KULT
A Rovatból

„Nekem az éneklés már életvitelt jelent” – beszélgetés Bódy Magdival

Az énekesnő 50 éves jubileumi koncertjére készül, amelyet a Művészetek Palotájában tart.

Link másolása

A második dolog, ami eszembe jut Bódy Magdiról a hangja után, az a tekintete: egyszerre végtelenül nőies és gyermeki. Híresen apró termete csak ezek után következik. Tény, hogy az énekesnő egy két lábon járó apró energiabomba, és ebből fél évszázados pályával a háta mögött sem szándékozik engedni.

Alig hiszem el, hogy Magdika 50 éves jubileumi koncertjére készül, mint ahogyan azt sem, hogy közel 30 éve ismerjük egymást. Az óbudai Fő tér Esernyős Galériájának kávézójában beszélgetünk, pár lépésre sok remek nyári szabadtéri koncert színhelyétől, és nincs messze innen az egykori Radeberger söröző, ahol a 90-es években nagyszerű jazz kamaraestek egyik főszereplője volt örök barátjával, Szakcsi Lakatos Bélával együtt, vagy az Óbudai Társaskör, ahol szintén gyakori vendég.

A nagy eseményre november 24-én este 20 órától kerül sor a Művészetek Palotájában.

– A koncert úgy kezdődik, hogy Magdi énekli hétévesen a Zeneakadémián Süssmayr: A nagypapa névnapja című gyermekoperájának egyik szólóját. Aztán jön a Freedom együttes, és velük eléneklem régi dalaimat mai kiadásban. Utána következik a Generál és a Mikrolied, nagyon fontos korszaka volt az életemnek. A szünet után Szakcsi Lakatos Bélával ketten adjuk elő régi kedvenc jazz-darabjainkat, majd jön a nagyzenekar, sok-sok ember, egy nagy koncert a Stúdió 11-gyel, ennek vendége Majsai Gábor lesz. Már nagyon várom! – mondja nagy lelkesedéssel Bódy Magdi.

– Idézzük fel a múltat mozaik-szerűen. Te már a Magyar Rádió és Televízió Gyermekkórusával bejártad a világot Amerikától Japánig.

– Amerikáról az jut eszembe először, hogy Lyndon B.Johnson elnöknek zongoráztunk Várszegi Évával négykezest, és énekeltünk is Bartók- és Kodály-műveket. Nagyon szép volt a Fehér Ház, de nekem egy kicsit „lelakottnak” tűnt. Aztán később olvastam, hogy Clintonék újították fel. A Gyermekkórus nagyon jó iskola volt, rengeteg mindent ott tanultam meg egy életre és adta meg az alapot ahhoz, hogy idáig eljussak.

– A klasszikus és népzenei felkészültség mellé aztán jöttek a korabeli pop-, rock- és soulzenék. Egyszer elárultad, hogy 14 évesen Aretha Franklin-dalokat játszottál az osztálytársaidnak.

– Aretha Franklint a Gyermekkórussal hallottam először Amerikában, és beleszerettem, később találkoztunk is, majd a Generállal már az ő dalait is elő tudtuk adni. A Respectet és a többit ma is imádom és éneklem a koncertjeimen. Aztán jöttek a magyar számok, a saját dalaim, mint az Akarom, hogy sírni láss, ami nagy sláger lett, vagy a Boldog napok, amit Novai Gabi írt nekem. Nagyon tanulságos volt a Generál-időszak is, amelyben elsőre sikerült összehozni azt a hangulatot, amit elképzeltünk. Hiszek abban, hogy ha valami elsőre sikerül, akkor annak folytatódnia kell. Öt évig voltunk együtt. Aztán következett a Mihály Gyuri segítségével létrehozott Bódy Magdi és együttese. Nagyon nagy sikerünk volt, szinte állandóan külföldre jártunk. Itthon is megjelent a nagylemezem, készült sok-sok tv-felvétel.

– Közben még a pantomim műfajba is belekóstoltál.

– Jártam a Konzervatórium jazz tanszakára, és mindig szerettem táncolni. Később Bergendy Pistitől kaptam egy fotót, amire nem is emlékeztem. Valamikor a 60-as években Budai Ifjúsági Parkban elmentem egy táncversenyre, amelynek nyertese táncolhatott a Bergendy Show-ban. Köllő Miklós akkoriban készült Bosch: Gyönyörök kertje című festményének pantomim-előadására, és ehhez élő zenekart akart. Bejött a jazz tanszakra, megcsinálták a zenekart, de kellett egy énekesnő is. Engem ajánlottak. Felvittek a várbeli próbaterembe, táncoltam, és Köllő azt mondta, hogy nagyon ügyes vagyok, és ha megtanulok két hónap alatt pantomimozni, akkor engem visz magával. Így történt, hogy fejen állva is énekeltem. Az előadással bejártuk Spanyolországot, Franciaországot, ahol a pantomim legnagyobb művészével, Marcel Marceau-val léptünk fel.

– Nem mondható Rád, hogy ijedős lennél… és a Generál előtt még 1972-ben részese voltál egy különleges magyarországi ősbemutatónak, a Jézus Krisztus Szupersztárnak.

– Kár, hogy nem voltál ott, mert kíváncsi lettem volna a véleményedre… Miklós Tibi vitt el énekelni a Korong együttesbe. 16 éves voltam, a Közgazdasági Technikumba jártam, és Tibi barátnője is odajárt. Volt egy rendezvény, én felléptem a Mákvirág iskolai zenekarral, Tibi pedig édesanyámtól kért ki a Korong számára. Újpesten léptünk fel rendszeresen a Derkovits Művelődési Házban. Ezután írta meg Tibi a Jézus Krisztus Szupersztár szövegét magyarul, és én lettem benne Mária Magdolna.

– A Generál Mikrolied-vokálja már a Gyermekkórusban együtt volt.

– Várkonyi Matyi hallott a Korongban énekelni, és szólt, hogy csináljak egy vokáltriót. Szóltam Várszegi Évinek és Serényi Hédikének, a próbák is jól sikerültek, de amikor kiderült, hogy nem énekelhetek szólót, kiszálltam. Helyemet Herczku Mari vette át - ő is kórustag volt, hármasban Évivel nagyon jó barátnők is voltunk - így mentek 1972-ben a Ki Mit Tud?-ra. De közben én felléptem a Táncdalfesztiválon a Hűvös szél című dallal, Vágó András és Szenes Iván szerzeményével. Azután szóltak nekem, hogy kell egy szólista, mert Erdős Péter akart csinálni egy Mikrolied-lemezt. Így visszamentem, Hédike viszont férjhez ment, és én maradtam.

– A Generál egészen különleges műhely volt: Novai Gábor, Karácsony James, Révész Sándor mind meghatározó alakjai lettek a magyar rocknak, Várkonyi Mátyás pedig létrehozta a Rockszínházat. És maradandó a Staféta című lemez is.

– Nagyon jó számokat írtak az akkor a levegőben lévő életérzésről, mi ezt elkaptuk és benne éltünk. Nagyon szerencsés időszak volt.

– A Bódy Magdi és együttese is kiváló zenészekből állt.

– Marschalkó Zoli volt a gitáros, Temesvári András, a „Pepó” a basszusgitáros, Aszalos Zoli a zongorista, és Debreceni Csaba, a „Buci” a dobos. Ott már nagyon ment a soulos, rhythm and bluesos hang, de a rockosabb is, mert akkor Suzy Quatro stílusa nagyon ment és tőle is játszottunk dalokat. Rengeteget turnéztunk az NDK-ban, ennek köszönhetően lett saját felszerelésünk. Aztán jött a KFT. Felvettünk egy nagylemeznyi anyagot, én is írtam számokat, ők is, de Erdős végül kihúzott engem belőle és csak a KFT-dalok jelentek meg.

Ez nagyon fájt nekem, ezután mentem el Kanadába. Az nagyon jót tett nekem: férjhez mentem, hét évig éltem Kanadában, majd átmentem New York-ba, az volt a szívem csücske.

– Szerepel a bakancslistámon…

– New York nem Amerika, egy egészen más közeg. Azt mondják, azóta már sokat változott, de amikor én ott éltem, az 1980-as, 90-es évek fordulóján nagyon működött. A nap 24 órájában lehetett nagyszerű zenészekkel találkozni. Rengeteg élménnyel, tanulással és egy nagylemezanyaggal jöttem haza, amit a Sony kiadott és amit a világhírű Special EFX együttessel vettem fel. Minden évben megrendezték a New Music fesztivált, ahol az összes zenész összegyűlt egy nagy hotelben. Itt találkoztam többek között Michael Breckerrel, Cindy Lauperrel, Madonnával, Michael Boltonnal, vele közös dalokat is terveztünk.

– Milyen volt az amerikai közönség?

– Nagyon befogadó! Én mindig bejelentettem, hogy Magyarországról jöttem, és akkor sokkal jobban figyeltek.

Úgy konferáltak fel, hogy „the Hungarian Rhapsody”. Egy basszusgitáros nevezett el így, és ő mondta nekem: „Magdika, a bluest át kell élni, csak nem kell belehalni. Sírni a közönségnek kell!”.

Rengeteget tanultam, de szinte mindenki segített. Volt két barátnőm, Mercedes és Héra, akik mindig velem voltak, mutatták az utat és vigyáztak rám. Máig tartjuk a kapcsolatot.

– Kint is tanítottál.

– Elmentem egy iskolába angolt tanulni. A kanadai férjemmel ugyanis addig németül társalogtam. Az iskola tele volt kínaiakkal, vietnamiakkal, mindössze négyen voltunk európaiak. A tanárunknak volt egy színésznő barátnője, és amikor elmondtam neki, hogy énekesnő vagyok, és tanítok is, felajánlotta, hogy tanítsak énekelni a színházban. Onnan hívtak az ottawai konzervatóriumba. Közben megalakítottam Magdi Body együttesét, rádiós versenyt is nyertünk az I Wanna Go című dalommal és ezután mindenfelé hívtak bennünket. A helyi Barrymore’s-ban léptem fel a legendás dobos, Buddy Rich zenekarával. Buddy azt mondta nekem: „Magdi, neked olyan hangod van, hogy mindig nagyzenekarral kell énekelned”. Shirley Bassey-hez, a Goldfinger előadójához hasonlított. Ezért is koncertezem sokat a Stúdió 11-gyel. Zenekarommal Tina Turner előtt is felléptünk.

– Azért kisegyüttessel is nagyon „meg tudsz szólalni”. Például Szakcsival.

– Van valami vibráció köztünk. Mellette felszabadulok, mert tudom, hogy ő mennyire stabil. Pedig ő mindig „szórakozik” velem. Nagyon jó a fülem, egy nagyzenekarból is kihallom azt a hangszert, amelyik nem jót játszik. Szakcsi ezt tudja, és néha olyan akkordokat is bejátszik, ami egyáltalán nem oda való, és akkor csak nézek rá, dalolok és mosolygunk. Mindig nagyon jól kijöttünk, Amerikában sokszor lakott nálam, és sokat dolgoztunk együtt.

– Végül mégis hazajöttél.

– Igen, Anyu miatt és nem is bántam meg. Volt még néhány szép évünk együtt.

– Jó pár éve kiköltöztél Budapestről.

– Ürömre mentem. Mindig vágytam arra, hogy kimenjek a nagyvárosból. Hat évig kerestem a megfelelő házat, miután Anyu beteg lett. Amikor ő meghalt, azt a házat eladtam, és felköltöztem az ürömi hegytetőre.

– Köztudott Rólad, hogy imádod a kutyákat.

– Kutya nélkül nem élet az élet! Mindig is volt kutyám és lesz is mindig. Imádom a lelküket, a tisztaságukat, a hűségüket, a kedvességüket. És ragaszkodom a máltai selyemhez. Mindenféle kutyát szeretek. A minap is megláttam egyet, vele szemeztem, aztán egyszer csak rám köszönt a gazdája, Bayer Ilona, őt először észre sem vettem…

– Téged mindig érdekelt a spiritualitás…

– Igen, a mai napig érdekel, figyelek minden jelre, de nagyon mélyen nem akarok beleszállni, mert láttam néhány olyan helyzetet, amikor éreztem, hogy itt csak vesztes lehetek.

Nem hiszek például a jóslásokban, de abban igen, hogy figyeljük, hogyan történnek körülöttünk a dolgok, milyen út vezetett idáig, hogyan tudunk belőle jól kijönni.

Édesanyám mindig arra nevelt, hogy fogadjam el azt, ami van, de próbáljam belőle a legjobbat kihozni.

– Végül is a Te egész életed a saját döntéseidről szólt, nem hagytad, hogy a sorsod sodorjon magával, hanem mindig is nagyon határozott elképzeléseid voltak magadról.

– Igen, mindig meggondoltam, amibe belevágtam, és ha jónak találtam, csináltam. Sokszor fejest is ugrottam bizonyos dolgokba, de szerintem így volt jól.

– Az énekesi, zenészi pálya nem éppen kímélő életmóddal jár. Mi a titka, hogy így formában tartod magad és a hangodat?

– A technikát már megtanultam, a lelkemre kell nagyon vigyázni. Ha nagyon rossz dolgokat látok, vagy hallok, nem nézem tovább, sem tv-ben, sem könyvben, mert az engem rombol. Oda kell figyeljek arra is, hogy mi vesz körül, milyen társaságban vagyok, mit eszem. A testemre is, hogy ne hízzak el. Tornászom, hogy karban tartsam magam, jó energiákra van szükségem és tudnom kell, hogy honnan gyűjtsem össze.

Nekem az éneklés, az énektanítás már életvitelt jelent.

Tanítványaimnak mindig történeteket mesélek, amiket átéltem, vagy megtanultam, de mindenképpen szeretném mindezt továbbadni. Úgy kell élni, hogy megadd a testednek mindazt az energiát, és lelki harmóniát, amit kíván, hogy rendben legyél.

– 2010-ben Tolerancia-díjjal tüntettek ki.

– Amanda miatt kaptam, aki transzvesztita és nagyon jó lelkű ember. Sokat tesz azért, hogy elismerjék őket. Igyekeztem segíteni neki: ő meghívott különböző koncertekre és akkor ott voltam értük. Nevezhetjük toleranciának, de mindenképpen jó, ha elfogadod a másságot. Amerikában is elfogadtam a feketéket, sőt, ők befogadtak magukhoz a kórusokba és nagyon sokat tanultam tőlük. Ők mondták nekem, hogy én mindent el fogok tudni énekelni, mert én az Istennek énekelek és ott nincsenek határok…

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
D. Nagy Lajos: „Túlzás, hogy Feró írta a Bikini legnagyobb slágereit”
Szerinte Feró sok szöveget írt, amik valóban jók is voltak. Ő azonban inkább szerzőtársként tekint rá.

Link másolása

Túlzás, hogy Feró írta a Bikini legnagyobb slágereit - mondta a Blikknek D. Nagy Lajos, a Bikini énekese. A zenekar az alapítás 40. évfordulóját ünnepli az Arénában májusban, a zenész ebből az alkalomból adott egy hosszú interjút a lapnak.

D. Nagy a beszélgetésben felidézte a kezdetetek is. Mint mondta, a Bikini válságban volt, amikor Németh Alajos, Lojzi megkereste őt.

„Én akkor jöttem vissza Angliából, és semmi kilátásom nem volt arra, hogy bandám legyen, így boldogan mondtam igent” - emlékezett vissza D. Nagy. Az énekesnek azonban volt egy feltétele is: a régi dalokat nem akarta énekelni, azt akarta, hogy a nulláról kezdjék.

Arra a felvetésre, miszerint Nagy Feró azt állítja, hogy a Bikini legnagyobb slágereit neki köszönhetjük, D. Nagy azt mondta: ő nem így emlékszik.

„Sok szöveget írt, jók is voltak. A Mielőtt elmegyek dallamát Lojzi írta, a szövegét én, ám amikor bementünk a stúdióba, Ferónak volt egy ötlete, beleírt a refrénbe, a szövegbe és a zenébe, amitől kétségtelenül jobb lett a dal, való igaz. Szóval szerzőtárs volt, de hogy ő írta volna, az enyhe túlzás. De mindegy is, régen volt, az idő megszépíti a dolgokat.”

D. Nagy azt is hozzátette, hogy mikor készült a lemez, akkor öt-hat dallal megkeresték a lemezgyárat, hogy szeretnék kiadni az albumot. A Hungaroton lemezkiadó egykori zenei szerkesztője pedig azt javasolta, hogy amolyan tanácsadóként vegyen benne részt Trunkos András és Nagy Feró, de „a dalok többségébe nem szóltak bele”.

D. Nagy azt is elmondta, hogy a májusi születésnapi bulira nem hívtak vissza senkit, „mindig az aktuális zenekar ünnepli az évfordulót”.

