Járványok a középkori Magyarországon: titkolózó polgárok, drámai fogadalmak és a temető, ami egy vészhelyzetből született
Január 20. Szent Sebestyén napja. A középkorban nem elsősorban azért volt fontos, mert a római katonatisztből lett mártír nyilakkal a testében halt meg, hanem azért, mert ő volt az egyik utolsó védvonal akkor, amikor egy város vagy falu úgy érezte: jön a járvány, és semmi nem állítja meg.
amikor hírek jönnek más településekről, hogy ott már meghaltak, amikor a félelem gyorsabban terjed, mint maga a kór.
Amikor január 20-án megkondultak a harangok egy középkori magyar városban, nem csupán egy szent ünnepét jelezték. Ez volt a nap, amikor a közösség egyszerre tartott számvetést és hozott áldozatot a túlélésért. A kapuk bezárultak, a házakra cédulák kerültek, a lakosság pedig egyszerre böjtölt, imádkozott és rendeletek szerint élt. A járványfenyegetés elleni védekezés kettős logikája – a rítus és a rend – Szent Sebestyén napján sűrűsödött össze. A legjobb példa erre Székesfehérvár 1739-es fogadalma, amelynek négy pontja ma is olvasható, ahogy azt a FEOL hírportál által közölt városi jegyzőkönyv rögzítette:
Ez a fogadalom nem a félelem ellentéte volt, hanem a rendbe szervezett válasz kezdete. A vallásos rítusokkal párhuzamosan a városi tanácsok kemény kézzel szabályozták a mindennapokat, egy olyan rendszerrel, amely a késő középkortól a kora újkorig csiszolódott tökéletesre.
A védekezés első vonalát a városfalak jelentették. A kapukat lezárták, az átkelőhelyeket fegyveres őrök, strázsák vigyázták, akik minden gyanús utazót visszafordítottak. Aki mégis bejutott, arra vesztegzár várt. A falakon belül a rendtartás a házak ajtajáig ért. Debrecenben 1739–1740-ben a fertőzött vagy gyanús házakat cédulákkal jelölték meg, és fegyveres őrök kényszerítették ki a házi karantént. A betegeket elkülönítették, gyakran a városfalakon kívül felállított ideiglenes ispotályokban, úgynevezett lazaretekben, ahogy az Sopronban már 1630-tól működött. Erdélyben, Szeben városában Hans Saltzmann orvos
Később, a 18. században a Habsburg Birodalom ezt a helyi logikát emelte állami szintre, és a déli határokon egybefüggő katonai kordont és vesztegzár-állomásokat épített ki. A rendtartás a halottakra is kiterjedt. Amikor a templomkertek megteltek, a holttesteket a falakon kívülre kellett vinni. Kolozsvár tanácsa 1585-ben hozott drámai döntést, „látván őkegyelmek az istennek ostorát és az halálnak naponként való gyarapodását…”.
De ha a szabályzat minden napra szólt, miért kötődött a félelem mégis egyetlen dátumhoz, január 20-hoz?
Mert január a középkorban a teljes kiszolgáltatottság hónapja volt. Az élelmiszerkészletek fogytán, a hideg legyengítette a szervezetet, a vitaminhiány általános volt. Az emberek szorosan együtt éltek, fűtetlen, rosszul szellőző házakban, az állatok gyakran ugyanabban az épületben. A higiénia – mai értelemben – nem létezett.
Szent Sebestyén ünnepe ezért került január 20-ra: nem véletlenül, hanem pontos időzítéssel. Ez volt az a pont, amikor a közösség még remélhette, hogy imával, böjttel, összefogással megússza a következő hullámot.
Ez a nap a liturgikus naptárban eleve a könyörgések, böjtök és fogadalmi misék kijelölt ideje volt. Szombathely emlékezete szerint a várost sújtó nagy pestisjárvány 1711-ben éppen január 20-án, a közös imádságok után kezdett enyhülni. A város hálából fogadalmat tett az évenkénti megemlékezésre, ezzel a dátumot végérvényesen összekötötte a vész végével a kollektív memóriában. A kultikus időzítés mögött azonban zord ökológiai mintázat is állhatott.
Egy svájci nagy járvány (1628–1630) halálozási adatai szerint a 43 vizsgált csúcsból 39 szeptember és január közé esett. A hidegebb klíma és a helyi viszonyok miatt a járványhullámok kifutása sok közösségben januárig is eltarthatott.
A túlélés egyszerre épült közösségi rítusokra és kőkemény fegyelemre. A fogadalmakból templomok, kápolnák és a városok főterein ma is látható Szentháromság-oszlopok nőttek ki, amelyek egyszerre voltak a hálaadás és az emlékezés helyei. A „pestis nyilai” elleni védelem szimbólumaként tisztelt Szent Sebestyén, valamint a hozzá hasonlóan népszerű Szent Rókus és Szent Rozália kultusza a 16–18. században virágzott. A másik pillér a fegyelem volt, amelynek betartatása nem volt konfliktusmentes.
A hatósági fellépés gyakran lázongásokhoz vezetett. A túlélés társadalmi ára a szabadság korlátozása volt, amit egy központi egészségügyi bizottság, a Commissio Sanitatis irányított, Mikoviny Sámuel térképész pedig precíz térképeken jelölte ki a vesztegzárvonalakat. A mindennapokban a védekezés empirikus tudáson alapult: a házakat és az utcákat boróka- és fenyőágakkal füstölték a „rossz levegő” ellen, a fertőzöttek tárgyait pedig elégették.
A középkori ember számára a járvány nem magánügy volt. Nem az volt a kérdés, „én mit csinálok”, hanem hogy mit csinálunk mi együtt. A bűnbánat kollektív volt, az ima közös, a fogadalom az egész város nevében szólt.
Ha valaki megszegte a szabályokat, nemcsak magát veszélyeztette, hanem a közösséget árulta el. Ezért volt a félelem mellett fegyelem is – és ezért működtek ezek a rendszerek néha meglepően hatékonyan.
Csak épp nem járványügyi operatív törzsnek hívták, hanem liturgiának.
Szent Sebestyén napja tehát nem egy poros egyházi emléknap. Hanem annak az emléke, hogy volt idő, amikor egy közösség pontosan tudta: járvány idején vagy együtt él túl, vagy sehogy.