Vajon miért van az, hogy egyes emberek egy szúnyogot sem tudnának lecsapni, mások viszont hidegvérrel gyilkolnak? Létezik-e eredendő emberi gonoszság? Egyáltalán, mi a különbség elmebeteg és őrült közt? - Dorothy Otnow, az első női törvényszéki pszichiáter egész életében a fenti kérdéseket kutatta, és meghökkentő eredményekre jutott.

“Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy tehette!” - hangzik el a mondat nagyjából minden hírhedt sorozatgyilkosról szóló dokumentumfilmben. A gyilkosok ugyanis gyakran átlagpolgárok, tisztes családapák, a közösség oszlopos tagjai.

Ted Bundy egyetemre járt, John Wayne Gacy bohócnak öltözve szórakoztatta a gyerekeket, miközben férfiakat kínzott a pincéjében, a kannibál Jeffrey Dahmerhez pedig egyszer épp a mit sem sejtő rendőrök vitték vissza egy megszökött áldozatát - Dahmer látszatra nyilván maga volt a megtestesült ártatlanság.

Szóval, mégis hogy tudnak ezek a mintapolgárok ilyen brutális tettekre vetemedni?

Oké, tudjuk, hogy léteznek pszichopaták (mai szakkifejezéssel már inkább antiszociális személyiségzavaros emberek), akik képtelenek empátiát gyakorolni mások felé, ezért bárkin átgázolnak a céljaik érdekében. Ölni persze ők is képesek - megfontoltan, hidegvérrel, és ami a legfontosabb, hogy általában érdekből.

Dorothy Otnow pszichiáter azonban olyan gyilkosokkal foglalkozott, akiknek a sorozatosan elkövetett tetteit látszólag nem indokolta semmi. Az ő karrierjének állomásait követi nyomon a Crazy, not insane (Őrült, nem elmebeteg) című, 2020-as dokumentumfilm, ami az elsők közt jön szembe velünk a megújult HBO Max kínálatában.

A rendező az ismert dokumentumfilmes, Alex Gibney, aki korábban Steve Jobs életétől a Wikileaks történetéig számos jelentős személyt és történelmi momentumot járt körül. Itt is tudta, milyen eszközökkel fokozhatja a hatást: az archív felvételek mellett baljós hangulatú animációk foglalják keretbe az egyébként sem szívderítő eseményeket.

Bár Otnow igazi úttörő, aki napjainkban szaktekintélynek számít, korábban évtizedeken át küzdött a szkepszissel, sőt, gúnnyal, amivel sokan a munkássága felé fordultak.

Otnow megfigyeléseiből idővel olyan meghökkentő kép állt össze, amit a kor esküdtjei, bírái és ügyészei nemcsak hiteltelennek, már-már röhejestek bélyegeztek. A nőről még gúnydal is készült, amikor megpróbálta egy páciensét megóvni a halálbüntetéstől. De vajon mivel váltott ki ekkora indulatokat?

Az agysérülés csak az egyik ok a háttérben

Otnow eleinte extrém erőszakos fiatalokat vizsgált, hogy megállapítsa, van-e bármilyen fiziológiai különbség köztük és zavart, de kevésbé agresszív társaik közt. (Nem, itt nem egyszerűen lázadó gyerekekről beszélünk: egyikük például apja fejét és nemi szervét is levágta, majd kidobta az ablakon.)

Ha ugyanis az agy olyan érzékeny struktúrái, mint például az önfegyelemért is felelős frontális lebeny vagy az ösztönös késztetéseinket vezérlő limbikus rendszer sérülnek, az gyakran vezet gátlástalan, kontroll nélküli viselkedéshez.

A valódi áttörést azonban Otnow-nak akkor sikerült elérnie, amikor a pszichés betegség “láthatatlan” oldalát vette górcső alá. Igaz, ezt már nem tudta bizonyító erejű MRI-felvételeken mutogatni az esküdtek előtt, így nem csoda, hogy sok esetben nem sikerült meggyőznie őket.

A pszichiáter ekkoriban már felnőttekkel, méghozzá brutális gyilkosságokért elítélt nőkkel és férfiakkal dolgozott.

Ez a személyiség másképp beszélt, más névre hallgatott és más korúnak is vallotta magát. Az sem volt ritka, hogy az illető régen elhunyt családtagját testesítette meg. Lehetett buddhista szerzetes, szuperhős, de akár kíméletlen gyilkológép is. És a feladata mindössze annyi volt, hogy megóvja az illető alapszemélyiségét - Davidet, Arthurt vagy Tedet.

A jelek szerint tehát sok esetben disszociatív személyiségzavarral van dolgunk, ami Otnow kutatásai szerint gyakran figyelhető meg a gyilkosok körében.

Mindezt a dokumentumfilm nem bízza a képzeletünkre, hiszen Otnow háza máig tele van a kilencvenes években rögzített, botrányos minőségű VHS-kazettákkal. Ezek a felvételek a nézőt is beavatják a gyilkosok legfurcsább pillanataiba.

De miért “növeszt” egy ember magának egy plusz személyiséget?

Habár a disszociatív személyiségzavar a mai napig viták tárgyát képezi, az biztos, hogy az ebben szenvedők gyakran rendkívül súlyos gyerekkori bántalmazás áldozatai. A gondozóik verték, erőszakolták, netán meg is égették őket, a többi rémségről nem is beszélve.

Eközben David, Arthur vagy Ted általában amnéziát szenved, és utólag arra sem fog emlékezni, mit művelt a benne élő másik alak. Utólag is bőszen tagadja majd, hogy bárkire kezet emelt volna.

Otnow szerint tehát több tényező együttállása szükséges ahhoz, hogy valakiből sorozatgyilkos váljék: egyfelől a korai bántalmazás, másrészt a pszichózisra való hajlam, vagy a konkrét agyi elváltozás is (ami gyakran a bántalmazás következménye). Mindez ritka kombináció, de ha minden adott, akkor az ő szavaival élve “nagyon veszélyes embert kapunk”.

Közönyösen öli a gyilkosokat, aztán lefesti a szenvedésüket

A pszichiáter ezek után megszállottan próbálta kideríteni, vajon létezik-e eredendően gonosz ember, aki nem valamilyen elmebetegség áldozata.

Így ült le beszélgetni többek közt egy, a halálsoron kivégzéseket vezető hóhérral is, aki állítása szerint lelkifurdalás nélkül teszi a dolgát. Még az unokája is arra biztatja, hogy pirítson oda nekik.

A férfi azonban minden kivégzés után festményeket készít, ahol egy másik oldalát ismerhetjük meg: a képeken üvöltő, fájdalomtól eltorzult arcú embereket láthatunk. Elmondható tehát, hogy az ő esetében is bőven akadnak elnyomott, lefojtott lelki tartalmak.

Otnow végül arról is beszámol, hogyan beszélgetett Ted Bundyval több órán keresztül, közvetlenül a férfi kivégzése előtt.

Ha tehát hihetünk Otnow-nak, örökre megdőlhet az érzéketlennek született sorozatgyilkos mítosza, aki már akkor gonosz volt, amikor kipottyant az anyukájából.

Kész a Bundy-barbecue

A dokumentumfilm erénye, hogy nem próbál igazságot tenni, és kritikátlanul elfogadtatni a pszichiáter által feltárt, máig vitatott tényeket.

Otnow a történet hőse, akit hamar megkedvelünk a feltétel nélküli empátiája, meg az azt kiegyensúlyozó, szarkasztikus humora miatt. Láthatjuk ugyanakkor a másik oldalt is: azokat, akik a mai napig kétségbe vonják a megállapításait. A disszociatív személyiségzavar létét ugyanis a kilencvenes években még kevésbé fogadták el, mint napjainkban. Az esküdteket sem győzték meg a pszichiáter felvételei, ahol egyik-másik gyilkos “kibújik a bőréből”.

Otnow számtalan támadás, sőt, időnként egyenesen közröhej tárgya volt, amiért igyekezett megóvni őket a halálbüntetéstől. A pszichiáter ehelyett életfogytig tartó gyógykezelést tartott volna elfogadhatónak,

Persze, nem állítható száz százalékos biztonsággal, hogy Otnow-nak igaza volt. A film után mégis más szemüvegen át tekinthetünk ezekre a veszélyes alakokra: megláthatjuk bennük a megnyomorított gyereket, aki védekezni próbált a maga szerencsétlen eszközeivel.

Úgy látszik azonban, az amerikai népakarat vért követel, és általában meg is kapja. Én azért halkan feltenném a kérdést: vajon mennyivel normálisabbak, akik transzparensekkel tüntetnek más haláláért, és aztán röhögve borulnak egymás nyakába a kivégzés után, amikor elkészült a “Bundy-barbecue”?

Számomra a film legazonosulhatóbb karaktere mindenképp Otnow, aki megpróbálta a maguk összetettségében vizsgálni az embereket és a jelenségeket. Ha másért nem, már csak azért is érdemes megnézni, hogy bennünk is ezt a szemléletet erősítse.