Rák a fürdővízben, hallucinogén gomba az éttermi kajában – Az új Rózsák háborúja sötét, mégis emberi, vicces, mégis megható
Valószínűleg a Rózsák háborúja szóösszetétel mindenkiből előhöz valamit, ismerősen cseng. A legtöbbekből természetesen az 1989-es, Danny DeVito által rendezett filmet Michael Douglasszel és Kathleen Turnerrel, amelyben a válófélben lévő Oliver és Barbara Rose igencsak fekete humor közepette mindent megtesznek, hogy kiebrudalják a másikat a közös házukból.
Talán akadnak olyanok is, akik e címből az eredeti regényre asszociálnak, amit Warren Adler írt, és 1981-ben jelent meg először. Ebből készült a DeVito-film, és természetesen e kötet új átirata, feldolgozása a mostani, 2025-ös Rózsák háborúja is (eredetiben csak The Roses, míg a ’89-es darab vitte a könyv címét, a The War of the Rosest).
Kérdés, hogy szükség volt-e egy új adaptációra? Nos, ha valaki attól félne az új Rózsák háborúja kapcsán, hogy csak simán lemásolja az előzőt, annak jó hírünk van:

A történet szerint Londonban Theo, az építész (Benedict Cumberbatch) megismerkedik Ivyval, a feltörekvő séffel (Olivia Colman). Tíz évvel később Theo és Ivy már házasok, Amerikában élnek, és két jófej gyermekkel, Hattie-vel és Royjal büszkélkedhetnek. Miután Ivy feladta a karrierterveit, hogy a srácokat nevelje, Theo pedig elismert építész lett, a pénzéből vesz neki egy ingatlant, ahol végre megnyithatja a saját éttermét.
Apuci aztán a maga képére formálja a srácokat, ezzel kissé elidegenítve őket az anyjuktól, ugyanakkor szakmailag irigy lesz Ivy sikerére. Érezve a kapcsolatukban bekövetkezett változást, többször is megpróbálnak kibékülni, többek között egy romantikus utazással New Yorkba és házassági tanácsadással, de mindegyik kísérlet kudarcba fullad. Elkezdenek haragudni egymásra, és a másikra kenik a problémáik felelősségét. Ivy utolsó békülési próbája során lehetőséged ad a férjének, hogy felépítse álmai házát. Három évvel később a ház már áll, Theo mégis rájön, hogy már nem szereti Ivyt, és válást kér. Csak a házat szeretné, de Ivy semmit sem akar neki hagyni. És akkor megkezdődik a Rózsák háborúja…

Talán a fenti summázatból is kitűnik, hogy az idei változatban jóval hosszabb a felvezetés, mint a ’89-es filmben, sőt, igazából a felvezetés, mondhatni, maga a film, szóval aki esetleg ódzkodik attól, hogy 2 órán keresztül azt nézze, ahogy a főszereplő házaspár végig egymást szívatja, és folyton veszekednek, annak nincs mitől tartania. Ami a 36 évvel ezelőtti fekete komédia magját adta, az itt nagyjából az utolsó 20 percben üt csak be, addig pedig egy jóval részletesebben bemutatott kapcsolat és házasság csúcsait és mélypontjait látjunk két emberről, akik alapvetően szeretik egymást, csak időnként beüt az emberi kicsinyesség, irigység és a még néhány dolog a hét főbűnből.
Ugyanakkor megvan mindkettejükben a folyamatos szándék a békülésre, a dolgok helyrehozatalára is.
űAnnak sötétebb humora, fergeteges poénjai és pengeéles párbeszédei azok, amik itt visszaköszönnek, Jay Roach és Tony McNamara azonban jóval több drámai szált is beleinjektáltak a produkcióba, ráadásul ügyes arányérzékkel mixelték a megható párkapcsolati lelkizéseket, a valóban vicces dumákat, A hivatal című zseniális sorozat úgynevezett „feszengős, kínos” poénjait (ebben egyértelműen a vacsorajelenet viszi a prímet, ott azért sok néző a tenyerébe temeti majd az arcát) és a feketébb humort.
Jay Roach-tól ez nem is meglepő, mivel róla eddig is tudtuk, hogy egyszerre képes a vegytiszta, akár kretén humorral is tarkított vígjáték (Austin Powers-trilógia, Apádra ütök, Vejedre ütök, Gyógyegér vacsorára, Képtelen kampány), valamint a komolyabb hangvételű, akár megható vagy húsbavágó dráma (Majd, ha fagy!, Újraszámlálás, Versenyben az elnökségért, Trumbo, Botrány) műfajában is maradandót alkotni, itt pedig most ezt a kettőt kombinálhatta.
De az ő nevéhez fűződik a 2021-es Szörnyella is, a 2020 és 2023 között futott Nagy Katalin – A kezdetek című sorozat pedig teljes mértékben az ő kreálmánya, s így már mindent értünk a Rózsák háborúja kapcsán is.

Az új film midnettől függetlenül nem veszi majd át a ’89-es Danny DeVito-rendezéstől a kultstátuszi trónt, az továbbra is megmarad az egyik legfeketébb mainstream komédiának, Roach filmje azonban, bár nem annyira vág az elevenünkbe, tán szerethetőbb. A lezárás pedig…, na, azt majd kellemesen ki lehet vesézni a film után egy pofa sör mellett. Érdemes tenni vele egy próbát.