KULT
A Rovatból

Robert Rodrigueznek le kéne szoknia arról, hogy a fiaival együtt készít filmet – Ilyen lett a Kémkölykök: Armageddon

Robert Rodriguez továbbra is elég jóban van a filmstúdiókkal (most épp a Netflixszel), mivel még mindig adnak neki egy csomó pénzt ahhoz, hogy a vasárnapi családi ebéd közbeni beszélgetéseiből filmet forgasson a nagyközönségnek. Akár akarjuk, akár nem…

Link másolása

Az 1992-es El Mariachi – A zenész című első filmjéért az akkor 23-24 éves Robert Rodriguez beállt "kísérleti patkánynak": egy koleszterincsökkentő gyógyszer tesztelésére használták őt. Napi 100 dollárt fizettek neki egy hónapon át, a forgatókönyv nagy részét pedig a laboratóriumba zárva írta. Végül összeszedett 7000 dollárt, és leforgatta a rendezői-írói-operatőri-vágói-produceri (tehát nagyjából mindent ő csinált) debütálását, amellyel közönségdíjat nyert a Sundance-en és Deauville-ban, a legnagyobb független díjkiosztón (Independent Spirit Awards) pedig a legjobb első film díját kapta, ráadásul bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is, mivel az El Mariachi lett a legalacsonyabb költségvetésű film, ami egymillió dolláros bevételt ért el az Egyesült Államokban. Elhivatott filmes, kétségtelen.

Ezután pedig vállára emelte őt a szakma, és egy 1994-es tévéfilm (Roadracers) után újra elkészíthette az El Mariachit, csak nagyobb költségvetésből, ami Desperado (1995) címmel instant kultfilm lett.

Rodriguez pedig gőzerőre kapcsolt: Négy szoba (1995), Alkonyattól pirkadatig (1996), Faculty – Az invázium (1998), ő lett az új hollywoodi fenegyerek, aki extraalacsony büdzséből csodákra képes. Majd sokak szerint az új évezredben megbuggyant…

Az addig kizárólag felnőtt nézőkre fazonírozott remekei után ugyanis 2001-ben előállt a Kémkölykökkel, egy családi akcióvígjátékkal, amely nem igazán viselte magán az addig megszokott stílusjegyeit. Az akkorra már többszörös édesapa (aki konzisztensen nem megszokott és r betűvel kezdődő neveket ad a gyerekeinek: Rocket, Racer, Rebel, Rogue, Rhiannon) ugyanis szeretett volna egy filmmel kedveskedni a saját és egyben a világ srácainak. Sőt, rögvest egy trilógiát forgatott le, mivel a második rész, Az elveszett álmok szigete 2002-ben, a harmadik, a Game Over pedig 2003-ban már a vásznakra is került.

Anyagilag amúgy szépen fialtak ezek a filmek, a Rodriguez-rajongók azonban nem értették, miért ilyen infantilis és felejthető semmiségekre fecsérli az idejét valami újabb menőség helyett.

Rendezőnk monyója persze akkor még megvolt, így két családi hülyeség közt (pl. a 2005-ös Cápasrác és Lávalány kalandjainak sztorija a 8 éves fia, Racer agyából pattant ki, de a 2009-es Csodakavicsot sem köszönjük meg) azért rendre előrukkolt egy-egy ütős, vérbeli Rodriguez-mókával (Sin City – 2005, Terrorbolygó – 2007, Machete – 2010).

Azonban, ahogy azt most tárgyalt filmünk is alátámasztja, valahogy képtelen elengedni a családjával közös munkát. A Kémkölykök-univerzum ugyanis tovább bővült. A 2011-es, szintén vállalhatatlan negyedik rész, A világ minden ideje, valamint 2020-as rettenete, a Mindenkiből lehet hős után ugyanis Rodriguez úgy döntött, rebootolja a Kémkölyköket Armageddon alcímmel, a Cortez családból (Antonio Banderas, Carla Gugino, Alexa Vega, Daryl Sabara) így Tango-Torrez lett (Zachary Levi, Gina Rodriguez, Connor Esterson, Everly Carganilla), és persze igazodunk a 2020-as évek elvárásaihoz.