„Ahogy most létezünk, jó ahogy van, mondtam is nekik, hogy innen már nem lehet kilépni”

- tette hozzá.

A zenészt a családjáról is kérdezték, és elárulta: júliusban megszületett Daniella lánya első gyermeke, így nagypapa lett.

„Van egy kisfiú unokám, aki csodálatos. Megyek, amikor tudok, de a sok jelenlevő vírus miatt óvatosabbak vagyunk. Naponta kapom azonban a képeket.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
Dave Bautista a legjobb benne, és ezzel el is mondtunk mindent a filmről – Kopogás a kunyhóban
Sajnálatos módon még thrillernek is kevés ez az M. Night Shyamalan-film, de a színészek kárpótolnak a pocsék moziélményért. Kritika.
B. M.; képek forrása: imDb.com és YouTube - szmo.hu
2023. február 03.


Link másolása

Sajnos mindenkit el kell keserítenem, csak egy középszerű film lett a végredmény. M. Night Shyamalan rendező régóta keresi önmagát, de a Jelek óta nem igazán volt jó filmje. A Széttörvét James McAvoy és Anya Taylor-Joy vitte a hátán, A látogatás és az Idő pedig annyira röhejesen rosszra sikeredett, hogy túlléptek önmagukon és átestek a már szórakoztató kategóriába.

Igazából a Kopogás a kunyhóban is majdnem annyira jó lett, mint a Széttörve,

köszönhetően a színészeknek, de a forgatókönyv gyengeségei miatt majdnem olyan szórakoztató, mint az Idő, de egyik lécet sem sikerült végül megugrania, így maradt a középszerűség.

A történet röviden: egy homoszexuális pár, Eric és Andrew (Jonathan Groff és Ben Aldridge) nyolcéves kislányukkal egy elszigetelt kis erdei kabinban nyaralnak, de kikapcsolódásukat megszakítja négy idegen, akik megkötözik őket és

azt követelik tőlük, hogy önként áldozzanak fel maguk közül valakit. Erre szerintük azért van szükség, mert csak így kerülhető el az apokalipszis.

A négy idegen nem ölheti meg a család egy tagját sem, de a feszültség és a tét egyre nagyobb és az idő fogytán van. Eléggé in medias res kezdődik, ahogy rögtön megjelennek a „rosszak”, de shyamalanosan tele van pakolva a film unalmas flashbackekkel, amikre nem tudom, hogy tényleg szükség volt-e, mert nagyon megtörik a lendületet és a feszültséget. A nagy kérdések: vajon tényleg igazat mondanak az idegenek? Valóban közel van a világvége?

A kopogás a kunyhóban egy számomra ismeretlen Paul Tremblay-könyvadaptáció, M. Night ebből írt forgatókönyvet, de a film története annyira mély, mintha egy kocsmai beszélgetésből írták volna. Ott szoktak ilyen abszurd dolgokkal viccelni egymással, hogy "Te mit csinálnál inkább: egy évig milliárdosként élnél, de közben tudod, hogy meghalsz az év végén, vagy száz évig szegénységben?", és társai. Valószínűleg a könyvben ennél mélyebb témákról is szó volt, de azokat nem sikerült adaptálni. Sok mindent érint Shyamalan forgatókönyve,

csak semmiben sem mélyül el igazán, nem ad hozzá semmi pluszt ezekhez a gondolatokhoz.

Például szóba került a rasszizmus, szexizmus, homofóbia, de nem fejti ki rendesen egyiket sem, mindent csak érintőlegesen. Bár mondhatnám, hogy cserébe a megvalósítás különleges és egyedi, de nagyon nem az. A képi világ és a set design annyira erős, mint egy hármasra értékelt egyetemi vizsgafilm. Mivel egyetlen helyszínen, az erdőben forgatták egy kunyhóban mikro büdzséből, így esélyes az anyagi siker, a stúdió nem kockáztatott nagyot vele. Nem tudni mekkora lehetett a költségvetés, de a nagyja biztosan a színészekre mehetett el.

Dave Bautista kiváló befektetésnek bizonyult, hihetetlenül jó a szerepében, széles vállán cipeli az egész filmet. Az ő karaktere érdekes, játéka komplex és végre nem csak egy vicces hústorony. A probléma, hogy még sem lehet neki drukkolni, mert hiába kiemelkedő a karaktere, a motivációja és a karaktere miatt egyértelműen ő az antagonista. A másik három idegent Abby Quinn, Rupert Grint és Nikki Amuka-Bird alakítja, ők is kiválóan hozzák a szerepeiket.

Mindenkinek van valami Shyamalanos szeszélye, ami definiálja a karakterét.

De sajnos semmi mélység nincs bennük, mégis tisztességesen eljátsszák őket. Az igazi gond az, hogy a másik oldalnak se nagyon lehet drukkolni, Ben Aldridge és Jonathan Groff kettőse szerethető, a homoszexuális pár, de papírvékonyak a karaktereik. Csupán annyit tudunk meg róluk, hogy nagyon szeretik egymást és a

kislányukat. A kilencéves Kristen Cui nagyon ügyes a kis Wen szerepében, ő talán az egyetlen szerethető szereplő, ami nem véletlen, hiszen ő szimbolizálja az ártatlanságot és az emberiség jövőjét.

Ami mellett viszont nem tudok elmenni, hogy vizuálisan mennyire rossz élmény nézni a filmet. Szinte már rondának is lehetne nevezni a kamerakezelést. Értem, hogy koncepció lehetett, de nagyon zavaróak a folyamatos szuperközelik, gyakorlatilag a színészek arcában van a kamera. Ez egy Dave Bautistánál ez különösen vicces, mert szegénynek amúgy sincs kis feje, de amikor premier plánban az egész vásznat betölti, még groteszkebb lesz a látvány.

A fókusz gyakran el van csúszva, gondolom művészi döntésből, de nézőként kifejezetten zavaró.

Zack Snyder használta hasonlóan a kamerát a Holtak serege forgatásán, én már ott se szerettem ezt a technikát. Szerencsére viszont a színészek kárpótolnak a pocsék moziélményért. Sajnálatos módon még thrillernek is kevés ez a film, mert alig van benne feszültség.

A főszereplőket nem lehet bántani, a brutális, erőszakosabb jelenetek a kamera látóterén kívül történnek, a CGI sokszor zavaróan gyenge, eléggé „tescogazdaságos” világvégét látunk. Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy kisköltségvetésűnek hat az egész.

Nem moziba való lenne, a streaming szolgáltatók műsorán találkozunk hasonló művekkel.

Az igazság az, hogy talán csak Dave Bautista játéka miatt érdemes megnézni a Kopogás a kunyhóban-t, vagy ha esetleg felcsigáz valakit M. Night Shyamalan neve, hogy ebből az abszurd felvetésből mit fog kihozni. Minden úgy történik, ahogy azt a néző várja, semmi meglepetés, semmi adrenalin. Ugyan van a filmnek egyfajta bája, de nem biztos, hogy megér egy mozijegyet.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Pamela Anderson dokumentumfilmje izgalmasabb és érzelmesebb, mint a legtöbb romantikus vígjáték
A Pamela közelről című dokumentumfilmre talán a férfiak kattintanak rá gyorsabban, pedig egy remek, nőknek szóló „motivációs” filmként is működik.
Vass Adrienn - szmo.hu
2023. február 06.


Link másolása

Január 31-én jelent meg nyomtatásban Pamela Anderson memoárja Love, Pamela címmel, és ezzel egyidőben a Pamela közelről című életrajzi dokumentumfilmje is felkerült a Netflixre.

Pamela a 90-es években megkerülhetetlen szexszimbólummá vált, aki a Baywatch tengerparti jeleneteivel és megannyi Playboy szereplésével mozgatta meg főként a férfiak fantáziáját.

Hiába szeretett volna komolyabb szerepekben is tündökölni, inkább botrányos kapcsolataival és kiszivárgott szexvideójával hívta fel magára a figyelmet.

Fiatalon, ha reflektorfénybe került és interjú készült vele, általában csak a szexiességét fejtegették, aztán ahogy teltek az évek, önmaga paródiájává vált. Szőke haj és nagy mellek. Nagyjából ezekkel azonosították.

Pamela igazán jó alany volt ahhoz, hogy dokumentumfilm készüljön belőle.

Egészen fiatal kora óta naplót írt, amiben részletesen és érzékletesen örökítette meg élete legapróbb történéseit. A film egyik fő motívumát ezek az írások adják.

Ezen kívül rengeteg kép, cikk és videófelvétel készült róla már a 90-es években is, és Tommy Lee-vel a három éves kapcsolatukat is szinte végig dokumentálták.

Így szexi jelenetek helyett, most jóval érzékenyebb, bensőségesebb részleteket láthatunk a házi videótékából.

Ráadásul Pamela életének ezen a pontján tényleg azt érzete, hogy beszélni akar. Hogy egyszer végre úgy akarja elmondani a történetét, ahogyan ő élte meg, ahogyan az emberek még nem hallották, mert 55 éves koráig senki nem tette fel neki ezeket a kérdéseket.

Több részletet is mutatnak régi interjúkból, ahol láthatóan és saját bevallása szerint is kellemetlenül érezte magát, így most próbáltak egy teljesen más hangulatot teremteni.

Smink nélkül, természetesen és mosolygósan ült le a kamera elé és a legszomorúbb részleteket is őszintén fűzte bele a mondandójába.

Ez nyilván nagyon szubjektív dolog, de szerintem pár perc után már érezni is lehet, hogy miért foglalkoztatott ennyi embert régen is és most is. Vonzó testi adottságai személyiség nélkül nem repíthették volna idáig.

A szavai őszintének és átgondoltnak tűnnek, miközben humora többször megmosolyogtat.

És bár vannak pillanatok, amikor küszködik a keserű részeknél, egyáltalán nem játssza az áldozatot.

A fő interjúra Kanadában került sor. Érdekes csavar az életében, hogy a világjárvány hatására hazatért a szülői házba, így volt alkalma az emlékek között kutatni és felidézni fiatal éveit. A gyerekkorával kapcsolatban azonnal megdöbbentő részleteket mesélt el. Szülei intenzív, viharos kapcsolatban éltek.

Apja alkoholfüggő és különösen temperamentumos férfi volt.

Balhés rosszfiú. Valószínűleg későbbi, balul elsült párkapcsolati döntéseinek is ez az otthoni minta adta meg az alapját.

De nem csak az apja által tapasztalta meg, hogy milyen egy veszélyes férfi, mert a bébiszittere is évekig molesztálta. Szüleinek nem mert szólni róla, pedig annyira kétségbeesett volt, hogy egyszer szíven is akarta szúrni, aztán amikor nem járt sikerrel, a haláláért fohászkodott.

„Azt mondtam neki, szeretném, ha meghalna. Másnap meghalt autóbalesetben. Azt hittem, ezt én tettem az elmémmel. Biztos voltam abban, hogy én voltam. Hisz azt kívántam, haljon meg, és meg is halt. Ennek tudtában éltem le az egész fiatalkoromat.”

Ezen a ponton a néző már szinte telítődik a fájó részletekkel, de az élet továbbra sem kímélte őt. Egyik barátnője unszolására, egyik este átmentek két fiúhoz, akik közül az egyik megerőszakolta. Erről az esetről is hallgatott, és ismét ő szégyellte magát.

Elsőre érthetetlen, hogy ilyen traumák után hogyan vezetett az útja a vetkőzős műfaj felé. De meglepő módon a Playboy fotózásokról csak szép emlékei vannak.

Ez a munka adta neki vissza a hatalmat a teste felett, és sok év visszafojtott nőiesség után végre azt érzete, hogy tündököl.

Igazán élvezte a fotózásokat, és a környezete hatására önként és dalolva nagyobbíttatta meg a melleit, de közben mégis több akart lenni egy testnél. Nagy nehezen rávette magát és elment a Baywatch egyik meghallgatásra, és nemcsak hogy megfelelt, hanem egyenesen rá írták C.J. szerepét.

Nicole Eggert és Alexandra Paul és Pamela, Baywatch

Ez után jött a Tommy Lee-időszak: élete legszebb és legfájdalmasabb kapcsolata. Villámesküvő, örült esték, gyors összeköltözés, babaproject…

Aztán szinte észrevétlenül elloptak tőlük pár privát vidófelvételt, és nem sokkal később felrobbantotta az internetet az az ominózus szexvideó.

Pamela és Tommy igyekeztek megakadályozni a felvétel nyilvánosságra jutását, majd harcolni az igazukért, de végül egy rossz alkuval tehetetlenül visszavonultak és végignézték, ahogyan mások meggazdagodnak a legintimebb pillanataikból.

A tavalyi évben a Hulun meg is jelent egy sorozat erről az egészen őrült esetről (Pam & Tommy). És bár Pamela határozottan elzárkózott a sorozat gondolatától is, mégis leforgatták, mégis megjelentették.

Nem volt hajlandó megnézni sem, de a sebeket azért így is rendesen feltépte a váratlan és kéretlen figyelem.

A dokumentumfilmben kitérnek arra is, hogy hogyan ment tönkre a kapcsolatuk Tommyval, és arra is, hogy mennyi, szintén elhibázott próbálkozás jött még ezután.

„A kapcsolatom Tommyval talán az egyetlen volt, amikor tényleg szerelmes voltam.”

 

Pamela és Tommy Lee

A film a sok sötét részlet mellett tartogat azért bőven örömteli pillanatot is.

Megismerhetjük Pamelát gondoskodó anyaként és a népszerűségét kihasználó, erős és határozott vegán aktivistaként. Majd láthatjuk az eddigi legutolsó dobását, ami nagyjából a film lezárása is, egy Broadway szerep, amiben végre színésznői oldalát is sikerül jobban megcsillantania.

Pamela döntései sokszor megkérdőjelezhetők és nem biztos, hogy mindenki azt fogja érezni a két óra után, hogy egyetért vele. De nem is kell! Hiszen ő abszolút nem hétköznapi módon él és gondolkodik. Viszont érdekes, izgalmas és tanulságos a története.

Talán az egyetlen hiba az, hogy míg régebben sokszor mások beszéltek helyette és a beleegyezése nélkül döntöttek a sorsáról, addig ebben a filmben meg tényleg csak őt halljuk. A szülei és fiai egy csak egy egészen kis részben asszisztálnak a monológjához.

Pamela és fiai a filmbemutatón

Például Sylvester Stallone neve is felmerül a filmben, aki állítólag komolyan bepróbálkozott Pamelánál. Stallone azonban védőügyvédjén keresztül tagadta, hogy a róla szóló rész igaz lenne.

És legutolsó férjének volt párja is a nyilvánosság elé állt nemrég és beszélt arról, hogy Pamela hogyan szerette el a férfit tőle, ezzel kicsit árnyalva a Pamela által említett romantikus történetszálat.

Persze tudjuk jól, hogy minden éremnek két oldala van és ez a dokumentumfilm most csak a Pamela által megélt valóságra szorítkozik. De olyan érzékenyen teszi ezt, hogy tulajdonképpen nincs okunk kételkedni a szavában, abban, hogy ő ezeket a dolgokat valóban így élte meg.

Ez a film olyan, mint egy vérbeli szappanopera. Tele van csillogással és magasságokkal és a hírnév árnyoldala is legalább olyan intenzíven jelenik meg benne.

De Pamela egy percig sem sajnáltatja magát. Megviselték a történtek, de nem törték meg. 55 évesen is tettre kész, pozitív, és mindezt jóleső humorral teszi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Szünetre vonul az X-Faktor, jön a The Voice az RTL-re!
Lesz még X-Faktor, csak nem 2023-ban. A The Voice-nak nagyon különleges szabályai vannak, a zsűri például háttal ül a versenyzőknek.

Link másolása

72 országot már meghódított, hamarosan pedig az RTL képernyőjére érkezik a The Voice - hangzott el az RTL Fókusz című műsorában. A világ egyik legsikeresebb tehetségkutató műsora az idén szünetre vonuló X-Faktort váltja.

Kolosi Péter, a csatorna programigazgatója mindenkit megnyugtatott: lesz még X-Faktor, csak nem 2023-ban.

A The Voice-nak nagyon különleges szabályai vannak: a zsűritagok háttal ülnek, nem látják, hogy ki énekel, ezért első körben a hangjukkal kell meggyőzniük a zsűrit a versenyzőknek. Itt tehát a hang a legnagyobb fegyver.

2015-ben egyébként Király Viktor vett részt a The Voice adásában, szép sikert is aratott.

Egy kommentelő ezt írta:

"Azt ugye vágod hogy egy világsztár kb 10mp-n belül megynomta azt a gombot, és állva tapsolt neked?! Ez nagyon nagy megtiszteltetés!"

Link másolása
KÖVESS MINKET: