„Ott voltam, ma is hallom…” - Vértes György képeken örökítette meg a zenét
Amikor belépek a terembe a fotókkal sűrűn borított falak közé, háttérben a Beatles legendás lemezének hangjaival, rögtön saját emlékeimet kezdem keresni. A Fekete Bárányokat, akik akkor még egy „nyájba” tartoztak (vagy már akkor sem?), Carlos Santanát, akinek féltucat koncertjén voltam, de már rég összekeveredtek bennem, Orszáczky Jackie-t, akivel életem első online interjúját készítettem Budapest és Sydney között.
Felidézem azt a pillanatot, amikor B.B. King a Kongresszusi Központban színpadra szólította Tátrai Tibuszt, és a magyar gitárkirály mint egy alázatos tanítvány figyelte a Mester minden mozdulatát, vagy amikor David Bowie a Szigeten belefehérlett az éjszakába.
De telitalálat az ős-Stone Keith Richards, a világ legszakadtabb gitárosa, akiről mostanában az a mém járja, hogy ő lesz az egyetlen a világon, aki túléli a koronavírust. Nemesen szép és szelíd Lerch István portréja, Kovács Katié rejtelmes és érzéki.
Somló Tamást a Tabánban látjuk, de bennem megmarad az az Artúr is, akivel egyszer a Bem-rockparton megvitattuk a rendszerváltás utáni szellemi árkok mibenlétét. És innen már csak egy lépés az Locomotív GT, amelynek végleges formációja egy sárga Trabantban ül. Mindezeket a "képpé vált zenéket" Vértes György, azaz Tojás fényképezőgépe őrizte meg több mint négy évtized alatt.
A 70-es évek első magyar szupergroupja többszörösen jelen van, hiszen gitárosa, Karácsony János James, vagy az Indián (ahogy tetszik) egy szál gitárral idéz fel néhány Loksi-dalt, és a jelenlevők vele éneklik: „Nem adom fel, míg egy darabban látsz”. És itt van Sándor Pál, aki emlékezetes klipeket rendezett a banda dalaiból, sőt, még a Ripacsokban is felhangzik, hogy „Ilyen a boksssssz…”.
A rendező, aki felidézi ez utóbbi, „gyerekkori” élményeit, szűzbeszédet tart, mert még soha nem nyitott meg fotókiállítást és ezért úgy csinál, mintha zavarba lenne. Elárulja, hogy kora reggeli ébredése után facebookozni és lájkolni szokott, és így találkozott Vértes Gyuri fotóival.
„A fotók számomra megállított pillanatok, de ha olyan a kép, mint amilyenből itt nagyon sokat látok, hihetetlen fantáziámmal egy hosszú történetet találok ki: kik lehettek, mit csináltak, mi lehetett ez a pillanat. Ez egy varázslatos helyzet számomra"
– mondja Sándor Pál.
"Ami még nagyon vonz ezekhez a képekhez, hogy vannak rajtuk nagyon szép és nagyon randa emberi arcok. És számomra az úgynevezett „randák” is megszépülnek, mert meg akarják mutatni magukat, hogy valami olyasmit próbálnak tenni, ami minket egy kicsit jobbá tesz, szórakoztat, élményt ad, ami fontos az életben. Nemcsak a zene, hanem annak odaadása is„ - teszi hozzá.
„Palika” úgy gondolja, hogy egy filmrendezőtől talán azt várják, hogy elemezze a képeket. „Na nem! Tessék odamenni, tessék belenézni az arcokba, tessék elidőzni és tessék megtalálni ezeknek a képeknek a lelkét.”
Végül a rendező kedvenc kamaszkori olvasmányáról, A sánta ördögről beszél, amelynek címszereplője minden éjjel elrepül a város felett, leszedi a házak tetejét és belenéz az emberi sorsokba, mert kíváncsi rájuk. Számára Tojás éppen ilyen.
Vértes Gyurival nemcsak abban hasonlítunk, hogy egyidősek vagyunk, hogy egykor mindketten dolgoztunk az egyik első magyar rock-magazinnál, a Polipnál (sokan megdöbbennének, ha felsorolnám a névsort…) és, ahogy én utálom, ha „rock-szakírónak” neveznek, ő sem szereti, ha „rock-fotósként” skatulyázzák be. Ugyanakkor mindketten szenvedélyesen szeretjük a zenét és a zenészeket, és ez lejön Tojás képeiről.
A fotográfus külön köszönetet mondott egy jelen lévő orvosnak, aki nemrégiben megmentette az életét, és a roadoknak, akik a koncerteken közel engedték őt a zenészekhez. Amúgy köztudott róla, hogy rendkívül nagyra tartja ezeket a nélkülözhetetlen háttérmunkásokat.
„Ne egyben nézzétek a képeket, hanem külön-külön, és tiszteljük ezeket az embereket, akiknek többsége haláláig le sem száll a színpadról. Sajnos elég sok az elhunyt közöttük és, ahogy nézem az archívumot, egyre többen lesznek. De vannak, akik ma is nagyon jó állapotban vannak és fantasztikus dolgokat csinálnak 70 felett is. A fiatal muzsikusoknak, és talán a fotósoknak is azt tudom javasolni, hogy kövessék az ő példájukat”.
Szeretett volna több képet hozni, vagy tágasabban elhelyezni őket, a terem azonban korlátokat szabott neki, de azért reméli, hogy mindenki megtalálja azt az arcot, amelynek az emlékét hazaviheti magával.
Vértes György fotókiállítása március végéig látható a budakalászi Kós Károly Művelődési Házban.
