Egészen hihetetlen, de Antonio Banderas és Penélope Cruz eddigi karrierjük során még sosem játszottak együtt főszereplőként. Igaz, volt egy rövidke feltűnésük (cameójuk) Pedro Almodóvar Szeretők, utazók (2013) című filmjében, illetve mind a ketten szerepeltek a 2019-es Fájdalom és dicsőségben (szintén Almodóvarnál), de abban nem volt közös jelenetük, hiszen Cruz alakította Banderas édesanyját, akit csak flashbackekben lehetett látni.

Mariano Cohn és Gastón Duprat (Szomszéd átok) Út a díjesőigjében ezúttal a jól ismert drámai énjük-tehetségük mellett a komikus vénájukat is elő kellett venniük, kiegészülve az elismert argentin veterán színésszel, Oscar Martínezzel.

Na de hogyan lesz „film a filmben”-felállás az Út a díjesőigben? Adott egy idős milliárdos gyógyszermogul (José Luis Gómez), aki betöltve a 80-at, rádöbben, hogy semmi emlékezetessel nem rukkolt még elő életében. Szeretne alkotni valamit, amivel beírja magát a történelembe, ezért kitalálja, hogy producere lesz egy mozifilmnek: mesterművet szeretne létrehoz(at)ni, ami elnyeri az összes létező filmes díjat, és amiről évtizedek múltán is beszélnek majd. Ehhez megszerzi egy testvérrivalizálásról szóló, Nobel-díjas regény megfilmesítési jogait, leszerződteti a különc, és furcsa módszereiről ismert, de többek között Cannes-ban és Velencében is díjazott rendezőt, Lola Cuevast (Cruz), valamint általa két zseniális színészt: a világsztár Felix Riverót (Banderas) és a szakma színpadi nagymesterét, Iván Torrest (Martínez).

Az Út a díjesőig csupán a filmezés előkészítéséről szól, a forgatást megelőző próbafolyamatokról, amelyek során a rendező összeolvastatja, és eljátszatja a fontosabb jeleneteket a színészekkel. És bár a legtöbben megelégednek azzal, hogy majd a felvételek alatt adják szereplőiknek a lényeges instrukciókat, Lola Cuevas nem ilyen, ő teljes átélést és tökéletes hangsúlyozást vár el a próbák alatt is, sőt nem átall extrém helyzeteket is teremteni színészei teljes átlényegüléséhez: például egy óriási sziklát függeszt a fejük fölé, hogy érezzék a félelmet, vagy nem jelenik meg a próbán, hogy eltöprengjenek a hiábavalóságon (és még akad néhány beteg ötlet a tarsolyában).

Cruz természetesen lubickol a szerepben, óriási göndör, vörös fürtjeiből, elszállt művészi ambícióiból és a világhoz, valamint a munkához való hozzáállásából egy igazán emlékezetes karaktert gyúr össze. Éppúgy, ahogy Banderas és Martínez is, akiknek párharca az Út a díjesőig legszórakoztatóbb jeleneteit eredményezi. A sztárságot (menő verdák, nők, közösségi média stb.) élvezettel megélő Felix és a magát szakmailag mindenki fölé helyező, kultúrsznob, a széles közönség igényeire magasról tojó Iván verbális (és nem verbális) csörtéin sokszor kínunkban, sokszor felszabadultan nevethetünk.

Attól, hogy a hozzávalók (pl. megfilmesítendő regény, rendező, színészek, stáb stb.) kivételesek/magas színvonalat képviselnek, és a megfelelő anyagi háttér is rendelkezésre áll, még nem feltétlenül jön létre a kívánt csoda. Cohn és Duprat filmje persze ennek némileg ellentmond, de ehhez szükség volt ahhoz, hogy önreflexív kritikával álljon hozzá a témához, egy kicsit kívülről szemlélje az eseményeket, és némi agyalást is előhívjon közönségéből az alkotás erejéről és fontosságáról, adott esetben pedig a visszásságairól és a hiábavalóságáról. Ez pedig minden díjat megér.