A sztori tehát alapjaiban ugyanaz, mint 22 évvel ezelőtt: a szülők titkolják gyermekeik elől kémkedő szakmájukat, ám legújabb ügyük kapcsán mindketten foglyul esnek (ezúttal egy videójáték-gyáros techguru a ludas, aki Tango-Torrezék saját fejlesztésű kódja, az Armageddon ellopásával és felhasználásval szeretné a saját játékát felhekkelni a világ összes digitális eszközére – igen, ez a célja és nem több), így a mit sem sejtő, de természetesen rendkívül talpraesett gyerkőcöknek kell őt megmenteniük a rengeteg, rájuk szabott kémkütyük segedelmével.

A Kémkölykök: Armageddon természetesen teljesen felesleges, semmi olyan nincs benne, amit ne láttunk volna már akár a franchise során többször, ám azt azért hozzá kell tenni (öröm az ürömben), hogy ez a film már nem annyira ciki, mint az eddigiek.

A jótól, a kreatívtól, a szórakoztatótól azért még mindig messze áll, de az tán kijelenthető, hogy a franchise eddigi legjobbja. Igazán kínos pillanatokból legalábbis nem sok akad. Ez is valami.

Főként a film első fele számít kellemes meglepetésnek, legalábbis a Kémkölykök-univerzumon belül, egész ötletes és még némi működő humorral is átitatott képsorok peregnek előttünk. A gyerekek fantáziáját mindazonáltal megmozgathatja az a sok kütyü, amelyekkel Tony és Patty, a két új kémporonty veszi fel a harcot a gaz videójátékosokkal.

S hoppá, ez utóbbi kapcsán egy kis nevelőcélzat is beficcent a sztoriba: a digitális eszközök bújása ma már elengedhetetlen, és a modern XXI. században enélkül boldogulni természetesen lehetetlen, ugyanakkor túlzásokba sem szabad esni.

A gyerekek videójátékos tudásukkal kerekednek felül a felnőtteken (az egyetlen, amihez ők nem értenek, vagy nem annyira), hiszen ma már előbb tanulnak meg iPadezni, mint beszélni, de ez nem minden, a család számára a való életben együtt eltöltött minőségi idő továbbra is a legfontosabb és persze felülmúlhatatlan. Szóval, ha bármiféle mélységet is kutatnánk a csontvázakkal és robotokkal vívott csatáktól és a képernyőről leugró CGI-hátterektől hemzsegő történetben, az ez lenne.

[caption id="attachment_2084984" align="aligncenter" width="2560"] Spy Kids: Armageddon. (L-R) Everly Carganilla as Patty Torrez and Connor Esterson as Tony Torrez in Spy Kids: Armageddon. Cr. Netflix ©2023[/caption]

Robert Rodrigueznek mindenesetre ideje lenne felhagynia ezekkel a családi szösszeneteivel (az Armageddont is immár 26 esztendős, Racer nevű fiával együtt írta, s a 24 éves Rebel volt a társzeneszerző), és olyan produkciókra koncentrálnia, amelyekkel anno kiérdemelte azt a bizonyos „fenegyerek” jelzőt. Persze lehet, hogy azóta elveszítette a monyóját… Sajnálnánk.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt a szakmát választottam, mert ez a világ legszebb szakmája"
A New York Kávéházban Hankó Józseffel a Rom 'Art Művészeti és Kulturális Egyesület Zenekarának prímásával beszélgettünk. A zenekar bejárta a fél világot, és játszottak már a pápának is, mégis itthon érzik magukat a legjobban.

Link másolása

A zenekar az Anantara New York Palace Budapest Hotel állandó fellépője a kezdetektől fogva. A 4 tagú zenekar a New York Café vendégeit nyűgözi le napról napra.

A dalok között ismerős slágerek, és komolyzenei művek is felcsendülnek, de a legextrémebb dalkéréseket is csípőből teljesítik.

Józseffel a két műsor között ültünk le beszélgetni.

– Amikor az előbb elkezdtetek játszani, pár perc alatt körbevettek benneteket az emberek. Hihetetlen, hogy a csendes kávéházi hangulat milyen gyorsan megváltozott. Ez mindig így van?

– A pincéreknek is nehéz dolguk van ilyenkor, mert alig lehet elférni a fotózkodó, videózó emberektől. De hozzá lehet ehhez szokni.

Mi gyerekkorunk óta erre vágytunk, hogy egy ilyen helyen, egy világhírű kávéházban muzsikálhassunk, szóval ezzel egy álmunk vált valóra.

– Hallottam ahogy egy olasz hölgy, olasz zenét kért, amit azonnal teljesíteni is tudtatok. Bármit eljátszotok.

– A mi fő profilunk a kávéházi cigányzene. Ez a magyar népzenéből táplálkozik. Szeretjük is a saját zenénket játszani. Azt szeretjük a legjobban. Magyar nótát, csárdást, operettet, régi örökzöldeket, ez igazából a fő vonal. De rengeteg mást is tudunk, és sokat improvizálunk. Ez egy ilyen műfaj.

Mindenféle nemzetnek, mindenféle generációnak játszunk. A pop daloktól kezdve, mint például Michael Jackson, Ennio Morricone filmzenéin át Mozartig bármi előkerülhet.

Nekünk is haladnunk kell a korral, így a jelenleg népszerű dalokból is felkészülünk, és a különböző nemzetek saját dalait is ismerjük.

A legtöbb országba ha elmész, a saját nemzeti dalaikat játsszák a zenészek, de mi egy brazilnak, egy olasznak, egy franciának és egy ázsiainak is tudunk ismerős dalt játszani. Ezen túl pedig rengeteg komolyzenei művet is előadunk, ami szintén nem sok zenei formációnak megy.

Persze egy szimfonikus zenekar is tud ilyet, de ott rengeteg hangszer van. Ezt nekünk valamilyen szinten négyen kell tudni pótolni.

Erre tényleg senki más nem képes a világon, csak mi. Nem mi négyen, hanem mi: kávéházi cigányzenészek.

– Volt már olyan kérés, amit nem tudtatok, vagy nem akartatok teljesíteni?

– Hát mondjuk rappelni még nem rappeltünk.

Volt olyan, hogy odajött hozzánk egy vendég, nagyon szép borravalót ígért, és azt kérte, hogy játsszunk neki Flo Ridától valamit. Azt sem tudtam miről beszél, de csak erősködött. Gyorsan kivettem a telefonomat, betettem az első számot, meghallgattam kétszer-háromszor... Aztán végülis a célt elértük, mert a borravalót megkaptuk.

– De a Flo Ridát azóta nem játsszátok?

– Nem. Azért nem lopta a szívembe magát.

Vannak furcsa emberek, furcsa kérések. Látják az autentikus hangszereket: cimbalom, brácsa, hegedű. Aztán mégis odajönnek diszkó számokat kérni. Ez olyan, mintha én odamennék a fogorvoshoz, hogy műtse meg a szívemet.

De a legtöbben még mindig a klasszikusokat kérik, és szeretik a magyar zenét hallgatni.

– Hogy néz ki egy munkanapotok? Egész nap zenéltek?

– Változó, de igen. Általában reggeltől estig játsszunk. Nagyjából ez úgy áll össze, hogy játszunk 15 percet, aztán van egy 45 perces szünet.

– Meg tudod mondani számszerűen, hogy mekkora a repertoár?

– Nem. Tényleg nem. Van olyan is, hogy nem játszottunk egy számot mondjuk 2-3 évig, de ha kérik, akkor bármikor el tudjuk játszani újra.

– És ezt előtte szünetben egyeztetitek, hogy mi lesz a következő 15 percben?

– Nem. Soha. Ráadásul mindent fejből játszunk.

Ránézek a vendégseregre, és az alapján döntöm el hogy mit. Ha mondjuk látom, hogy sok az ázsiai, én már tudom, hogy őket honnan lehet megközelíteni. Ebben nyilván sok év tapasztalata van.

Mi több mint 20 éve zenélünk együtt. Együtt kezdtük az iskolát a Rajkó Zenekarban, aztán gyakorlatilag bejártuk együtt a világot.

– Az utazásokról beszélj még egy kicsit. Hol jártatok legutoljára?

– Múlt hónapban voltunk kint Indiában, egy színházi társulattal.

Ők az elején több zenekart is meghallgattak. Aztán elkezdtünk nekik mi is játszani, és egy pop számot is kértek, aminél az összes többi népzenész és klasszikus zenész kihullott. Csak mi tudtuk eljátszani. Ezért mondtam azt neked az elején, nagyon fontos, hogy mi ennyire sokszínűek vagyunk, hogy bármit le tudunk kísérni.

– Hova utaztatok még így együtt?

– Inkább azt lenne könnyebb felsorolni, hogy hova nem. Az összes európai országban jártunk már, de például távolabb is, Indonéziában. Lehet, hogy nemsokára megyünk Dubajba is.

– Hogy jönnek ezek a felkérések?

– Ez is nagyon változó. Annakidején, mikor a Rajkó zenekarban zenéltünk, akkor a zenekart kérték föl, és annak a tagjaiként utaztunk.

De ma már legtöbbször engem találnak meg személyesen. Játszom például egy hajón is, és onnan többször is hívtak már különböző eseményekre.

Odajönnek a fellépés után, hogy adjak egy névjegykártyát, mert szeretnék, ha mondjuk elmennék egy születésnapra játszani, Németországba.

– Hát egy pár videó meg kép kikerül rólatok az internetre is, szóval gondolom ott is felfedeznek sokan.

– Ha annyi forintom lenne, ahány videó van rólunk, nagyon gazdag lennék.

– Gondolom ennyi ember között akadt pár híresség is, akinek zenélhettél. 

– A Rom 'Art Egyesületen keresztül pl. volt szerencsénk Will Smith budapesti látogatásának alkalmával az 50.születésnapján játszani.

Olyan emberekkel találkoztunk, akikkel máshogy soha életünkben nem tudtunk volna. Olyan helyekre jutottunk el a zenekarral már, ahová egy egyszerű, átlagember nem tud eljutni.

A világ legszebb kávéházában játszani lassan 10 éve, nekünk olyan, mint amikor egy színészt felkér Spielberg, hogy játsszon a filmjében

Egy kávéházi cigányzenésznek ez egy nagy elismerés!

Hankó József és zenekara: cimbalom - Virág Béla, brácsa - Oláh Krisztián, prímás - Hankó József, nagybőgő - Ökrös József

Fotó és szöveg: Vass Adrienn

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Gyilkosság, baleset vagy öngyilkosság az apa halálba zuhanása? Az Arany Pálma-győztes film az év legizgisebb bírósági perével ejt ámulatba
Apa kizuhan az ablakból. Anyát megvádolják gyilkossággal. Na de mi van, ha csak véletlenül kiesett? Vagy ha önszántából ugrott? Mi hogyan bizonyítanánk be, hogy nem mi löktük ki? Jogos kérdések, amelyekre egészen elképesztő válaszokat kapunk Justine Triet filmjéből.

Link másolása

Először akkor hallhattunk Justine Triet Egy zuhanás anatómiája című filmjéről, amikor idén kihirdették a 2023-as Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramját, amelyben többek között olyan riválisokkal szerepelt együtt, mint pl. Wes Anderson Asteroid Cityje, Aki Kaurismäki Hulló levelekje, Todd Haynes May Decemberje, Kore-eda Hirokazu Szörnyetegje, Ken Loach A mi kocsmánkja, Wim Wenders Tökéletes napokja, Anh Hung Tran Ízek és szenvedélyekje vagy Jonathan Glazer Érdekvédelmi területe. S bár Triet kevésbé volt ismert és elismert a filmvilágban, mint a fenti direktorok, hiszen eddig csupán négy, nem túl acélos filmet rendezett (köztük az Egy ágyban Victoriávalt, valamint a Szex és piszchoanalízist), az Egy zuhanás anatómiája mégis elhappolta a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát a veteránok elől. És nem is érdemtelenül…

Persze az sem elhanyagolandó tényező, hogy három éven belül két női rendező nyerte meg az Arany Pálmát, hiszen 2021-ben Julie Ducornau Titánja győzedelmeskedett. Ducornau és Triet előtt pedig csupán egyetlen alkalommal került a fődíj egy női direktor kezébe: Jane Campion részesülhetett addig csupán ezen elismerésben az 1993-as Zongoraleckével (igaz, megosztva Chen Kaige Isten veled, ágyasom!-jával).

Az Egy zuhanás anatómiája tehát igen erős starttal robbant be a filmínyencek látómezejébe, s az utóbbi fél évben bejárt diadalmenete (az idei CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál programjában is szerepelt például) alapján az sem elképzelhetetlen, hogy, bár nem amerikai film, komoly tényezője lehet a 2024-es Oscar-díjátadónak.

Sőt, akár még a legjobb film kategóriájában is számíthat jelölésre.

Na de lássuk az alapsztorit, ami egy kifogástalan krimi-drámát ígér! Franciaország dél-keleti részén, a havas Grenoble-ben járunk, ahol egy félreeső házban él a német írónő, Sandra Voyter (Sandra Hüller) francia művész férjével, Samuel Maleskivel (Samuel Theis), közös, látássérült kisfiukkal, Daniellel (Milo Machado Graner) és a kutyájukkal. Egy nap Daniel a négylábúval sétára indul, visszatérve a házhoz azonban apja vérbe fagyott holttestére talál a ház előtt, a férfi nyilvánvalóan kiesett a padlás ablakából. Csak Sandra tartózkodott otthon a zuhanás pillanatában, így a kivonuló rendőrségi helyszínelés és a körülmények vizsgálata után az ügyészség megvádolja őt gyilkossággal.

Hogy valóban emberölés történt-e, avagy öngyilkosság (erre utaló jelek is mutatkoztak), esetleg egy szimpla baleset, a nézők előtt is rejtély, amit a forgatókönyv a bírósági eljárás, valamint a család és a házaspár életének különféle pillanatait bemutató flashbackekkel vázol fel.

Justine Triet filmje tehát egyszerre egy izgalmas tárgyalótermi krimi és egy családi dráma, bár utóbbi van inkább a fókuszban.

Mindjárt a nyitány megadja az alaphangulatot, amely során egy fiatal nő interjút készít Sandrával a házukban, a padláson ténykedő Samuel pedig jó hangosan hallgatja zenéjét, olyannyira, hogy a beszélgetés odalent meghiúsul. Samuelt nem látjuk és nem halljuk, de már csupán ennyiből képet kapunk a házasságuk milyenségéről. A köztük lévő feszültségek pedig a magánéletük minden apró részletébe belemenő bírósági tárgyalás alatt kerülnek felszínre előttünk. Persze senki ne gondoljon itt a hasonszőrű hollywoodi filmekre, mint például az Egy becsületbeli ügy vagy a Ha ölni kell, amelyekben az ügyész vagy az ügyvéd próbálja megizzasztani a tanúkat, és hatásvadász nagymonológok segedelmével fordítják a maguk oldalára az esküdteket. Itt csendes, európai mederben folynak az események, és olyan privát dolgok is szóba kerülnek, hogy mi, nézők is elszégyelljük magunkat.

Persze hatásos aláfestő zene, fennhangon magyarázó ügyvédek és csavarok nélkül is lehet izgalmas egy per, ha a forgatókönyv kellő figyelmet fordít a részletekre.
Márpedig Samuel halálba zuhanása korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik, hiszen minden lehetséges okra akad magyarázat.

Sandra Hüller kimagasló alakítást nyújt, és abszolút megérdemelne egy Oscar-jelölést jövőre ezért a szerepért, mivel a visszafogott és ridegnek tűnő írónő szerepében, annak ellenére, hogy akár a gyilkosságot is el tudjuk képzelni róla, simán eléri, hogy szimpátiát érezzünk iránta, és szorítsunk az ártatlansága bebizonyításáért. Pedig fogalmunk sincs, hogy valóban ártatlan-e. Ugyanakkor meg kell említeni a kis Danielt alakító Milo Machado Granert is, akinek döntő szerepe lesz az ügy végkimenetelében, és aki az év talán legjobb gyerekalakítását nyújtja.

Az Egy zuhanás anatómiája összességében tehát egy műfajok között sikerrel lavírozó, gondolkodásra késztető, mély, emberi dráma, és egyben izgis mozgóképes kirakós kiváló karakterrajzokkal. Érdemes próbát tenni vele, mivel az év egyik legmaradandóbb filmélményével gazdagodhatunk általa.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Squid Game-nek adják el a valóságshowt: bűnös szenvedély a második évadnak álcázott reality
Jól átveri a nézőket a Netflix, de valahogy meg kell fejni azt a bizonyos tehenet – Squid Game reality-show? Ennyi tellett két év alatt? A címválasztás is csalóka, pedig nem nagy szám a végeredmény.

Link másolása

A Squid Game, itthon a Nyerd meg az életed című hatalmas sikerű koreai sorozat volt, ami gyakorlatilag egy önkéntes Éhezők viadalát mutatott be. Még a Netflix sem gondolta valószínűleg, hogy mekkora siker lesz, mert a háttérinformációk alapján a készítők nem egy egyszerű forgatással voltak megáldva.

Sok anyagi és produkciós probléma merült fel, amit persze a hatalmas siker feledtetett.

Pedzegették, hogy lesz egy valóságshow a Sqiud Game-ből, azonban a produkció szintén problémás volt. A játékban résztvevők részéről sok volt a sérülés és panasz, így senki sem gondolta, hogy eljut egyszer a képernyőkre a valóságshow.

De eljutott, és pont akkora siker, mint amekkorát várt tőle a Netflix. Pedig korántsem annyira jó, illetve valószínűleg a sikerét nagyban köszönheti annak, hogy sokan azt hiszik, ez valamiféle folytatása a 2021-es eredetinek. Az egész játékot úgy adják elő, ahogy a TV műsorban. Van egy csomó ember, akik 4,5 millió dollárért versengenek, csak egyikük nyerheti meg ezt az összeget, de nem kell aggódni, itt senki nem hal meg, csak kiesik.

Nos, itt az első probléma: semmi tétje nincs. Aki kiesik, az úgy esik ki, mint aki a Legyen Ön is milliomosból esne ki.

Azaz feláll és hazamegy. Az eredetiben szörnyű halált haltak a vesztesek, ezt természetesen nem tudták a való életben is megoldani, hiszen morbid és etikátlan lenne. A Nyerd meg az életedben az volt a szörnyű, hogy a jelentkezők legutolsó szalmaszálként tekintettek a Squid Game-re. Ez volt az utolsó esélyük a normális életre, és önként odaadták az életüket a gazdagok szórakozása érdekében. A legkomolyabb volt a tét. Ebből mostanra az lett, hogy ma ebben a műsorban már elkényeztetett, semmirekellő és kényszeredett jövőbeli influenszerek szórakoztatják a Netflix-előfizetőket. Minden téren visszalépés.

A reality változatban nincs igazán dráma. Próbálkoznak a készítők, hogy egy-két ember szimpatikussá váljon, vagy ellenszenvessé, hogy legyen egy ellenségkép, de ez nem megy akkor, amikor egy nappal később béna módon, mindennemű elégtétel nélkül kisétálnak az ajtón. Mert mondjuk az illető játékos felvett egy telefont, amit nem kellett volna. A sorozathoz képest itt nem csak a játékokkal esnek ki játékosok, próbálnak egy feszültebb légkört teremteni játékok közötti kiesésekkel. Egymást szavazzák ki, vagy teljesen véletlenszerűen elbuknak páran, de mindez nem ad sokat hozzá a narratívához. Van egy pár játékos, akiknek lehet drukkolni, de közel sem annyira ikonikusak, mint Seong Gi-hu, az alapanyagban. Átlagos, unatkozó emberek, akiknek nincs jobb dolga, mint elmenni egy béna játékshowba.

Na, itt viszont van egy hatalmas pozitívum. Magára a játékra sok mindent lehet mondani, de azt semmiképpen nem, hogy béna lenne.

A megvalósítás elsőrangú, szinte a sorozat szintjén van. A hangulat minősége, az atmoszféra 100%-ig Squid Game, a zene, a szobák, a kihívások, mind-mind teljesen beleillenek a sorozat világába. Nekem nagyon gyanús, hogy az eredeti díszletek felhasználásával készült A kihívás helyszíne. Nem csoda, hogy sokakat megtévesztett ránézésre a Nyerd meg az életed: A kihívás. Sokan azt hitték, végre itt a második évad, na ők nagyot csalódtak. Ez nem második évad! Csak egy kiegészítő hangulatfokozó show, amíg megérkezik a következő etap.

Szükségünk van-e erre? Aki szerette az eredeti alapanyagot, valószínűleg élvezni fogja a reality-t, de ez nem több bűnös szenvedélynél. Nem fogunk senkivel találkozni, aki annyira isteníti majd a valóságshow-t, mint a Squid Game-et anno.

2021-ben a csapból is azt hallottam, hogy ezt a sorozatot látni kell, mert milyen durva és annyira sokkoló.

Közben pedig csak egy közepes koreai Battle Royale klón, ügyes marketinggel. Szórakoztató, de semmi több. A reality is nagyon hasonló, csak kevesebb tartalom és egyediség van benne.

Hova tovább? Sokan nagyon várják a valódi második évadot, de a Netflix még nem mondott pontos dátumot a szezonpremierre. A kihívás marketingjét is nagyon érdekesen kezelték. Mielőtt felkerült a streamingre, nem hallottam róla semmit, a forgatási pletykákat kivéve, aztán egyszer csak megjelent a szolgáltató kínálatában. Lehet, hogy az utolsó adás végén kapunk majd valamilyen utalást, vagy üzenetet, hogy mikorra várhatjuk a következő fejezetét a Squid Gamenek.

A kihívásnak még nincs vége, még nem tudjuk, ki nyert, egyelőre öt epizód van fenn a Netflixen, november 29-én érkezik még négy és december 6-án lesz az évadzáró, amikor is megtudjuk ki nyerte meg a 4,5 millió dollárt.

Van egy olyan érzésem, hogy nem az lesz a nyertes, akire sokan számítanak. A Nyerd meg az életed: A kihívás első öt része megtalálható magyar alámondással a Netflix kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
„Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt a szakmát választottam, mert ez a világ legszebb szakmája"
A New York Kávéházban Hankó Józseffel a Rom 'Art Művészeti és Kulturális Egyesület Zenekarának prímásával beszélgettünk. A zenekar bejárta a fél világot, és játszottak már a pápának is, mégis itthon érzik magukat a legjobban.

Link másolása

A zenekar az Anantara New York Palace Budapest Hotel állandó fellépője a kezdetektől fogva. A 4 tagú zenekar a New York Café vendégeit nyűgözi le napról napra.

A dalok között ismerős slágerek, és komolyzenei művek is felcsendülnek, de a legextrémebb dalkéréseket is csípőből teljesítik.

Józseffel a két műsor között ültünk le beszélgetni.

– Amikor az előbb elkezdtetek játszani, pár perc alatt körbevettek benneteket az emberek. Hihetetlen, hogy a csendes kávéházi hangulat milyen gyorsan megváltozott. Ez mindig így van?

– A pincéreknek is nehéz dolguk van ilyenkor, mert alig lehet elférni a fotózkodó, videózó emberektől. De hozzá lehet ehhez szokni.

Mi gyerekkorunk óta erre vágytunk, hogy egy ilyen helyen, egy világhírű kávéházban muzsikálhassunk, szóval ezzel egy álmunk vált valóra.

– Hallottam ahogy egy olasz hölgy, olasz zenét kért, amit azonnal teljesíteni is tudtatok. Bármit eljátszotok.

– A mi fő profilunk a kávéházi cigányzene. Ez a magyar népzenéből táplálkozik. Szeretjük is a saját zenénket játszani. Azt szeretjük a legjobban. Magyar nótát, csárdást, operettet, régi örökzöldeket, ez igazából a fő vonal. De rengeteg mást is tudunk, és sokat improvizálunk. Ez egy ilyen műfaj.

Mindenféle nemzetnek, mindenféle generációnak játszunk. A pop daloktól kezdve, mint például Michael Jackson, Ennio Morricone filmzenéin át Mozartig bármi előkerülhet.

Nekünk is haladnunk kell a korral, így a jelenleg népszerű dalokból is felkészülünk, és a különböző nemzetek saját dalait is ismerjük.

A legtöbb országba ha elmész, a saját nemzeti dalaikat játsszák a zenészek, de mi egy brazilnak, egy olasznak, egy franciának és egy ázsiainak is tudunk ismerős dalt játszani. Ezen túl pedig rengeteg komolyzenei művet is előadunk, ami szintén nem sok zenei formációnak megy.

Persze egy szimfonikus zenekar is tud ilyet, de ott rengeteg hangszer van. Ezt nekünk valamilyen szinten négyen kell tudni pótolni.

Erre tényleg senki más nem képes a világon, csak mi. Nem mi négyen, hanem mi: kávéházi cigányzenészek.

– Volt már olyan kérés, amit nem tudtatok, vagy nem akartatok teljesíteni?

– Hát mondjuk rappelni még nem rappeltünk.

Volt olyan, hogy odajött hozzánk egy vendég, nagyon szép borravalót ígért, és azt kérte, hogy játsszunk neki Flo Ridától valamit. Azt sem tudtam miről beszél, de csak erősködött. Gyorsan kivettem a telefonomat, betettem az első számot, meghallgattam kétszer-háromszor... Aztán végülis a célt elértük, mert a borravalót megkaptuk.

– De a Flo Ridát azóta nem játsszátok?

– Nem. Azért nem lopta a szívembe magát.

Vannak furcsa emberek, furcsa kérések. Látják az autentikus hangszereket: cimbalom, brácsa, hegedű. Aztán mégis odajönnek diszkó számokat kérni. Ez olyan, mintha én odamennék a fogorvoshoz, hogy műtse meg a szívemet.

De a legtöbben még mindig a klasszikusokat kérik, és szeretik a magyar zenét hallgatni.

– Hogy néz ki egy munkanapotok? Egész nap zenéltek?

– Változó, de igen. Általában reggeltől estig játsszunk. Nagyjából ez úgy áll össze, hogy játszunk 15 percet, aztán van egy 45 perces szünet.

– Meg tudod mondani számszerűen, hogy mekkora a repertoár?

– Nem. Tényleg nem. Van olyan is, hogy nem játszottunk egy számot mondjuk 2-3 évig, de ha kérik, akkor bármikor el tudjuk játszani újra.

– És ezt előtte szünetben egyeztetitek, hogy mi lesz a következő 15 percben?

– Nem. Soha. Ráadásul mindent fejből játszunk.

Ránézek a vendégseregre, és az alapján döntöm el hogy mit. Ha mondjuk látom, hogy sok az ázsiai, én már tudom, hogy őket honnan lehet megközelíteni. Ebben nyilván sok év tapasztalata van.

Mi több mint 20 éve zenélünk együtt. Együtt kezdtük az iskolát a Rajkó Zenekarban, aztán gyakorlatilag bejártuk együtt a világot.

– Az utazásokról beszélj még egy kicsit. Hol jártatok legutoljára?

– Múlt hónapban voltunk kint Indiában, egy színházi társulattal.

Ők az elején több zenekart is meghallgattak. Aztán elkezdtünk nekik mi is játszani, és egy pop számot is kértek, aminél az összes többi népzenész és klasszikus zenész kihullott. Csak mi tudtuk eljátszani. Ezért mondtam azt neked az elején, nagyon fontos, hogy mi ennyire sokszínűek vagyunk, hogy bármit le tudunk kísérni.

– Hova utaztatok még így együtt?

– Inkább azt lenne könnyebb felsorolni, hogy hova nem. Az összes európai országban jártunk már, de például távolabb is, Indonéziában. Lehet, hogy nemsokára megyünk Dubajba is.

– Hogy jönnek ezek a felkérések?

– Ez is nagyon változó. Annakidején, mikor a Rajkó zenekarban zenéltünk, akkor a zenekart kérték föl, és annak a tagjaiként utaztunk.

De ma már legtöbbször engem találnak meg személyesen. Játszom például egy hajón is, és onnan többször is hívtak már különböző eseményekre.

Odajönnek a fellépés után, hogy adjak egy névjegykártyát, mert szeretnék, ha mondjuk elmennék egy születésnapra játszani, Németországba.

– Hát egy pár videó meg kép kikerül rólatok az internetre is, szóval gondolom ott is felfedeznek sokan.

– Ha annyi forintom lenne, ahány videó van rólunk, nagyon gazdag lennék.

– Gondolom ennyi ember között akadt pár híresség is, akinek zenélhettél. 

– A Rom 'Art Egyesületen keresztül pl. volt szerencsénk Will Smith budapesti látogatásának alkalmával az 50.születésnapján játszani.

Olyan emberekkel találkoztunk, akikkel máshogy soha életünkben nem tudtunk volna. Olyan helyekre jutottunk el a zenekarral már, ahová egy egyszerű, átlagember nem tud eljutni.

A világ legszebb kávéházában játszani lassan 10 éve, nekünk olyan, mint amikor egy színészt felkér Spielberg, hogy játsszon a filmjében

Egy kávéházi cigányzenésznek ez egy nagy elismerés!

Hankó József és zenekara: cimbalom - Virág Béla, brácsa - Oláh Krisztián, prímás - Hankó József, nagybőgő - Ökrös József

Fotó és szöveg: Vass Adrienn

Link másolása
KÖVESS MINKET: