KULT
A Rovatból

Ne vegyünk mindent készpénznek, amit a Whitney Houston-film állít – Kritika

Az I Wanna Dance With Somebody szép tisztelgés egy őstehetség előtt.

Link másolása

A CIKK KISEBB SPOILEREKET TARTALMAZ!

Sokféle zenét szeretek, de ha meg kellene neveznem a könnyűzene világából az abszolút kedvenc énekesemet és énekesnőmet, Freddie Mercuryt és Whitney Houstont választanám. Nem csoda, hogy már nagyon vártam a Whitney életéről szóló I Wanna Dance With Somebody című filmet.

Várakozásom pedig csak fokozódott, amikor kiderült, hogy a Bohém rapszódiát is jegyző Anthony McCarten írta a forgatókönyvet.

Ez persze kétségeket is ébresztett. Mielőtt láttam volna a filmet, a neten elém került ismerősök véleménye, akik lehúzták, mondván, nagyrészt pletykákat mutat be tényként, ezért méltatlan Whitney Houstonhoz. Ezek a hangok megerősítették az aggodalmamat.

A Freddie Mercury életét feldolgozó, 2018-as Bohém rapszódia ugyanis egyfelől zseniális film volt, amely – nem kis részben Rami Malek szenzációs játékának köszönhetően – nagyszerűen mutatta be a fenomenális énekest, művészt, a Freddie-jelenséget, és lúdbőröztető „Queen-feelinget” nyújtott.

Ugyanakkor tele volt pontatlanságokkal, csúsztatásokkal, sőt, hazugságokkal.

Emlékszem, akkoriban egy reggeli rádióműsorban egy kolléga csodálkozva mondta műsorvezetőtársának, mennyire meglepődött, mert nem tudta, hogy Freddie egy időben otthagyta a Queent, és szólókarriert akart építeni. Nem csoda, hogy nem tudta, ilyen ugyanis nem történt. Szólóalbumot készített ugyan az énekes, de esze ágában sem volt otthagyni a zenekart. Sőt, a valóságban Roger Taylor és Brian May is hamarabb adott ki szólólemezt, mint Freddie.

Ezek után kicsit aggódva ültem be a filmre, de bevallom, nekem kellemes csalódást okozott. A filmben látható fontosabb történésekről hallhattunk, olvashattunk, még akkor is, ha ezek egy része olyan, amit „mindenki tud”, de hivatalosan sosem erősítettek meg.

Persze értem, hogy van egy rétege a rajongóknak, akik szentségtörésnek tartják azt állítani az idoljukról, hogy drogozott – pedig azért ok nélkül senki nem vonul rehabra –, vagy hogy leszbikus viszonya volt barátjával és asszisztensével, Robyn Crawforddal.

Nota bene, blaszfémia azt állítani, hogy Whitney Houston is csak ember volt.

Valamiről mégis csak szólnia kell a filmnek, és azzal nem lehet kitölteni két és fél órát, hogy Whitney Houston nagyszerűen énekel, soha nem csinál semmi rosszat, majd egy szerencsétlen baleset folytán egyszer csak meghal.

Persze voltak apró "változtatások" a filmszerűség kedvéért. Például a valóságban Houston sokáig hezitált, mielőtt elfogadta a Több, mint testőr főszerepét, többször átíratta a forgatókönyvet, és végül Kevin Costner személyes győzködésére adta be a derekát. Az életrajzi filmben ehhez képest, amint megtudja, hogy Costner lesz a partnere, igent mond. De ennyi szerintem belefér a költői szabadságba.

Az író Anthony McCarten és a rendező Kasi Lemmons (Harriett – Szabadság vagy halál) megfelelő arányban adagolja a történéseket, hogy megmutassa, Whitney Houston valóban „a hang” volt, generációja legjobbja, olyan hang, amilyen emberöltőként legfeljebb 1-2 születik. Akinek a felszínen látszólag akadálytalanul, rakétaként ívelt felfelé a karrierje, de emögött rengeteg dráma, konfliktus és árulás húzódott.

Naomi Ackie (Star Wars: Skywalker kora) tökéletes választás Whitney szerepére, a külső hasonlóság viszonylagossága talán ha két percig zavart, Ackie erőteljes, összetett alakítása hamar elfeledtette. Már önmagában az is nagy bravúr, ahogy az énekléseket megoldja. Úgy kellett tökéletes átéléssel előadnia a dalokat, hogy ne csak minden érzelem és energia legyen a helyén, de közben annak megfelelően tátogjon, ahogy Whitney énekel – merthogy Whitney Houston saját hangját hallhatjuk a dalokban.

A mindig nagyszerű Stanley Tucci (Éhezők viadala, Julie & Julia) alakítja Clive Davis producert, aki maga is kisebb legenda. Davis már Whitney előtt is olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Bruce Springsteen, Simon and Garfunkel, az Earth Wind and Fire, Janis Joplin –  és a sort hosszan lehet folytatni. Tucci alakításában a híres producer afféle szerethető nagybácsi, akinek csalhatatlan szeme és füle van a tehetséghez, ugyanakkor helyén van a szíve, nem akarja kizsigerelni a sztárt, próbálja a helyes irányba terelni. Olyannyira, hogy a film interpretálásában a barát/volt szerető Robyn és az édesanya, Cissy Houston mellett Davis az egyetlen, aki megpróbálja az ifjú dívát elrángatni az önpusztító életmódtól. Ez a cukormázas kép kicsit eltér attól, ami a zeneipar óriásairól él bennünk. Hihetőségét némileg árnyalja az is, hogy Clive Davis neve szerepel a film producerei között.

Persze lehet, hogy csak én vagyok túl gyanakvó és előítéletes és Clive Davis az egyetlen aribari a farkasok között.

Bármi is az igazság, ez mit sem von le Tucci nagyszerű alakításából.

Szeretném kiemelni a Whitney édesanyját, Cissy Houstont alakító Tamara Tunie-t (Az ördög ügyvédje) és az apa, John Houston szerepében látható Clark Peterst(Három óriásplakát Ebbing határában). Nagyszerű kontrasztot alakít a két szülő. Cissy a konzervatív, keresztény felfogású anya, akit őszintén megbotránkoztat, amikor lánya összeköltözik egy nővel, de szerető szülőként és profi zenészként gondolkodás nélkül megtesz mindent lánya előrejutásáért. Mellette az erőszakos, hűtlenkedő, léhűtő apa elsősorban a saját anyagi kitörési lehetőségét látja Whitney-ben, és leszbikus viszonyát is leginkább abból a szempontból értékeli, hogy mennyit árthat az üzletnek.

Mindenképp említést érdemel a Bobby Brownt alakító Ashton Sanders (Holdfény, Júdás és a Fekete Messiás) és Fekete villámból ismert Nafessa Williams mint Robyn Crawford.

Természetesen az életrajzi filmeket fenntartással kell kezelni, és nem szabad messzemenően ítélkezni az ott bemutatott személyek fölött, nem lehet készpénznek venni, amit láttunk. Bármennyire is magával ragadó és hihető, hogyan használták ki és hagyták cserben Whitneyt azok, akik a legközelebb álltak hozzá – elsősorban az apja és férje –, sosem fogjuk pontosan megtudni, mi hogyan történt.

Amit viszont tényleg megmutat az I Wanna Dance With Somebody, az az, hogy mennyire torz ez a világ, ahol a Whitney Houstonhoz fogható zsenik pusztulása szinte kódolva van a rendszerben. A tehetség mértéke ugyanis – mint sajnos mindennek – a pénz. A show bizniszben ahhoz mérten kapsz lehetőséget és elismerést, hogy mennyi bevételt termelsz a körülötted lévő embereknek. Ez egyszerre felelősség és kiszolgáltatottság, mert nagyon kevés az olyan ember, aki azt fogja mondani neked, állj le egy kicsit, inkább ne keress annyi pénzt, mert felőröl a gépezet. Az csak fokozza a film és a történet tragikumát, hogy tudjuk, a kislány, akit anyja oldalán láthatunk a filmben, Bobbi Kristina ugyancsak áldozattá vált: alig 3 évvel élte túl édesanyját.

Tudom, kicsit melodramatikusan hangzik, de a film alatt az fogalmazódott meg bennem, hogy sáskák vagyunk, akik felfalunk mindent körülöttünk.

Nem csak a bolygónkat, a természetet, de azokat az embereket is, akik így vagy úgy előbbre tudnának vinni.

Az I Wanna Dance With Somebody nem dokumentumfilm, nem is akar az lenni. Egy mítoszt dolgoz fel, egy legendát mutat be, segít újra átélnünk a csodát, akit Whitney Houstonnak hívtak, és közben talán el is gondolkoztat kicsit tehetségről, értékrendről.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: