„Nem tehettem mást” – Enyedi Ildikó búcsúlevelet írt SZFE-s diákjainak
Mint arról beszámoltunk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak kezdeményezésére szolidaritási tüntetést szerveztek hétfőn estére Budapesten a Vas utcai épület elé.
Az eseményen több százan vettek részt, hogy tiltakozzanak az intézmény átalakítása ellen.
Az este folyamán Gigor Attila filmrendező felolvasta Enyedi Ildikó levelét is, aki már augusztus 27-én közölte, hogy a modellváltás és az egyetem szavának semmibevétele miatt távozik az oktatók közül.
A levelet, amit azóta az SZFE Facebook-oldalán is közzétettek, az alábbiakban változtatás nélkül közöljük (a kiemelések tőlünk származnak).
„Kedves diplomázó diákjaim!
Augusztus 28-án felmondtam a Színház és FIlmművészeti Egyetemen. Azóta fogalmazom nektek ezt a levelet. Elsősorban nektek tartozom magyarázattal. Szerettem volna folytatni veletek mesterszakon a kezdeteknél felépített, öt éves ívet. Sok örömmel tervezgettük osztályvezető társammal, Gigor Attilával, mi férjen majd bele abba a két évbe. Ezt a mesterszakos osztályt már nem áll módomban elindítani.
Nem tudom, mit tennék, ha első vagy másodévesek lennétek - valószínűleg lehajtanám a fejem és maradnék, amíg végeztek. De nem biztos, hogy menne - az ember az egész személyes hitelességével tanít. Mindenesetre, tisztelem és megértem minden kollégámat, aki, hátrasorolva az önérzetét, marad a diákjaival.
Őszintén szólva, ez a harmadik levél, amit írok nektek. Érett egy ideje bennem ez a döntés, de újabb és újabb haladékot adtam, bolond módon reméltem, hogy a józan ész és az egyetemi hagyományok tisztelete mégis nyom a latba és megmarad az egyetemi autonómia, ami nem véletlenül záloga több száz éve a szabad tudományos és művészi alkotásnak, fejlődésnek.
Nem volt jó az elmúlt években folyamatosan érzékelni, hogy ellenszélben dolgozunk, hogy ezen az elvonásokkal mesterségesen csontig éheztetett egyetemen a sok energiával elkészített fejlesztési tervek zöme fiókban marad, ami pedig megvalósul, azt hatalmas energiákkal, szakmai szívességekkel tudjuk fenntartani. Nem volt jó érezni, hogy egyfajta büntetésben vagyunk.
Riasztó volt a bő egy éve kezdődött és szisztematikusan fokozódó rágalom és szidalom hadjáratot átélni, a közös munkánk, teljesítményünk eredményét látatlanban becsmérlő, lesajnáló, semmibe vevő tendenciózus, objektív véleménynek álcázott kirohanásokat hallani, olvasni. Mint amikor megindulnak a hajtók az őszi vadászaton. A vad megfeszül, fülel, vár. Aztán kitör…
Elképesztő volt olvasni az azóta sem igazolt vádakat, hogy az Egyetemen ideológiai szempontú oktatás zajlik, majd, ugyanabból a szájból, ugyanezzel a lendülettel egy kifejezetten ideológiai programot meghirdetni. Gyalázkodni, aztán megsértődni, mint áldozat. Kifejteni, hogy a munkánk hányféle értelemben értéktelen, majd negédesen biztosítani, hogy minden marad a régiben, csak egy kicsit kiegészül…miféle becsülete van a kimondott szónak az ilyen ember számára?
Személyesen is felkavaró volt átélnem, ahogy a munkám, amit sok lelkesedéssel végeztem és a tanítványaim teljesítményei, amire méltán lehetnek büszkék, néhány odavetett szóval lenullázódik.
És különösen felkavaró volt, hogy a saját hazámban bárki veszi a bátorságot, hogy majd ő megmondja, vajon elég nemzeti vagyok vagy sem. Miféle tempó az ilyen?