, de működik, méghozzá zseniálisan.

Az ötödik évad már a nyitójelenetével felhívja magára a figyelmet. Egy szélsőjobboldalinak tűnő merénylő tüzet nyit egy londoni téren, több embert megöl, majd maga is áldozattá válik. A terrorcselekmény szervezői iktatják ki, nehogy beszélni tudjon. Az MI5, vagyis a „Park” természetesen azonnal vizsgálódni kezd, de a néző számára még nem világos, miként kapcsolódik ez a véres incidens a sorozat főszereplőihez. És kik is ők? Nem a klasszikus hősöket kapjuk, hanem az MI5 számkivetettjeit: a hibázó, megbízhatatlannak tartott, lecsúszott ügynököket, akiket egy külön osztályra száműztek. Ők az „utolsó befutók”, azok, akiket csak olyan feladatokra küldenek, amelyeknek látszólag semmi tétje sincs és senki nem akarja megcsinálni.

Nem csinálnak mást, mint unalmas adminisztráció és egyéb mások által lenézett munkák.

A banda vezére Jackson Lamb, akit Gary Oldman alakít. A színészóriás minden gesztusával és morgásával bizonyítja, miért tartják az egyik legnagyobbnak a szakmában: a szánalmasan cinikus, folyton dohányzó és alkoholizáló főnök figurája egyszerre taszító és szerethető. Nem törődik sem a munkájával, sem a beosztottjai munkájával, mégis van benne valami, ami miatt követni akarjuk. Mellé érkezett már az első évadban River Cartwright (Jack Lowden), aki azt hitte magáról, hogy tökéletes ügynök, ám gyorsan rá kellett jönnie, hogy ő is csak egy fogaskerék a selejtes gépezetben.

Az új szezonban rögtön egy gyilkossági kísérlet borzolja a kedélyeket. A csapat IT-zsenijét Roddy-t (Christopher Chung) el akarja ütni egy kocsi, de amekkora lúzer, ebből természetesen semmit nem fog fel, azt hiszi csak véletlen. Nem is tudja, milyen veszélyben van. A kollégája, Shirley (Aimee-Ffion Edwards) elkezdi követni a férfit, és sejti, hogy itt valami komolyabb dolog lehet a „baleset” mögött. Valószínűleg össze fog kapcsolódni a nyitó lövöldözés és a kockasrác elleni merénylet a folytatásban.

Ez a kettős narratíva ügyesen vezeti a nézőt. Tudjuk, hogy van valami nagyobb kép, de a részleteket apránként adagolják a feszültség fenntartására.

A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy bármikor be lehet kapcsolódni. Bár az állandó nézők nyilván értékelik a finom utalásokat és a karakterek hosszabb ívét, minden évad önálló regényen alapul, így kvázi új történetként is élvezhető, csak a szereplők és a múltjuk azonos. Ez a struktúra az Amazon PrimeVideo-s Reacherhez hasonlít, ott sem kell feltétlenül elölről neki kezdeni, de mégis gazdagabb élményt ad, ha ismerjük a múltbeli kudarcokat és sérelmeket.

Érdemes megjegyezni azt is, mennyire ügyesen bánik a játékidővel az Utolsó befutók. A mostani sorozatok gyakran rövidítik a részeket, a stáblisták, főcímek és előző részek tartalmából rengeteg időt elvesznek és az amúgy 40-50 perces epizód könnyen 30 perc környékére kerül. Erre legékesebb példa a Peacemaker és az Alien: Föld egyes részei. Ám itt valódi, feszes 40 percet kapunk, sallang nélkül. Az első rész inkább felvezetés, de pont annyira tartja fenn a figyelmet, hogy tűkön ülve várjuk a folytatást.

Az Apple TV+ a közelmúltban óvatosabb lett bizonyos kényes témákkal, például a Jessica Chastain főszereplésével készült The Savant premierjét is elhalasztották, mert túl közel állt Charlie Kirk elleni merénylet narratívájához.

Az Utolsó befutók esetében azonban nem volt ilyen habozás, pedig a történet szintén érzékeny terepre merészkedik. Itt valószínűleg a fekete humor és a szatirikus hangnem ad védőernyőt a cenzúra ellen, a sorozat bátran kimondja és kifigurázza mindazt, amit más produkciók inkább kerülnek.

A színészgárda továbbra is kifogástalan. Oldman minden jelenetét uralja, de ez nem nehéz, bármiben elnézem a színészt, játsszon akár törpenövésű mozgássérült gyengénlátót (létező film egyébként a 2002-es Kisördögök). Jack Lowden és a felesleges ügynökök, Rosalind Eleazar, Tom Brooke, Saskia Reeves vagy Christopher Chung is erős alakítást nyújtanak.

Visszatér Kristin Scott Thomas is, aki az MI5 igazgatónőjeként hozza a tőle megszokott hideg eleganciáját.

Feltűnik Ruth Bradley, James Callis (minden Battlestar Galactica rajongó szíve megdobban, ha képernyőn láthatjuk a színészt), sőt új belépőként Nick Mohammed is, aki egy látszólag gyengekezű polgármestert alakít. Mohammedet sokan a szintén Apple TV+-os Ted Lasso-sorozatból ismerhetik. Ez a sokszínű társulat a biztosítéka annak, hogy sosem unjuk meg a karakterek közti feszültségeket és dinamikát.

Az Utolsó befutók ötödik évada méltó folytatása egy már közel tökéletes kémthrillernek. Van benne minden, ami kell: feszült politikai háttér, szórakoztató és emberi karakterek, kiszámíthatatlan fordulatok és bőven adagolt fekete humor.

Az egyetlen csalódás talán az, hogy az epizódokat hetente kapjuk, így nem lehet egyben végigdarálni az egész évadot.

De talán pont ez teszi izgalmassá, minden héten megkapjuk a várakozás élményét. Az AppleTV+ pedig ismét bizonyította, hogy ritkán hibázik és az Utolsó befutók a legjobb bizonyíték erre. Ráadásul, úgy hírlik még két évadot berendelt a streamingszolgáltató, tehát biztosan lesz hetedik évadunk is a selejtes ügynökök társaságában.


Link másolása
KÖVESS MINKET: