KULT
A Rovatból

Nem szeret beszélni a szegény gyerekkoráról, és sosem akart férjhez menni, de már háromszor volt házas – Olga Kurylenko 45 éves

A színésznő és modell Olga Kurylenko története valódi Hamupipőke-sztori: egy szegény, kisvárosi lány az ukrajnai Bergyanszk városából francia szupermodell, Bond-lány és Tom Cruise partnere lett.


Ma már „ukrán származású francia nőként” definiálja magát, igaz, már majdnem nagykorú volt (16 éves), amikor megérkezett Franciaországba. Gyermekkorának nagy részét szülőhazájában, Ukrajnában töltötte, Bergyanszk városában, ahol 1979. november 14-én született Olga Konsztantyinovna Kurilenko néven. Szép nagy családjával szerény körülmények között éltek: mindenki egy lakásban lakott, beleértve a nagynénit, a nagybácsit, a nagymamát, a nagypapát és az unokatestvért is. Nem sok esély volt hát arra, hogy Olga ilyen ragyogó karriert fusson be…

Az anyja mindenesetre mindent megtett azért, hogy a lánya sokat elérjen az életben. Hétéves korától angolul tanult, zeneiskolába és balettstúdióba járt. Úgy gondolta, ezek a képességek (főként az idegen nyelv ismerete) nagyon hasznos lesz a számára. Jól gondolta.

Sok sztárral ellentétben, akik vidéki kisvárosokban nevelkedtek, Olga nem szeret arról beszélni, hogyan ásott gyerekként krumplit, vagy fejte meg a teheneket.

Az emlékirataiban nagyon tömören fogalmazott erről: „A kis szülővárost el kell hagyni, ha valaki nagy karriert akar csinálni. Vagyis persze minden kisvárosban vannak lehetőségek, de az emberek mégis a nagyvárosokba mennek. Bergyanszkban nincs más, csak a tengerpart. Ez egy olyan hely, ahol jót lehet pihenni. Nyáron meleg van, és sok a turista, de télen a város halott.”

A család története, amelyben a későbbi színésznő felnőtt és nevelkedett, aligha nevezhető példaértékűnek. Pár évvel a lánya születése után apja, Konszantyin Kurilenko elhagyta a családot, így az édesanyjára, Marinára maradt minden. A kis lakásukban élt még Olga nagynénje, nagybátyja és a fiuk, na meg a nagyszülők, így, amikor az anyja dolgozni ment, mindig volt valaki, aki vigyázni tudott a lányra.

A moszkvai metró előnyei

Olga aktív és kíváncsi gyerek volt: például imádta Indiát és mindent, ami az országgal kapcsolatos. Jól tanult az iskolában, Marina pedig tudta, hogy a lánya mindennél jobban szeret utazni, a különféle városokba és falvakba tett kirándulások pedig nagy ösztönzést jelentettek a jó jegyek eléréséhez. Az egyik ilyen utazás során végül sorsdöntő találkozásra került sor. A moszkvai metróban figyelt fel a fiatal szépségre egy nemzetközi modellügynökség képviselője. Amikor azonban megtudta, hogy a lány még csak 13 éves, kiakadt, de azért otthagyta az anyjánál az elérhetőségeit.

Marina pedig nem gondolkodott sokáig: rajztanári fizetésének jelentős részét félretette, hogy majd Párizsban próbálhassanak szerencsét. Két évvel később, miután összegyűjtöttek egy szerény portfóliót, anya és lánya újra Moszkvába utaztak egy casting miatt. Egy évvel később pedig összejött a párizsi út is. Korábban úgy tűnt, ez egy lehetetlen álom, de Olgának sikerült szerződést kötnie a Madison modellügynökséggel. Így lett belőle „ukrán származású francia nő”.

Semmit sem takargatott

Olga csillaga emelkedőben volt. Az ajánlatok egymás után pottyantak az ölébe. Nem sok szabadidővel rendelkezett ebben az időszakban, de szorgalmának köszönhetően néhány év alatt a világ legmenőbb kiadványaiban tündökölhetett: olyanokban, mint pl. a Vogue, a Madame Figaro, az Elle és a Marie Claire, illetve ő lett a Maison Lejaby fehérneműmárka arca. De Kurylenko többet akart – úgy gondolta, hogy ő nemcsak modell, hanem akár színésznő is lehet.

Emellett pedig visszavágyott a hazájába. Párizsban eleinte azzal küzdött a leginkább, hogy egyáltalán nem tudott franciául. A nyelvi akadály sokféle nehézséget okozott, emiatt gyakran sírt, és nem egyszer gondolta úgy, hogy mindent felad, és visszatér Bergyanszkba. Végül a kitartás mégis győzött. Elhatározta, hogy folytatja, bármi áron.

1999-ben Olga fotói eljutottak New Yorkba, ahol szép nagy óriásplakátokon kezdtek megjelenni. Ez adta meg neki a lökést ahhoz, hogy végre kipróbálja magát filmekben is. Elege volt már a kifutókból, a fotózásokból.

Nem habozott beiratkozni nívós tanfolyamokra sem, ahol segítettek neki elsajátítani a színészi alapokat. A céltudatosság pedig meghozta gyümölcsét: először kisebb epizódszerepeket kapott különböző alacsony költségvetésű filmekben. 2001-ben feltűnt a Largo Winch: Az igazságtevő című sorozat egyik epizódjában, majd 2003-ban Seal Love’s Divine című dalának videóklipjében.

Az első főszerepét a 2005-ös L’annulaire című francia-német-brit erotikus drámában érdemelte ki, amelyben 25 évesen mindent megmutatott. Nem volt szégyenlős, a modellmúltja miatt hozzá volt szokva a meztelenkedéshez. Később, a hollywoodi karrierje alatt azonban már ódzkodott ettől. Na de csak szép sorjában! 2006-ban feltűnt a Párizs, szeretlek! című szkeccsfilm egyik (Vincenzo Natali által rendezett) epizódjában, amelyben Elijah Wood volt a partnere, illetve ugyanekkor A kígyó című francia thrillerben is látható volt. Egy évre rá pedig jött Hollywood!

A 007-es oldalán

2007-ben Olga játszotta a fő női szerepet a Hitman: A bérgyilkos című akciófilmben Timothy Olyphant partnereként, majd jött a 2008-as Max Payne: Egyszemélyes háború Mark Wahlberggel. Ez a két film elég is volt ahhoz, hogy felismerjék őt az emberek, illetve, hogy a James Bond-filmek producerei meglássák benne a jövő sztárját, és felkérjék a soron következő 007-es menet Bond girljének. 2008-ban jött tehát élete fő felkésére, mivel őt választották ki a Daniel Craig mellé A Quantum csendjébe. Ekkor már az egész világ ismerte őt.

„Az életem nagyon megváltozott. Egy szempillantás alatt lettem híres, a sajtó érdeklődni kezdett irántam. Természetesen már sokszor elképzeltem előtte, hogy ez megtörténik majd a Bond-film után, de fogalmam sem volt róla, hogy ennyire intenzív lesz.

Ugyanakkor az felzaklatott, hogy rengeteg hazugság jelent meg rólam akkoriban. Nem értettem az egészet. Talán azért terjesztettek hamis információkat, mert nem találtak rólam semmit az interneten, hiszen még senki nem ismert engem” – emlékezett vissza Olga, aki saját bevallása szerint szerencsére nem vált a szerepe túszává, nem érzi, hogy rásütötték volna a Bond-lány bélyegét. Persze A Quantum csendje nemcsak népszerűséget hozott neki, hanem sok hasznos kapcsolatot is Hollywood további meghódításához. Igaz, épp Daniel Craiggel nem került közelebbi kapcsolatba. „Kizárólag munkaviszonyunk volt” – vallotta be.

A Bond-kaland után pedig olyan filmekben tűnt fel többek között, mint A kilencedik légió (2010), A hét pszichopata és a si-cu (2012), a To the Wonder (2012), a Feledés Tom Cruise oldalán (2013), a November Man (2014), az Egy tökéletes nap (2015), a Momentum (2015), a Sztálin halála (2017), az Egy lélegzetnyire (2018), Az ember, aki megölte Don Quijotét (2018), a Johnny English újra lecsap (2018), a Fekete Özvegy (2021), A hercegnő (2022) vagy a Tyler Rake: A kimenekítés 2 (2023). Az azért persze észrevehető, hogy míg korábban olyan rendezők kapkodtak utána, mint Martin McDonagh vagy Terrence Malick, később azért belesüppedt a felejthető akciófilmek sorába, és csak időnként rukkol elő valami nagyobb szabásúval. Mint legutóbb a Fekete Özveggyel, amelyben az egyik főgonosz figurája, a Kiképző lett az övé, így ő is fontos része lesz a jövőre érkező, Mennydörgők* című Marvel-filmnek.

Persze nem jöhet össze minden. Például nagyon vágyott arra, hogy eljátszhassa Wonder Womant. Meg is hallgatták őt a Batman Superman ellen: Az igazság hajnala című filmhez (abban tűnt fel először a szupererejű amazon), ám végül, ahogy az tudható, Gal Gadot kiütötte őt a nyeregből.

Olga mindenestre úgy véli, hogy 45 évesen még nem érte el a karrierje csúcspontját, a legnagyobb győzelmek még előtte állnak. A leginkább Lars von Trierrel szeretne együtt dolgozni, olyannyira, hogy ő maga ajánlotta magát a dán rendező figyelmébe. „Küldtem neki egy levelet. Azt nem mondhatom meg, hogy miket írtam benne, mindenesetre válaszolt nekem! Együtt kell dolgoznia velem egyszer! Még nem tudja, hogy mit hagy ki!” – mesélte Olga nevetve egy interjúban.

Három esküvő, három válás

A magánéletéről Olga Kurylenko nem szívesen beszél. „Nem akarom egy folyton titkolózó ember benyomását kelteni, de ami személyes, az személyes. Különösen akkor, amikor a dolgok épp nem olyan egyszerűek a mindennapi életben. Ha túl sokat felfedek magamról, félek, hogy elijesztem a boldogságomat, vagy elsietem a dolgokat” – mondta erről egyszer.

És hát valóban nem ment minden simán az életében. Hivatalosan például már háromszor volt házas.

Először mindössze 20 évesen, 2000-ben döntött úgy, hogy oltár elé áll a francia fotós Cedric van Mollal. Ez a frigy segített Olgának abban, hogy megkapja a francia állampolgárságot. A szerelmük azonban nem tartott sokáig, csupán négy évig, így 2004-ben szakítottak, és el is váltak.

A második alkalommal 2006-ban ment feleségül az amerikai üzletember Damian Gabrielle-hez, azonban ez a házasság sem volt erős, mindössze egy évvel később, 2007-ben búcsút mondtak egymásnak. És végül (eddig) harmadszorra egy mexikói üzletembernek mondta ki a boldogító igent, akiről nagyjából ennyit tudni, ugyanis titokban maradt a férj neve és kiléte. Annyit bizonyos még, hogy hamarosan, szintén szigorú titoktartás mellett és mindenféle felhajtás nélkül ők is elváltak.

Olga egyébként saját bevallása szerint soha nem akart férjhez menni, az eddigi házasságait csak a körülmények hozták. „Megértem, elég furcsa ezt hallani egy olyan embertől, aki már háromszor volt házas, de én tényleg soha nem akartam férjhez menni. Egyébként a második alkalommal csak a párom tettem, mert nagyon-nagyon-nagyon kérte. Az első házasságom után eldöntöttem, én még egyszer nem megyek bele ilyesmibe. De ő azt mondta: »Nekem ez nagyon fontos.« Így hát megtettem érte, hiszen szerettem őt” – nyilatkozta erről Kurylenko, aki a fentiek mellett kapcsolatban volt egy évig a nála 17 évvel idősebb színésszel, Danny Hustonnal (2012-2013), három évig a nála 6 évvel fiatalabb angol íróval, Max Benitzcel (2014-2017), akitől 2015-ben született meg Alexander Mark Horatio Benitz nevű fia, majd szintén három évig, 2017 és 2020 között az argentin-brit színésszel, Ben Curával (Sarolta királyné: Egy Bridgerton-történet), akivel a Rocker a pácban (2017) című közös filmjük forgatásán ismerkedtek meg.

A java még hátravan

Olga tehát jelenleg hivatalosan egyedülálló, és az exével együtt nevelik a jelenleg kilencéves Markot. Így több ideje van dolgozni, amit rendesen ki is használ. Idén már két filmben is feltűnt (A kiküldetés, Paradox Effect), 2025-ben két produkciója biztosan a mozikba kerül (a Marvel-féle Mennydörgők* és az Antal Nimród által írt Afterburn című sci-fi), mindemellett pedig további három filmet forgatott már le, és összesen öt projektje van előkészítés alatt.

Ha pedig hihetünk neki, a karrierje csúcspontja még előtte áll, izgalmas időszak következik hát az életében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
175 éve halt meg Mary Shelley, aki 18 évesen megírta a világ legfontosabb technofóbiás rémálmát, a Frankensteint
Mary Shelley 1816-ban, egy svájci villában írta meg a Frankenstein alapötletét. Az írónő halálának 175. évfordulóján Guillermo del Toro adaptációja uralja a díjszezont.


1851. február 1-jén pontosan 175 éve, hogy elhunyt Mary Wollstonecraft Shelley, de az általa 18 évesen papírra vetett rémálom ma elevenebb, mint valaha. Könyvéről generációk gondolták, hogy férfi találta ki, miközben az igazság az, hogy a Frankenstein egy érzékeny, bátor, nagyon fiatal lány fejéből pattant ki – egy svájci villa padlásán, egy esős nyáron, társasági játéknak indulva.

Míg a világ Guillermo del Toro friss Frankenstein-adaptációját ünnepli, amely a velencei filmfesztiválon 13 perces álló ovációt kapott és Jacob Elordit a csúcsra repítette, kevesen tudják, hogy

a kultikus szörnyeteg születése nem irodalmi csendélet, hanem egy valóságos, filmszerű nyitójelenet volt.

Egy jelenet, amely 210 évvel ezelőtt játszódott: vihar, kényszerű bezártság, a korszak legmenőbb és legbotrányosabb arcai, egy ártatlannak induló játék, és a végén két, máig uralkodó műfaj, a modern sci-fi horror és a vámpírmítosz startpisztolya dördül el.

Mary Shelley 1797-ben született Londonban. Anyja, Mary Wollstonecraft az egyik első komoly feminista gondolkodó volt (A nők jogainak védelme, 1792), de 11 nappal Mary születése után meghalt gyermekágyi lázban. Apja, William Godwin radikális filozófus és író volt. Mary így már kicsi korától intellektuális közegben élt, ahol gondolkodni, írni, vitázni lehetett – de a társadalom ezt nőként még mindig gyanúsnak találta.

Amikor Mary 16 évesen megszökött a már házas Shelley költővel (igen, botrány), a társadalom egy része végképp leírta őt.

Mégis: két év múlva már ott volt a kezében az első Frankenstein-vázlat. 1818-ban jelent meg a könyv – anonim módon. Nem véletlenül: női névvel senki nem vette volna komolyan.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Frankenstein Film (@frankensteingdt) által megosztott bejegyzés

Minden egy természeti katasztrófával kezdődött. 1816-ot a „nyár nélküli évként” jegyzi a történelem, miután az előző évi indonéziai Tambora vulkán kitörése hamuval és aeroszolokkal terítette be a Föld légkörét, drámai lehűlést okozva. Európában a nyár szokatlanul hideg, esős és viharos volt, Svájcban, a Genfi-tó partján hetekig szinte megállás nélkül zuhogott az eső. Ez a könyörtelen időjárás zárta össze a Villa Diodati falai közé a korszak egyik legfényesebb, legtehetségesebb és leginkább megvetett társaságát.

A központban a szupersztár költő, Lord Byron állt, körülötte a 18 éves Mary Wollstonecraft Godwin, későbbi férje, a szintén költő Percy Bysshe Shelley, Mary mostohatestvére, Claire Clairmont, valamint Byron személyes orvosa és útitársa, John William Polidori.

A napokig tartó bezártságban a társaság német kísértettörténetek francia fordításait, a Fantasmagorianát olvasta, amikor Byron egy este kihívást intézett hozzájuk. Mary Shelley a regény 1831-es kiadásának előszavában, amely a történet elsődleges forrása, így emlékezett vissza:

„»Mindegyikünk írjon egy kísértettörténetet« – javasolta Lord Byron.”

Mary napokig képtelen volt kitalálni bármit is, mígnem egy késő éjszakai beszélgetés után, amely az „élet elvének” természetéről és a kor tudományos szenzációjáról, a galvanizmusról folyt, egyfajta éber álomba merült.

„Villámként csapott belém a gondolat… Megvan! Ami engem megrémített, másokat is meg fog.”

A szemei előtt megjelent a „tiltott tudományok sápadt diákja”, amint térdel a maga alkotta, kiterített lény mellett, amely egy erőteljes gépezet hatására megmozdul, és „kínlódva, fél-élet jeleit” mutatja.

Polidori naplója megerősíti a verseny tényét: 1816. június 17-én azt jegyezte fel, hogy „a kísértettörténetek írását mindenki elkezdte, kivéve engem.” Azon az estén azonban nemcsak a Frankenstein, hanem egy másik modern szörnyeteg is megszületett. Byron egy töredéket írt egy arisztokrata vámpírról, de hamar elvesztette az érdeklődését. Az ötletet Polidori vitte tovább, és ebből a vázlatból alkotta meg 1819-ben A vámpír című novelláját, amelynek főhőse, Lord Ruthven lett

a modern, szalonképes, csábító vérszívó archetípusa, Drakula gróf közvetlen elődje.

Polidori később egy nyílt levélben volt kénytelen tisztázni a szerzőséget: „noha az alapötlet kétségkívül Byroné, a kidolgozás az enyém.”

Mary fantáziáját a tudomány is táplálta. A társaság hevesen vitázott arról, lehetséges-e holt anyagot újraéleszteni, a korban pedig szenzációnak számítottak Luigi Galvani és Giovanni Aldini kísérletei, akik nyilvános bemutatókon elektromos árammal rángattak meg frissen kivégzett bűnözők holttesteit.

A regényben Victor Frankenstein egy fiatal, megszállott tudós, aki életet teremt – de aztán megijed tőle, és magára hagyja. A teremtmény nem gonosz, csak elhagyott, egyedül van, és választ vár arra: miért hozták létre, ha nem kell senkinek.

Ez a kérdés ma is kísért: mikor nyúlunk bele életbe, génbe, gépbe úgy, hogy nem tudjuk, mit vállalunk vele?

Mary Shelley kérdése megelőzi korát, és minden korszak megtalálja benne a saját félelmeit:

a nácizmus eugenetikáját,

az atombomba hatalmát,

a robotok és mesterséges intelligenciák felelősségét,

a génmódosított gyerekek bioetikai dilemmáit.

A regény végül 1818. január 1-jén jelent meg Londonban, mindössze 500 példányban, a szerző nevének feltüntetése nélkül.

Bár a fogadtatás vegyes volt, a kor egyik legbefolyásosabb kritikusa, Sir Walter Scott „eredeti zsenialitásról” írt.

A történet ma ismét világsikert aratott. Guillermo del Toro 120 millió dolláros (kb. 38,6 milliárd forintos) költségvetésből készült filmje a velencei bemutató után a díjszezon egyik favoritjává vált.

„Ez az a film, amire 30 éve készülök” – mondta a rendező.

A teremtményt Jacob Elordi játssza, Victor Frankensteint pedig Oscar Isaac – már ez elég lenne, hogy megnézzük, de a film stílusa, mélysége, és a Shelley-szöveghez való visszatérése miatt is érdemes. Jacob Elordi olyan hús-vér szörnyet hoz, akitől nem félünk, inkább sajnáljuk. Mary Shelley regénye tehát újra él. Mert minden korszakban visszatér az a pillanat, amikor valami újat teremtünk – és csak később jövünk rá, hogy mit is csináltunk.

A főszereplő, Oscar Isaac arra kérte a nézőket, hogy a Netflix-premier ellenére próbálják meg nagyvásznon átélni a történetet: „Jó lenne közösségi élményként átélni… ideális lenne moziban megnézni.” A Teremtményt alakító Jacob Elordi, akit a kritikusok sorra díjaznak, egy díjátadón csak ennyit tudott mondani: „A pokolba. Erre tényleg nem számítottam”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A rajongók tiltakoznak, a stúdió magyarázkodik – a Star Trek: Csillagflotta Akadémia tényleg ekkora katasztrófa lenne?
A Paramount szerint ez forradalmi modern sci-fi a SkyShowtime-on, a rajongók szerint inkább baleseti jegyzőkönyv. TikTok-dialógusok, kánontiprás és kartonpapír-figurák: nem lehet megmenteni a legendát?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 06.



A Star Trek: Csillagflotta Akadémia megérkezése akkora port kavart, hogy az ember már-már azt hihetné, valami radikálisan új, forradalmi irányváltásról van szó. A valóság ennél prózaibb és sokak számára jóval kiábrándítóbb.

A rajongói felháborodásokat a stúdió rendre politikai indíttatású támadásokkal magyarázza, ám ez az érvelés egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.

A Star Trek közönsége ugyanis nem tegnap lépett be a Csillagflottába: generációk nőttek fel az eredeti 1966-os sorozaton, az Új nemzedéken, a Deep Space Nine-on, a Voyageren vagy az Enterprise-on. Ezek a szériák sosem voltak mentesek társadalmi üzenetektől, sőt, sokszor kifejezetten bátran nyúltak érzékeny témákhoz, de mindezt gondolatébresztő tudományos fantasztikumba csomagolták, nem pedig aktuálpolitikai checklista látványos díszleteibe.

Az utóbbi évek Paramount-féle Star Trek-termései azonban sok nézőben azt az érzést keltették, hogy valami alapvetően félrecsúszott. A netflixes Discovery már indulásakor megosztó volt, de egy ideig én is néztem. A Picard három évadából legfeljebb egy fél szezon működött igazán, a Strange New Worlds pedig hiába próbált klasszikusabb hangvételt megütni, nem tudta maradéktalanul visszahozni a régi varázst, majd jó gyorsan földbe is döngölte azt amit két évad alatt felépített.

A Section 31 pedig aztán végképp kiverte a biztosítékot: egy drága, harsány, identitásában bizonytalan streaming film lett, amely inkább tűnt franchise-hasznosítási kísérletnek, mint szeretettel összerakott sci-finek.

A Csillagflotta Akadémia ebbe az egyre vitatottabb Alex Kurtzman „producerzseni” korszakába érkezik, és adna új reményt. Hát nem fog.

Az egyik legnagyobb problémám a dialógusokkal van. A karakterek olyan nyelvezetet használnak,

mintha egy középkorú marketinges próbálná kitalálni, hogyan beszélnek a Z generáció tagjai egy TikTok-kommentmezőben.

Ez a stílus nemcsak idegennek hat egy hatvanéves franchise univerzumában, hanem gyakran önmaga paródiájává válik. Nem felfrissíti a világot és modernizálja, hanem őszintén kellemetlen lesz. Ráadásul felmerül a kérdés: kinek is szól mindez? A fiatalabb közönség aligha rohan tömegesen egy több évtizedes sci-fi sorozat újabb iterációjáért, a régi rajongók pedig értetlenül állnak a tónusváltás előtt. Azokat elidegenítik, akik az igazi rajongók lennének, újakat pedig képtelenek bevonzani. Az eredmény egy furcsa vákuum, amelyben mintha nem létezne valódi a célcsoport. Ám szórakozás se sok.

A Csillagflotta Akadémia története időben messzire ugrik, a 32. század végére, ami kétségkívül kényelmes megoldás: így az alkotók gyakorlatilag bármit megtehetnek anélkül, hogy túl sokat kellene bajlódniuk a korábbi kánonnal. A Föderáció széthullott, a kolóniák elszigetelődnek, az univerzum újraegyesítésre vár, ez akár ígéretes kiindulópont is lehetne. Holly Hunter alakította Nahla Ake kapitány egy tragikus múltbéli döntés súlyát cipeli, miután ezekben a nehéz időkben elszakított egy gyereket az anyjától. Ugrunk egy jó pár évet az időben, közben a krízis megoldódott (elég szájbarágós COVID párhuzam), és a Föderáció megtalálja a fiút, Caleb Mirt (Sandro Rosta), aki felnőttként körözött bűnöző lett.

Holly Hunter válaszút elé állítja a férfit: Csillagflotta Akadémia vagy börtön.

Ez a dramaturgiai fogás azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Csillagflotta hagyományosan a Föderáció elitje volt, a legkiválóbbak gyűjtőhelye, nem pedig egy kozmikus alternatív büntetés-végrehajtási intézet. A sorozat persze igyekszik erkölcsi leckét adni arról, milyen károkat okoz a családok szétszakítása. Csak éppen olyan finomsággal, mintha légkalapáccsal kopogtatnák a néző homlokát. A finomkodás sosem volt erőssége a Kurtzman produkcióknak.

Az első rész főgonoszát Paul Giamatti alakítja, ám a fenyegetés helyett inkább groteszk hatást kelt. Nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor egy termetes, izomkolosszus harcos majdnem alulmarad a majd 60 éves 170 cm-es színésszel szemben egy kézitusában.

Lehet ezt idegen fajokra és különleges képességekre fogni, de a vizuális benyomás ettől még inkább komikus, mint félelmetes.

A sorozat egészére jellemző ez a disszonancia: drámai pillanatokat akar, de gyakran paródiába csúszik. Olyan, mint egy rossz szuperhősfilm, menő akar lenni, de helyette csak szánalmas. Joss Wheedon-féle párbeszédek működtek egy Buffy-ban, vagy egy FireFlyban, de itt nagyon nem önazonos ez a stílus a Star Trek 60 éves örökségével.

Narratív szempontból sem túl rózsás a helyzet. Az epizódok sodródnak egyik érzelmi kitörésből a másikba, miközben nehéz kitapintani egy valóban átgondolt, hosszabb ívű történetet. Itt nincs értelem, csak érzelmek.

A karakterek többnyire egyetlen tulajdonság köré épülnek, mintha egy produceri checklistát pipálnának végig.

Itt a félénk zseni, ott a minden helyzetben legyőzhetetlen harcos, amott a testpozitív öntudatra ébredt 17 éves tinilány hologram. A Star Trek mindig is sokszínű volt, de korábban a figurák személyisége nem merült ki egyetlen címkében. Spock sem pusztán „a félvér”, hanem belső konfliktusokkal küzdő, komplex személyiség volt. Ehhez képest az Akadémia szereplői gyakran kartonpapír-vázlatnak hatnak, mint egy Disney-sorozat a 2000-es évekből.

A kánonhoz való viszony különösen fájdalmas pont. Érzelmeket villogtató Vulkániak, akik humorizálnak, pacifista Klingonok, akik többapájú családokból származnak, sőt egy genetikai szabályokat felrúgó Jem’Hadar leszármazott is felbukkan.

Az alkotók megnézték a Star Trek lexikon borítóját (bele már nem sikerült lapozni) és senki sem mondta el nekik, hogy nem lehet egy Jem’Harad nő, mert ők genetikai úton szaporodnak, más fajokkal pedig végképp kizárt, hogy vegyüljenek.

Ezeknek az ellentmondások semmi köze a kreatív újragondoláshoz, pusztán hanyagság, ami egy ilyen múltú franchise esetében nehezen megbocsátható.

Mindez azért különösen keserű, mert a Star Trek valaha jóval több volt egyszerű tévésorozatnál. Az elsők között teremtett aktív rajongói közösséget, saját találkozókkal még a Comic Con aranykora előtt, és nem egy mérnök vallotta be, hogy gyerekkori inspirációként hatott rá Gene Roddenberry erredeti víziója.

Steve Jobs legendásan rajongott a franchise-ért, és állítólag külön kérte a mérnökeit, hogy az eszközeik úgy nézzenek ki és úgy működjenek, mintha az Enterprise-ról érkeztek volna.

Ehhez képest a Csillagflotta Akadémia inkább tűnik egy drága, identitását kereső mellékvágánynak, mint a jövőről szóló, optimista látomás örökösének. Itt van neon ugrókötél, neon fülhallgató, minden a jelenlegi technológiai szintet mutatja, csak neon. Semmi igazán forradalmi.

A legszarkasztikusabb megjegyzések sem tudják teljesen elfedni a csalódottságom: sokan nem azért kritizálják ezt a sorozatot, mert gyűlölnék a Star Treket, hanem éppen ellenkezőleg, mert túl jól ismerik, és fájó látni, milyen irányba sodródott.

Ez egy Star Trek sorozat, olyan emberek tollából, akik nem értik a Star Treket és olyan embereknek készült, akik nem szeretik a Star Treket

A Csillagflotta Akadémia nem pusztán egy félresikerült spin-off sorozat, hanem egy újabb állomás abban a korszakban, amelyben a franchise mintha teljesen elveszítette volna saját iránytűjét. Lehet, hogy egyesek számára könnyed „guilty pleasure”, de azoknak, akik a régi, gondolkodásra késztető, bátor tudományos fantasztikumot keresik, ez az akadémiai évfolyam inkább bukást érdemel, mint dicséretet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk