Peacemaker – Békeharcos: egy szerethető történet 100 liter vér és több órányi altáji humor kíséretében
James Gunn elhozta 2022 eddigi legkedvesebb történetét, elképesztő mennyiségű vérrel és a lehető legkellemetlenebb humorral fűszerezve – nálam az év sorozata eddig. Kritika.
A rendező ehhez a projekthez teljes mértékben szabad kezet kapott a Warnertől. Ez nem a Galaxis őrzői, sőt nem is Az öngyilkos osztag Gunnja.
Ez bizony egy régi stílusú Gunn film,
mint amilyen a Slither vagy a Super volt: rettentően véres, borzasztóan vulgáris, egyáltalán nem politikailag korrekt és néha kényelmetlen nézni. De imádtam.
Minden epizódban van valami csodálatosan kedves, elgondolkodtató, például a szokásos James Gunn-os apa-fiú konfliktus. De emellett minden részben van sok felesleges viccelődés, ugyanazon a szituáción.
Nagyon jól megírt karakterek, személyes drámák és iszonyatosan sok badarság
- mintha A hivatal című sorozat humorát kevernénk egy véres akció-sci-fi-drámába.
Személy szerint én még sok-sok évadon keresztül nézném John Cena bénázását, egy ilyen végletekig szomorú és beteg történetben. Azonban teljesen megértem, ha valaki kikapcsolja az első rész után Békeharcos történetét. Aki a sorozattal marad, az egy hihetetlenül beteg történetbe ültetett kellemetlen dráma-sci-fi-vígjátékot fog kapni egy pankrátor „színésszel”, aki élete legjobbját hozza. Bevallom, én nagyon kedvelem Cenát, még akkor is, ha szörnyű projektekben is szerepel.
Ő egy kedves, rendes fickó, aki mindenben IS szeretne szerepelni.
A faarcot nála jobban senki nem tudja hozni. Nem látom magam előtt, ahogy egy Dwayne Johnson, vagy Vin Disel ennyire komoly fejjel tudna egy vibrátorral a kezében énekelni egy 80-as évekbeli glam rockszámot gyakorlatilag meztelenül, egy apró fehér fecskében, mint Cena. A lehető legröhejesebb helyzetet is véresen komolyan veszi főszereplőnk, ami elképesztő humorforrás.
Persze azt is megértem, hogy ha valakinek nem jön be ez a típusú humor. Nem lehet ajánlani mindenkinek. Vannak, akik már a főszereplő-választás miatt elvetik a sorozatot, vagy nem szeretik az író/rendező humorát, ezt megértem, viszont a széria érdemeit egyszerűen nem lehet vitatni.
A sorozat képes volt az utóbbi idők egyik legjobban megírt karakterdrámáját bemutatni egy béna viccen keresztül.
Egy egyszerű, irritáló poénból születik az egész szituáció, ami nem vicces, és amin a karakterek három részen át lovagolnak. Majd az utolsó részben ismét előjön, és egy unalomig ismételt, idegesítő viccből, egy megható, kedves ámde szomorú személyes dráma lesz. Emellett pedig egy idegenek által irányított gorillát vágnak szét láncfűrésszel. Ezek a súlyos ellentétek már így leírva is abszurdok, pláne, ha meg is nézi az ember. Ez egy súlyos hangnembeli váltásokkal színezett mese szerethető karakterekkel.
A szereplőgárda hibátlan, egy Gunnhoz méltó csapat. Vannak karakterek, akik visszaköszönnek Az öngyilkos osztagból: Jennifer Holland kegyetlen Harcourt ügynöke, vagy Steve Agee béna számítástechnikusa – akihez amúgy a széria legjobb, legkedvesebb pillanatai köthetők. Ugyanakkor a teljesen új szereplők is nagyon jók: Danielle Brooks Leota Adebayoja, „az új lány”, aki próbál beilleszkedni a csapatba, miközben igyekszik az anyjának megfelelni.
Ott van még a szuperhülye legjobb barát, Freddie Stroma Vigilante-je egy nemzeti kincs Amerikának, pedig brit, vagy Chukwudi Iwuji Murn-je, a hideg és számító főnök szerepében. Meg kell említenem Robert Patrick-et, a rasszista szupergonosz feltaláló szerepében.
Mindenkinek van idegesítő és elképesztően szórakoztató pillanata is.
Kicsit úgy kell elképzelni a Peacemaker sorozatot, mint amikor Starlord a Galaxis őrzői első részében elkezd táncolni Ronan előtt, és nézzük, ahogy bénán ugrál. Csak az a fura tánc itt 5 perccel tovább tart, mint kellene, és azután közvetlenül fejbe lőnek egy gyermeket. Persze van rá magyarázat a történeten belül, de a jelenet sokkoló az biztos.
Sokat elmond a sorozatról, hogyan született meg Gunnban az ötlet. Az öngyilkos osztag után nem tudott elmenni jól megérdemelt nyaralására a világjárvány miatt, így bezárkózott és írt egy sorozatot, amiről tudta, hogy úgysem fog megtörténni. Majd a Warner megvette minden változtatás nélkül,
persze sok pénzt nem kapott rá az alkotó, de mégis, amit kapott, abból kihozta a maximumot.
Talán ez a kicsit gagyi hatás még autentikusabbá is tette a sorozatot, hiszen Peacemaker egy 80-as évekbeli akcióhős, persze, hogy a sisakjai is úgy néznek ki, mint a régi fröccsöntött piaci játékok, illetve az effektek is néha a 80-as éveket idézik.
Sokféleképpen leírtam már, de így a végére összefoglalom: nagyon-nagyon-nagyon jó sorozat a Peacemaker, ami nem való mindenkinek, de aki szereti a kellemetlen, gyakran altáji humort, a jó karaktereket, azoknak csak ajánlani tudom. Nagyon véres,
extrémen 18-as karikás sorozat,
de beleillik mind James Gunn, mind John Cena filmográfiájába.
Ha ilyenek lesznek a DC-s sorozatok, a Disney+ felkötheti a gatyáját
a gyenge Sólyom és a Tél katonájával, WandaVisonnel vagy a Sólyomszemmel együtt. Remélem a Marvel felnő majd a feladathoz és a Moonknighttal, ha nem is valami maradandót, de valami különlegeset fognak mutatni. A Peacemaker - Békeharcos idehaza is elérhető lesz az HBO Max streaming szolgáltató kínálatában, márciustól.
Kirstie Alley a 80-as és 90-es évek egyik legnagyobb sztárja volt, nálunk főként a Nicsak, ki beszél filmekkel vált népszerűvé, de szerepelt olyan filmekben, mint a Kettőn áll a vásár, a Kitúr-lak, az Agyament Harry, és ő alakította Rebecca, a pultos szerepét az ikonikus Cheers sorozatban.
A színésznő, aki rákkal küzdött, hosszú távollét után áprilisban a Maszkos énekes amerikai változatában lépett fel, szeptemberben pedig friss videót is posztolt magáról, így sokakat ért váratlanul a halálhíre.
True és Lillie, a két gyereke osztották meg a közösségi médiában a hírt:
"A barátainknak, a világ minden pontján... Szomorúan tudatjuk veletek, hogy a csodálatos, erős és szerető édesanyánk meghalt a rákkal való küzdelme során, amelyet nemrég fedeztek fel nála.
Közeli családja mellette volt, ő pedig nagy erővel küzdött. Ikonikus volt a képernyőn, de ennél még lenyűgözőbb anya és nagymama volt. Hálásak vagyunk az orvosoknak és nővéreknek a Moffitt Cancer Centerben a gondoskodásukért." - írták a búcsúposztban.
Mindenki gondoljon vissza, mi volt a leggyakoribb mondat, amit életében Zámbó Jimmyről hallott. (Ha éppen nem ő maga mondta róla.)
„Bevallom, a zenéi nekem nem tartoznak a kimondott kedvenceim közé, de azt el kell ismerni, hogy volt hangja!”
Ismerős? Persze, hogy az, nem csoda, hogy az RTL saját készítésű életrajzi sorozatában is kimondatják ezt az alkotók a Király rejtélyes halálesetével foglalkozó nyomozóval. Ráadásul rögtön az első részben.
Mert A Király már az első epizódban 2001 januárjára, a végzetes napra ugrik, miután bemutatta a legelső próbálkozásokat a füstös kocsmákban és az eggyel feljebb lépést a testvére által üzemeltetett Casanova bárban. Az időugrások nem zavaróak, sőt a további részekben kifejezetten mélyebb értelmet nyernek, mintegy kirakósdarabokként szolgálva egy amúgy nem túl bonyolult, de mindenképpen érdekes puzzle-höz.
Azt hiszem, viszonylag átlagosnak mondható utat jártam be, miután megtudtam, hogy a kertévés óriás sorozatot tervez készíteni Zámbó Jimmy életéről. Nem tagadom, először felröhögtem, aztán megláttam, hogy Nagy Ervin lesz a címszereplő, és felszaladt a szemöldököm. Bizonytalanság lett úrrá rajtam, nem tudtam, hogy az amúgy remek produkciókban és darabokban játszó színész eljutott az anyacsatornán „már minden szart eljátszik”-kategóriába, vagy épp „tud valamit” a forgatókönyvet és a terveket ismerve, és nagy durranásra készülnek. Aztán jöttek a hírek a Zámbó-család reakcióiról, innentől pedig érdekessé vált a dolog. Majd megérkeztek az első vélemények a szűk szakmai körből, amik meglepő szuperlatívuszokban nyilatkoztak a produkcióról. Az is árulkodó volt, hogy az RTL saját, fizetős streamingplatfromján jelentkezik a sorozattal. (Még ha az első részt tévében is vetítették, az RTL Most-ból RTL Plusz-szá avanzsált felület pedig egy hónapig ingyenes, így lehet ráfűződni többek között a Király történetére is.)
Kell nekünk Jimmy-sorozat? – merült fel sokakban a kérdés Magyarország talán valaha volt legmegosztóbb énekese kapcsán. És most, hogy már több rész is elérhető a produkcióból, a válasz részemről egy elég határozott igen. Egyfelől szerintem nagyon is kellenek a valós eseményeket fikcióval keverő, egyben a korszakot remekül bemutató produkciók (RIP Besúgó...), másrészt pedig az a bátorság és kreatív energia, amit nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg csak a streaming platformok biztosítanak az alkotóknak. Ez esetben:
hozzányúlnak a Jimmy-legendához, utánajárnak, kattognak a fogaskerekeik, a kapott anyagot csavarják, dobálják, formálják – mindezt olyan merészen, hogy simán hozzák az eddig etalonnak számító HBO-s Társas játék, Terápia, Aranyélet vagy a jobb sorsra érdemes Besúgó színvonalát.
És hát nem király már az alapsztori is? Budapest Csikágó negyedéből kiskocsmákba, kiskocsmákból nagy bárokba, bárokból Sportcsarnokokba – a vadkapitalizmus kitörésének kétes ügyeivel, kis- és nagyobbstílű maffiózóival és persze a máig rejtélyes (vagy annak beállított) halállal terhelve. Mindezt soha nem ellenőrizhető nagy sztorikkal, egy legendásan sajátos arcberendezéssel és egy híresen (legyünk finomak) „egyedi” családdal színezve. A Zomborácz Virág által vezetett írói stáb munkáját elnézve ma már inkább vagyok úgy vele, hogy miért csak most jutott eszükbe ezt a történetet képernyőre vinni.
De megtették, és nem is lehetnénk hálásabbak. A Jimmy-sorozat első három része nagyjából minden szinten hozza az egyenletesen magas színvonalat. A forgatókönyvnek köszönhetően
úgy íródik át a mindenki által ismertnek hitt Zámbó Jimmy-kép, hogy a hardcore rajongók számára alapvetően nem sérül a legenda státusza sem.
Csak épp erről a Királyról is kiderül, hogy néha meztelen: egy esendő kisember, aki úgy él a családjáért, hogy ha úgy tartja kedve, azért alapít egy újabbat. Ennek megmutatására pedig nem is találhattak volna jobb színészt az Aranyélet aranyifjújaként berobbanó Olasz Renátónál, aki 30 éves korára meg is kapta élete nagy felnőtt szerepét. Külön trükkös volt a készítőktől, hogy a végsőkig Nagy Ervinnel reklámozták a sorozatot, majd az első részekben Olasszal vitették el a showt. Irtó izgalmas kérdés, hogy hogyan és mikor váltanak majd az idősebb színészre, akit eddig csak néhány másodpercig láthattunk félig kitakarva, egy kórházi ágyon feküdve a 2001-es jelentben.
A főszereplő mellett telitalálatnak tűnik a nyáron A játszmában már nagyot alakító Staub Viktória, aki legalább annyira érett, dinamikus női karaktert alakít Olasz Renátó oldalán, mint tette azt Kulka János mellett. A színészi gárdából személyes kedvencem a három másik Zámbó-testvér. Valószínűleg kicsit szalad a ló a fantáziámmal, de Tihamér (Ötvös András), Árpy (Schruff Milán) és Marietta (Rainer-Micsinyei Nóra) „Imicivel” kiegészülve az én fejemben már simán kaphatnának egy sitcom-szerű spin-off sorozatot is, akár a hetedik kerületi ifjú évekkel. És ott van persze az egyik legfőbb főszereplő, aki meg sem jelenik a képernyőn: Peter Sramek, a konkurens TV2-től átcsábított sztár, aki lélegzetelállítóan (sokaknak bizonyára: szívet melengetően) adja vissza a királyi hangot.
Külön dicséret illeti a képeket: a háttér itt nem olyan hangsúlyos, mint a fentebb már említett Besúgóban volt, ahol a 80-as évek nem csak a környezet volt, de egyfajta főszerepet is játszott. Itt „csak” meg kellett oldani, hogy a néző minden pillanatban a 80-as évek egyszerre szabadabbá váló és mégis fojtóan szocialista környezetében érezze magát, ami az alkotógárdának maradéktalanul sikerült is. Ha őszinték akarunk lenni, talán még kicsit természetesebben is, mint a Besúgóban.
A sorozat egyszerre szól a sztárrá válás lehetőségeiről (és határairól) a későszocializmus Magyarországán, egy legendás énekes viselt dolgairól és magának az országnak a finoman szólva is sajátságos légköréről a nyiladozó, majd berobbanó korakapitalizmus világában. Kultúrcézárokkal (Gyabronka József príma Erdős Péter), maffiózókkal (magyar sorozat, tehát megkerülhetetlenül Anger Zsolttal), és az éjszakai élet sajátos és bohém figuráival. Egyáltalán nem lepne meg, ha valamilyen szinten a politikai élet figurái is feltűnnének a Király mellett.
Mivel a sorozat merészen nyúl Zámbó Jimmy életéhez, és sok erős állítást is tesz, talán azt sem túlzás kimondani, hogy mi, magyarok megkaptuk a saját Koronánkat a Király által. A brit opuszhoz hasonlóan itt is keveredik a valóság az írói fantáziával, itt is emberivé válik a Király, és ha Royal Familynk nincs is, a címlapokról több évtizede ismert Zámbó-család így is kellően szórakoztató tud lenni – messze nem csak Jimmy-rajongóknak.
„Amint vége a búcsúkoncertnek, megyek pszichiáterhez” – Interjú a Rícsárdgírrel a feloszlás okairól
Jövő májusban lép fel utoljára az egyik legviccesebb magyar zenekar, pedig az ideinél sikeresebb szezonjuk még soha nem volt. A tagok arról is meséltek, miért musical stílusban született az utolsó lemezük, és hol lehet majd találkozni velük ezután.
„Goodbye Koala” mottóval a Budapest Parkban tartja utolsó koncertjét a Ricsárdgír május 18-án. Ezzel egy több mint 12 éves történet végére kerül pont, aminek az utolsó pár évében már mindenhol nagyszínpadon, tömegek előtt léptek fel.
Azonban ez nem volt elég motiváció a folytatáshoz: elmondásuk szerint mindent elértek, amit csak lehetett ebben a műfajban, így inkább befejezik.
A zenekar frontemberével, Márton Danival, basszusgitárosával, Zsirai Andrissal, illetve Paál Lászlóval, azaz Szintis Lacival beszélgettünk.
Hányan kérdezték meg tőletek, amióta bejelentettétek a feloszlást, hogy ez tényleg komoly-e?
Andris: Inkább úgy kéne feltenni a kérdést, hogy ki volt az, aki tényleg elhitte, mert szerintem ebből volt kevesebb.
Dani: Valóban kevesen hitték el, sőt szerintem még most is akadnak, akik fenntartásokkal kezelik, mondván, úgyis összeállunk majd és ez csak egy marketingfogás. Pedig nem az. Oké, tényleg volt már korábban két alkalom, amit búcsúkoncertként hirdettünk meg, akkor viszont csak az volt a célunk, hogy több jegyet adjunk el. Sikerült is telt házat csinálni ezzel a kamu információval a szentendrei Barlangban és az A38-on is. Most viszont ez a feloszlás tényleg halálosan komoly.
Mekkora vita volt a zenekaron belül erről a kérdésről?
Laci: Először Daninak mondtam el még tavasszal, hogy már nem nagyon látom a Ricsárdgír jövőjét. Az merült fel bennem, mit tudnánk még elérni, amit eddig nem sikerült. Már mindenféle zenét és egyéb hülyeséget csináltunk, mindenféle helyen játszottunk, szóval nem igazán tudtam, merre lehetne továbblépni.
Dani: Az volt az érdekes, hogy nagyjából ezzel párhuzamosan én is összeírtam magamnak egy tervet arról, hogy ha feloszlatnánk a Ricsárdgírt, annak pontosan mi lenne a menetrendje, mennyi kifutási időt hagynék neki és milyen terveket valósítanék még meg addig.
Azt éreztem, hogy ez a projekt eljutott egy olyan szintre, amit álmunkban sem jósoltunk volna neki, de ha tovább folytatnánk, bekerülnénk egy olyan spirálba, ami valószínűleg jóval kevésbé lenne őszinte és hiteles. Egyre több elvárásnak kellene megfelelnünk, amire egyszerűen nem vagyunk alkalmasak.
Miután kiderült, hogy Laci is hasonlóan gondolja, Andrissal is leültünk megbeszélni.
Andris: Én szívesen folytattam volna a zenekart, illetve a többiek is elég szomorúak voltak, de aztán szép lassan elfogadtuk a helyzetet, hogy ha Daniék így gondolják, akkor nem lehet erőltetni. Onnantól az lett a célunk, hogy írjunk még egy lemezt és élvezzük ki a lehető legjobban a hátralévő időszakot.
Miért érzitek azt, hogy folytatás esetén meg kellene felelnetek bármiféle elvárásnak, amikor eddig se érdekelt benneteket az ilyesmi egyáltalán?
Dani: Mi akkor éreztük magunkat a legkomfortosabban ebben a zenekarban, amikor még kis helyeken léptünk fel és azt csinálhattuk a színpadon, amit akartunk. Persze az utóbbi most is így van, de azért ha egy koncertre eljön 2-3000 ember, ők nem biztos, hogy ilyen jegyárak mellett azt szeretnék látni, ahogy mi végig azt se tudjuk, mi történik, és röhögcsélve félbe hagyunk dalokat koncert közben.
A Ricsárdgír tulajdonképpen egy kísérlet volt arról, tud-e egy teljesen alulról, önerőből építkező, túlnyomórészt nem profi zenészekből álló csapat sikereket elérni. Az első kérdés az volt, tudunk-e mondjuk 100 embert behozni az A38-ra, aztán az, meg tudunk-e kapni jó idősávokat fesztiválokon. Ez mind megtörtént, sőt még jóval több is, szóval bőven sikerült kimaxolni az előzetes terveket.
Innentől két lehetőségünk van: írhatnánk olyan számokat, mint eddig, vagy ha növelni szeretnénk a táborunkat, akkor populárisabbakat. De az utóbbival is csak annyit érnénk el, hogy mondjuk dupla teltházat csinálunk az Akváriumban, ez viszont egyáltalán nem motivál bennünket.
Olyan forgatókönyv nem merült fel, hogy évi 1-2 koncertet továbbra is adtok?
Andris: Én felvetettem pont egy ilyen ötletet, de a többiek megvétózták, főleg Dani szerette volna, hogy konkrét lezárást kapjon a projekt.
Dani: Annyira bele vagyok szerelmesedve ebbe az egészbe, hogy ha nem mondjuk ki egyértelműen, hogy vége van, biztos nem értem volna be évi 1-2 alkalommal. Nyilván jött volna egy csomó felkérés, és nehéz lenne szelektálni, mire mondunk igent ezek közül. Egyébként tetszett volna Andris ötlete, de emiatt nem volt járható.
Anyagilag mekkora kiesést jelent nektek, hogy nem lesz többé zenekar?
Dani: Az idei volt a legsikeresebb évünk anyagi szempontból, 12 hónapra leosztva nagyjából egy erős mellékállásnak felelt meg, csak a nyári hónapokat nézve viszont akár egy főállásnak is. Szóval nagy kiesés, de nézhetjük úgy is, hogy a felszabaduló időben dolgozhatunk mást, a rohadt életbe.
Azzal egyébként összefüggésben volt a feloszlás, hogy Dani például eleve rengeteget dolgozik vágóként?
Dani: Nem, mert én már hat éve úgy csinálom a Ricsárdgírt, hogy nagyon sok munkám van mellette, ráadásul gyerekem is született közben. Ez nem gátolt meg abban, hogy működjön és előre haladjon a zenekar, sőt valójában pont így tudtam kiszakadni a hétköznapokból. Emiatt biztosan sokáig kell majd emésztenem magamban a dolgot május után.
Mondtam is a többieknek, hogy amint vége a búcsúkoncertnek, megyek pszichiáterhez, mert be fogok kattanni… Részemről amúgy még láttam volna benne legalább egy évet, Laci viszont már hamarabb is abbahagyta volna, így végül az érdekeket összehangolva döntöttünk a májusi dátum mellett.
Andris: Egyre nehezebb volt összeegyeztetni, hogy a zenekar alapvetően hobbi, ugyanakkor mellékállás is, nyáron pedig előlép főállássá. De ugye az év többi része miatt szükséged van egy másik főállásra, és akkor oldd meg valahogy, hogy nyaranta hétköznap is le tudjál lépni, ha koncert van. Nekem nagyon sok szabadságom ment el erre, idén nyaralni se voltunk Flórával, mert az már nem fért bele.
Mit kell tudni a búcsúlemezről?
Dani: Eddig két szám jelent meg róla, a Zanox című film betétdalaként bemutatott Hülye vagy, illetve a Szóljon a szar, amit nemrég tettünk közzé. Ezeken kívül még kilenc másik dal került rá, amelyeket nem játszottunk eddig. Mivel már azután kezdtek el formálódni a dalok, hogy eldöntöttük a feloszlást, kicsit talán borúsabbak az eddigieknél, sok szól az elmúlásról. Minden albumunknál arra törekedtünk, hogy másmilyen legyen, mint az előző. Ha a Rise of the Koala a buli lemez volt, ez abszolút megfelel most egy búcsúlemeznek a hangulat és a szövegek miatt. A műfajuk pedig a musicalhez áll a legközelebb, legalábbis ezt fejtegettük Weil Andrással, akinél a lemezt készítjük, de lehet, hogy mégsem az. A dalok teljesen beleillenek abba a forgatókönyvbe, amit öt éve írtunk még a Ricsárdgír nagyjátékfilmnek. Olyan, mintha ezek a számok eleve ahhoz születtek volna, emiatt most azon gondolkodunk, hogy a borítón egy QR kód segítségével elérhetővé tesszük a forgatókönyvet, de még ez sem biztos.
A film akkor már biztosan nem fog elkészülni?
Dani: Ahhoz kellene 350 millió forint.
Laci: Én megcsinálom neked 1 millióból!
Dani: Köszi, haver! Nem, szerintem a búcsú után már nincs szükség filmre. De gondolkodunk a hangoskönyvön, a soundtrack pedig lehet maga a lemez lesz.
Hol lehet majd találkozni a tagokkal ezután? Vannak vagy lesznek-e más zenekaraitok?
Laci: Mondjam, hol szoktam leggyakrabban kajálni? Amúgy Surányban leszek egész nyáron, nézem a paradicsomokat.
Andris: Velem a szentendrei 1-es számú postán hétfőtől péntekig minden délután.
Dani: Szerintem mindenkit érdekelni fog továbbra is a zene, de nem tudom, ki mit tervez pontosan. Biztos én is fogok zenélgetni, Dóri és Ákos pedig eleve zenészek, ott van nekik a Nunki Bay Starship. Andrisnak és Flórának meg a Blue Tips. Éva pedig színpadra született, szóval biztos vele is találkozni lehet majd.
Andris: Az most nem annyira aktív, néha próbálunk és írunk számokat, koncertek viszont nincsenek. Lehet, hogy ha több időnk lesz, újra életre keltjük, de egy új projekt sincs kizárva. Májusig viszont még szeretném a Ricsárdgírt kiélvezni, utána pedig azt, hogy végre lesz egy szabad nyaram.
Dani: Végre fizethetsz a jegyért, ha el akarsz menni egy fesztiválra!
Mekkora esélyt adtok arra, hogy mondjuk öt éven belül mégiscsak összeálltok?
Dani: Semmit. Biztos rettentően hiányozni fog, ahogy telik az idő, én szerintem minimum havonta egyszer meg fogok őrülni emiatt.
Nagyon szerettem ezzel foglalkozni, biztosan óriási ürességet érzek majd utána, de nem szabad megerőszakolni ezt a projektet. A zenekartagoknak mondtam, hogy aki szenved amiatt, hogy nincs a Gír, valahogy kösse le magát máshogy, mert ebbe biztos, hogy kicsit bele lehet őrülni.
A kapcsolat persze ezután is meg fog maradni köztünk, talán zenélni is összejárunk majd, de Ricsárdgír dalokat már nem játszunk. Arra ott volt az elmúlt 12 év, amit maximálisan ki is használtunk.
Andris: Az mondjuk felmerült, hogy Dani helyére keresünk valaki mást. Szabó Benedek, Henri Gonzo és Czeglédi Szasza jött eddig szóba, mert ők tudnak gitározni és énekelni is.
Laci: Illetve a Bon Bon énekese, de neki sajnos nem tudjuk a nevét. Hozzászólásokban jöhetnek még ötletek!
Dani, elmennél egy Ricsárdgír koncertre, ahol nem te énekelsz?
Dani: Mivel azt gyanítom, abban a Gírben csak Andris lenne benne, és egyedül játszana, akkor mindenképpen megnézném. Arra még jegyet is vennék, sőt, mivel szeretem Andrist, megvenném az összes jegyet, hogy senki más ne lássa.
Mozgalmas éveken van túl Tóth Gabi, amelyekben voltak magasságok (családalapítás, sikeres koncertek és műsorok) és mélységek (közösségi médiás támadások, kifakadások) egyaránt. Állítása szerint ezekből minden ihletet merített legújabb, SzívbeEmelő című dalához készült videóklipjében.
Az énekesnő legújabb produkcióját a közönség először a Sztárban Sztár leszek! vasárnapi adásában hallhatta, akkor egy speciális, látványos táncos produkcióval egybekötve. Majd nem sokkal később, még aznap éjjel felkerült a YouTube-ra is a szám, immár egy izgalmas látványvilágú, fekete-fehér klippel.
„Drága emberek, végre megoszthatom veletek az új dalomat! Rengeteg munka van benne, de imádtam minden percét! Kiadtam magamból mindazt, ami az elmúlt két évben történt velem, rosszat, jót egyaránt”
A klip maga nem kevés erős képpel operál: Tóth Gabi furcsa, leginkább acélra emlékeztető könnyekkel sír, miközben komoly erők rángatják láncon. De a klip egy pontján olyan jelmezt is kapott, ami némileg emlékeztet Szulák Andrea kancellárnő-ruhájára a 90-es évek emblematikus ifjúsági sorozatából, az Űrgammákból.
Gabi azonban a Xénia-láz helyett a hidegen fújó szelekről énekel, amivel megidézi, egyszersmind át is gondolja az ismert népdal híres sorát.
A teljes képért azonban érdemes végignézni az egész klipet.
