Hangulatos kiállítás nyílik egy minigalériában a Várfok utcában. Vári Zsófia Párkeresés című tárlata több szempontból is különleges. Megmutatja, hogy miképp lehet egy viszonylag kis térben jól elhelyezett képekkel utánozhatatlan hangulatot teremteni. A festőművész több hete készül erre a kiállításra, a Fest; Tisztít Galéria pedig nemcsak a képeknek adott helyet, hanem a művésznőnek is, aki a galériában festett az elmúlt napokban. Zsófi képei szuggesztívek és sosem statikusak, mindig van mondanivalójuk, aktív befogadást igényelnek, ezért is kiváló helyszín a galéria. Zsófi, aki sokat dolgozott külföldön is, egyébként annak a Billy Zane színész, producernek a kedvenc magyar festője, aki maga is szívesen ragad ecsetet szabadidejében. És hát, ki tudja, lehet, hogy eljön megnézni a kiállítást is... Mindenesetre 19-én, csütörtökön 19.30-kor mindenkit várnak a megnyitóra!
"
Színekkel, ürességgel, gesztusokkal ábrázolok és mesélek. Tust, pasztellt, akrilt, szenet és minden egyebet össze-vissza keverve.
A festőművésszel és barátaival Juhász Anna beszélget az eseményen, a zenét pedig Finding Ádám szolgáltatja.
Vári Zsófia festőművész Budapesten, Párizsban és Milánóban tanult. Párizsban leginkább portrét festett, ahogy mondja, "a portrék az engem körülvevőkről születtek, naplószerű lejegyzései az együtt töltött pillanatoknak, én nem versben fogalmazom meg az érzéseim, hanem színekben és vonalakban". Itt írta szakdolgozatát az ELTE olasz szakára négy Párizsban elő kortárs festőről.
A milánói Accademia di Belle Arti di Brera festő szakán diplomázott, nyertes volt a Vogliamovivere Színházi Fesztivál festőknek kiírt pályázatán, de izgalmas feladatként festett falra is, San Sperate-ban, Szardínián.
A galéria
Április 7-én nyitották meg Csáky Attila és Szecsanov Martin kortárs képzőművészeti galériáját, a Fest;Tisztít Galériát a Várfok utca 8. szám alatt.
A kis galéria kialakítása egy évvel ezelőtt kezdődött, az ötlet azonban már igen régen megfogalmazódott a filmes szakmában dolgozó, a vizualitásra érzékeny barátok fejében.
A galéria nyitó kiállítása Kiss Andrea képzőművész munkáit mutatta be. Andrea korábban grafikával és papírmetszéssel foglalkozott. Alig néhány éve dolgozta ki, érlelte meg a kiállításon is látható, személyéhez, szó szerint, a testéhez kötődő fotográfiai stílust.
"Ezen a kedves történelmi utcán nem bankfiók, alkatrész kereskedés, vagy pártiroda létesült, hanem egy szerény kis Galéria. A bejárati homlokzaton a következő felirat hívogat, hogy „Fest, Tisztít”. Szerencse, hogy a felirat fennmaradt, így aztán ha valaki a hajdani mosodát keresné, váratlanul betoppanhat egy kiállításra, ahol művészeti élmény és meleg baráti hangulat fogadja. Ez időtől kezdve, tehát azt lehet remélni, hogy itt majd festenek, és tisztítanak, de nem ruhát, hanem látásmódot, és lelkeket. - mondta Gödrös Frigyes a megnyitón."
Fest;Tisztít Galéria a Facebookon is megtalálható.
Hangulatos kiállítás nyílik egy minigalériában a Várfok utcában. Vári Zsófia Párkeresés című tárlata több szempontból is különleges. Megmutatja, hogy miképp lehet egy viszonylag kis térben jól elhelyezett képekkel utánozhatatlan hangulatot teremteni. A festőművész több hete készül erre a kiállításra, a Fest; Tisztít Galéria pedig nemcsak a képeknek adott helyet, hanem a művésznőnek is, aki a galériában festett az elmúlt napokban. Zsófi képei szuggesztívek és sosem statikusak, mindig van mondanivalójuk, aktív befogadást igényelnek, ezért is kiváló helyszín a galéria. Zsófi, aki sokat dolgozott külföldön is, egyébként annak a Billy Zane színész, producernek a kedvenc magyar festője, aki maga is szívesen ragad ecsetet szabadidejében. És hát, ki tudja, lehet, hogy eljön megnézni a kiállítást is... Mindenesetre 19-én, csütörtökön 19.30-kor mindenkit várnak a megnyitóra!
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Lassan egy hónap telt el azóta, hogy kiderült, egy magyar író, Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat. A rangos elismeréshez számos közéleti személyiség gratulált, a világsajtó is hosszan írt munkásságáról. Úgy tűnik azonban, hogy a friss Nobel-díjas szülővárosában, Gyulán nem büszkélkednek annyira a sikerrel – legalábbis az író Facebook-oldalán található bejegyzés szerint:
„Krasznahorkai László hálás mindenkinek, barátnak, ismerősnek, fordítónak és kiadónak, tartós olvasónak és kezdő olvasónak, akár magyar, akár még nem magyar, távolinak tehát és közelinek, és különösképpen a képen látható üzenet íróinak szülővárosomban, Gyulán, ahol rajtuk kívül nemcsak »óriásplakáttal« nem üdvözlik szerény elvándoroltjukat, de még a könyvesbolt vagy a könyvtár előtt sem látni – pedig beérném egy A4-es papírlappal is – az öröm bármi jelét – hálás, tényleg az, hogy szeretettel gondoltak és gondolnak rá az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.”
A poszthoz mellékelt képen egy ablakra kiragasztott papír látható, amin ez áll: „Krasznahorkai László (szülővárosa: Gyula), irodalmi Nobel-díj, 2025. E ház lakói büszkék rád, gratulálunk!”
Lassan egy hónap telt el azóta, hogy kiderült, egy magyar író, Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat. A rangos elismeréshez számos közéleti személyiség gratulált, a világsajtó is hosszan írt munkásságáról. Úgy tűnik azonban, hogy a friss Nobel-díjas szülővárosában, Gyulán nem büszkélkednek annyira a sikerrel – legalábbis az író Facebook-oldalán található bejegyzés szerint:
„Krasznahorkai László hálás mindenkinek, barátnak, ismerősnek, fordítónak és kiadónak, tartós olvasónak és kezdő olvasónak, akár magyar, akár még nem magyar, távolinak tehát és közelinek, és különösképpen a képen látható üzenet íróinak szülővárosomban, Gyulán, ahol rajtuk kívül nemcsak »óriásplakáttal« nem üdvözlik szerény elvándoroltjukat, de még a könyvesbolt vagy a könyvtár előtt sem látni – pedig beérném egy A4-es papírlappal is – az öröm bármi jelét – hálás, tényleg az, hogy szeretettel gondoltak és gondolnak rá az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.”
A poszthoz mellékelt képen egy ablakra kiragasztott papír látható, amin ez áll: „Krasznahorkai László (szülővárosa: Gyula), irodalmi Nobel-díj, 2025. E ház lakói büszkék rád, gratulálunk!”
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Ganxsta Zolee a Facebookon tudatta, hogy kedden elhunyt édesanyja, Kassai Ilona, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő.
Az 59 éves rapper szerda este osztotta meg a hírt, egy közös fotóval és szívszorító sorokkal búcsúzott, vette észre a Blikk.
„Tegnap este drága Édesanyám, Kassai Ilona az angyalok közé került, a Mennyek országába. Egy igazi művész volt, és a legjobb anya. Köszönöm mindenkinek, aki most egy picit megemlékezik róla a szívében”
Az Offspring bulija legalább olyan szórakoztató volt, mint a koncertet megelőző szünet – képes beszámoló
Az 1984-ben alapított amerikai punk-rock banda bő 40 év alatt sem veszített sokat a vonzerejéből – és a lendületéből sem, ahogy tegnap az MVM Dome-ban bebizonyították. Humoros, látványos, pörgős bulit csaptak – jöjjön a beszámoló képekkel!
Kevés felemelőbb élmény van egy anyának annál, mint amikor a gyerekkori kedvenc bandájára elviheti a saját kislányát bulizni, akinek – minő szerencse – jelenleg ugyanaz a kedvenc zenekara. Én még a nadrágra csiptethető walkmanemen hallgattam rongyosra az Americana kazettát, nemrég pedig a 9 éves lányom állított össze Spotify listát a best of válogatásukról, úgyhogy kijelenthető, hogy nem évültek el évtizedek alatt sem.
Az előzenekar a francia-kanadai punkegyüttes, a Simple Plan volt, akik kifejezetten jó hangulatot csináltak már az elején is, és láthatóan a közönség egy része miattuk (is) érkezett. Elhangzott többször a „köszönöm Budapest” is, amin mindig meghatódom külföldi bandák esetén, és láthatóan jól érezték magukat a srácok. Hatalmas strandlabdákat is útnak indítottak a csápoló kézáradatba, illetve már ekkor sem fukarkodtak a konfettiesővel. Már önmagában ez az ugrálásra komponált koncert is remekül megalapozta a főzenekart, de a legjópofább blokk a szünetben következett.
Egy világító „fuck yeah” feliratú léghajó kezdett el körözni felettünk egy drónnal, majd táncoló csontvázakkal elindult egy visszaszámláló, és bulis nóták kíséretében különféle tematikákat vetítettek a hatalmas kijelzőkön. Volt például közös karaoke az A-Ha Take on Me című dalával, illetve olyan szekciók, amelyeknél egy adott témára pásztázta a kamera a közönséget. Volt headbang cam, look like cam (itt baloldalon egy híres karaktert, jobb oldalon meg egy rá hasonlító látogatót mutatott a kamera, és nem mindenki volt boldog az összehasonlítástól), fenékrázás és fuck you cam (itt egy család édes kisgyermekei vitték a prímet, akik rögtön boldogan mutogatták a középső ujjukat). Illetve nem maradhatott ki a klasszikus csókkamera sem, amelynek a végére bevágták az elhíresült Coldplay-es jelenetet is. A humorfaktort fokozta a stáb egyik gorillának öltözött embere, aki végig a közönség soraiban bohóckodott, és lehetett vele fotózkodni.
A lányommal is mindenki jó arc volt: mindkét zenekar stábtagjától csak úgy kapott egy-egy pengetőt, felbecsülhetetlen ereklyékkel gazdagítva a megdicsőült negyedikesemet, és lépten-nyomon segítőkész fiúk akarták felvenni őt a nyakukba, hogy jobban lásson.
Amikor berobbant az Offspring, hét év után végre ismét nálunk pörgetve a legjobb és legújabb nótáikat, a közönség teljesen beindult. Szerencsére nem követték el azt a hibát, amit sokan el szoktak, hogy csak az új albumot erőltetik – bár az is ütősre sikerült –, hanem az össze slágeres puskaport is sorra előtték. Le sem lehetett törölni a vigyort a képünkről a lányommal, ahogyan együtt ordítottuk az I Want You Bad, a The Kid’s Aren’t Alright, a Pretty Fly (For a White Guy) vagy a Hit That refrénjeit.
A másfél órás koncertbe belefért egy Ozzy-megemlékezés egy Black Sabbath feldolgozással, valamint egy zongoránál előadott, Beatles-féle Hey Jude is, amely mellé egy saját dalt is balladásított a frontember, miközben a mobiltelefonok vakui elárasztották a stadiont. Apropó, az énekes nem éppen egy szokványos punk, hiszen Dexter Holland molekuláris biológiai doktorátusát HIV-kutatásból szerezte, valamint profi pilóta és repülésoktató is egyben.
Az egész koncert rendkívül látványos volt, és garantáltan unatkozásmentes, hiszen egyfolytában változott a vetítés, pattogtak a strandlabdák, estek a konfettik, lelkesen beszélt a banda, szóródtak a szikrák, sőt, felfújtak két hatalmas gumicsontvázat is, amelyek szájából végül füstcsóva szállingózott. Úgyhogy finoman szólva nem egy minimálra hangolt haknit élvezhetett a közönség, pedig fele ennyi erőfeszítéssel is imádtuk volna az estét.
Még a beengedés, a ruhatár és a metrózás is flottul ment, úgyhogy a lányom első nagyszabású stadionkoncertje szerencsére jobban nem is sikerülhetett volna. Én pedig vagy ezer rockkoncerttel a hátam mögött bátran kijelentem, hogy az Offspring tesz arról, hogy a mondás érvényben legyen: „punks not dead”!
Kevés felemelőbb élmény van egy anyának annál, mint amikor a gyerekkori kedvenc bandájára elviheti a saját kislányát bulizni, akinek – minő szerencse – jelenleg ugyanaz a kedvenc zenekara. Én még a nadrágra csiptethető walkmanemen hallgattam rongyosra az Americana kazettát, nemrég pedig a 9 éves lányom állított össze Spotify listát a best of válogatásukról, úgyhogy kijelenthető, hogy nem évültek el évtizedek alatt sem.
Az előzenekar a francia-kanadai punkegyüttes, a Simple Plan volt, akik kifejezetten jó hangulatot csináltak már az elején is, és láthatóan a közönség egy része miattuk (is) érkezett. Elhangzott többször a „köszönöm Budapest” is, amin mindig meghatódom külföldi bandák esetén, és láthatóan jól érezték magukat a srácok. Hatalmas strandlabdákat is útnak indítottak a csápoló kézáradatba, illetve már ekkor sem fukarkodtak a konfettiesővel. Már önmagában ez az ugrálásra komponált koncert is remekül megalapozta a főzenekart, de a legjópofább blokk a szünetben következett.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Visszatér a terrorbohóc – Az új It: Welcome to Derry HBO-sorozat keményen darálja a szereplőit!
Újra látjuk Derryt, és vele együtt a gyermekkor legrettegettebb rémálmát, a félelemből táplálkozó démoni lényt. Az It: Welcome to Derry első része minden várakozást felülmúl! A 60-as évek ártatlansága sosem volt ennyire félelmetes. Andy Muschietti új sorozata egyszerre nosztalgikus és hátborzongató!
Már az első képsoroknál világossá válik, hogy az It: Welcome to Derry nem kíván óvatoskodni.
Andy Muschietti, aki a korábbi Az-filmekkel már bizonyította, hogy mesterien ért a rettegés megkomponálásához, most visszatér a gyökerekhez.
Szó szerint és átvitt értelemben is. A rendező keze nyoma minden pillanatban érezhető, a sorozat hangulata már az első részben magával ragadja a nézőt. Itt nem kímélnek senkit és semmit.
A hatvanas évek miliője rendkívül hitelesen kel életre. A díszletek, a jelmezek, a zenék és a színek együttesen teremtik meg azt a nosztalgikus, mégis fenyegető légkört, ami az eredeti filmek egyik legnagyobb erőssége. Az alkotók ügyesen egyensúlyoznak a múlt bája és a borzalom közt, ez az ellentét adja a sorozat igazi ízét. A gyerekkori ártatlanság és Derry mélyén megbúvó gonosz kontrasztja itt is tökéletesen működik.
A nyitójelenet nemcsak hatásos, de egyenesen mellberúgó. A brutalitás kicsit talán öncélú, mégis elég erőteljes ahhoz, hogy a néző ne felejtse el, ez bizony nem egy családi matiné.
A 18-as karika bőven indokolt, ám a készítők ügyesen elkerülik a túlzások csapdáját, épp annyit mutatnak, amennyit kell. Ez a visszafogottabb merészség teszi igazán feszessé a hangulatot. Maradjunk annyiban, hogy az első jelenet szülésjelenete velem marad egy ideig.
A történet középpontjában ismét gyerekek állnak, akik egy titokzatos eltűnés nyomába erednek. Matty (Miles Ekhardt) sorsa már a nyitányban eldől, de „barátai”: Lilly (Clara Stack) és Teddy (Mikkai Karim Fidler) még nem tudják, mi történt vele.
A bűntudat és a kíváncsiság hajtja őket, miközben lassan szembesülnek Derry sötét titkaival.
Pontosabban egy nagy titkával. A gyerekszínészek frissességet hoznak a képernyőre: természetesek, szerethetőek és hihetőek. Bár egyikük sem ismert név, mindannyian tökéletesen hozzák a karaktereiket. Már most érezni, hogy erős kis csapat kovácsolódik belőlük, akárcsak az eredeti film hőseiből. De azért várjuk ki az első rész végét.
A felnőtt szereplők közül James Remar és Jovan Adepo visznek színt a mellékszálakba. Alapvetően érdekes a koreai veterán története, aki a hidegháborús Amerika árnyékában próbál boldogulni. Mint afroamerikai tiszt, ki kell harcolnia társai tiszteletét, olykor kevesebb sikerrel. Ez, a rasszizmussal szembeni görbe tükör, meglátjuk majd mire megy. A sorozat itt-ott játszik történelemmel, néha kissé idealizálja a múltat, de mindez megbocsátható, mert a cél nem a dokumentarizmus, hanem a hangulat megteremtése. Ez viszont egyértelműen működik, méghozzá hibátlanul.
A történet nem kiemelkedő, akik olvasták/látták az eredetit, azért érezhetően ismétlik önmagukat, de az első rész alapján még ezt nem nevezném egyértelmű negatívumnak.
Bill Skarsgård hiánya talán meglepetésként érheti az egyszeri nézőt, de éppen ez ad izgalmat az első résznek. A terrorbohóc árnyéka ott lebeg minden jelenet fölött, még akkor is, ha ő maga nem bukkan fel. Ez a sejtelmesség fokozza a feszültséget: tudjuk, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor újra szembenézünk vele, és ez a várakozás az egyik legerősebb húzóereje az első résznek. Alig várom a folytatást!
Technikailag a sorozat eddig kifogástalan. A vizuális világ egyszerre realisztikus, brutális, véres és álomszerű, a fényképezés gondosan kidolgozott.
A kamera néha játékosan követi a gyerekeket, máskor ridegen pásztázza a kisváros utcáit, mintha maga Derry is élne, lélegezne. Az effektek nem hivalkodóak, inkább finoman támogatják a történetmesélést, egészen addig, ameddig be nem tör a képernyőre a kétfejű repülő démonbébi és minden finomkodást kidobnak az utcára. A hangdizájn tökéletesen épít a csend erejére és a kaotikus pusztításra.
Az első epizód végén katartikus pillanat zárja a történetet. Egy olyan befejezés, ami után az ember ösztönösen a következő rész gombja után nyúlna, ha tehetné. A Warner azonban heti adagokban tálalja a rémálmot, így marad a várakozás feszültsége.
Ez talán nem is baj: az It: Welcome to Derry eddig inkább lassan bontakozó, atmoszférikus horror, amit érdemes ízlelgetni, nem egyszerre ledarálni. Pedig nagyon kívánja a szervezetem a következő részt!
A sorozat legnagyobb erénye, hogy nem csupán rettegést kínál, hanem érzelmet is. A barátság, az örökölt traumák, a bűntudat és az összetartozás témái újra és újra előkerülnek, a horror elemek mögött valódi emberi dráma húzódik. A gyerekszerelem és a veszteség árnyéka, a felnövés fájdalma mind ott rezeg a háttérben, ettől lesz a sztori több puszta ijesztgetésnél.
Összességében az It: Welcome to Derry első része méltó folytatása Muschietti világának. Nagyon reméltem, hogy A Flash - A villám csak egy véletlen botlás volt és a szakember nem felejtett el rendezni.
Atmoszférikus, izgalmas és vizuálisan lenyűgöző.
Aki szerette a 2017-es filmeket, az most is otthon fogja érezni magát ebben a baljós kisvárosban. Az alkotók tisztelettel nyúlnak a forráshoz, mégis képesek új színt vinni a történetbe, eddig azért az kiemelhető, hogy még csak egy rész elérhető a sorozatból. Ha a folytatás is tartja ezt a színvonalat, akkor Derry városa újra a modern horror egyik legizgalmasabb helyszínévé válhat, és mi örömmel térünk vissza oda, bármennyire is rettegünk tőle.
Már az első képsoroknál világossá válik, hogy az It: Welcome to Derry nem kíván óvatoskodni.
Andy Muschietti, aki a korábbi Az-filmekkel már bizonyította, hogy mesterien ért a rettegés megkomponálásához, most visszatér a gyökerekhez.
Szó szerint és átvitt értelemben is. A rendező keze nyoma minden pillanatban érezhető, a sorozat hangulata már az első részben magával ragadja a nézőt. Itt nem kímélnek senkit és semmit.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
