Ne hagyjuk, hogy a traumáink irányítsanak bennünket - beszélgetés Rubin Eszterrel a Minek szenved, aki nem bírja című regényéről
Rohanó világunk nem kedvez a könyvolvasásnak, de akadnak a kortárs irodalomban is olyan művek, amelyek kedvéért az ember képes minden mást félretenni, mert annyira izgalmas, megrázó vagy, mert annyira megszólít és számvetésre késztet.
Ilyen élményt nyújtott nekem Rubin Eszter Minek szenved, aki nem bírja című regénye, amely egy fiatal nő sokszor kilátástalan útkeresését írja le, amelynek végkimenetele valahol az olvasó nézőpontjának függvénye. A cím el is hangzik magában a könyvben meglehetősen cinikus-ironikus összefüggésben, de magáról a regényről ez a legkevésbé sem mondható el.
A szinte áttetsző lényű, különleges tekintetű írónővel legutóbb az Árnyékkert című műve kapcsán ültünk szemtől-szembe. Most biztonsági okokból a Messenger videóhívásánál maradtunk, de e távolságot 1-2 perc után már nem is érzékeltük.
– Miért Hanga a neve a regény hősnőjének?
– Egy Apollinaire-vers ragadott meg: „Letéptem ezt a hangaszálat/Már tudhatod az ősz halott/E földön többé sose látlak/ Ó idő szaga hangaszálak/És várlak téged tudhatod”. Hanga maga is egy hangaszál. Ez a könyvem egy regényfolyam része, ezért az olvasó észrevehet párhuzamokat az előző kötetemmel, az Árnyékkerttel, abban az egyik szereplőt Hannának hívták. Szerettem volna e kettőt egymástól elkülöníteni, de nem nagyon. Sokat gondolkodom a neveken, sokat játszom velük. Számomra minden szereplő neve sok jelentést hordoz, és egyszer csak ráérzek. Amikor megvan minden nevem, megvannak a fő alakok, utána már nagyon jól megy az írás.
– Hanga élete menekülés- és megfelelés-kényszerek sorozata.
– Rendkívül mélyen gyökerezik az ő végletes kívülállóság-érzete, és nagyban ez határozza meg az személyiségét. Amióta megjelent a regény, sok visszajelzést kapok, amelyekből kiderült, hogy szinte mindenkinek van ilyen kívülállóság-alapélménye.
Ez egyúttal az apátlanság regénye, a generációról generációra vitt konfliktusos anya-lánya kapcsolat regénye. Mindez nagyon erős kamaszkori szorongásokhoz vezet. Később a főszereplővel együtt ráébredünk, hogy még ennél is mélyebben gyökerezik az állandó menekülés, izoláció, amit a transzgenerációs traumákból is hoz. Ezért tud nagyon nehezen bárhová beilleszkedni, ha egyáltalán be tud. És amikor végre úgy tűnik, hogy igen, akkor sem.
– A regényben nemcsak Hanga, hanem a körülötte lévő férfiak is sokszor rideg, sőt, lelki értelemben véve bántalmazó kapcsolatokkal terheltek. Jószerével alig van, aki egy szeretetteli, biztos háttérrel rendelkezik.
– Hanga férjének, Árminnak megvan ez a szeretetteli háttere, és megvan benne a szeretni tudás képessége. Hangában azonban túlságosan erős nyomot hagytak az őt kihasználók, az aláválasztott, rossz kapcsolatok, elültették benne a kötődések lehetetlenségét. Mire eljut oda, hogy talál valakit, aki őt valóban elfogadja – egész életében erre várt és ezért küzdött – úgy tűnik, már képtelen arra, hogy ebben a kapcsolatban elengedje magát, hogy ezt viszonozni tudja, holott korábban minden nehézség ellenére megvolt benne a szeretet képessége. És amikor mégis kinyílik előtte az ajtó, amelyen egész életében próbált bejutni, mintha már nem sikerülne belépni. Bár ez nyitott kérdés...
– Hangának egészen különleges kapcsolata van lányával, Lenkével. A „Lencsilány” egy játékos gyermekdalra utal, de vele sem tud igazán kialakulni bensőséges kapcsolata. Lenke viszont elkezdi a gyökereit keresni...
– Már szinte közhely, hogy aki nem kap elegendő szeretetet gyerekkorában, nagyon nehezen tudja magát később felépíteni. Hanga életében volt egy nagyon össze nem illő anya-lánya viszony. Sokan elhatározzuk, hogy egészen másképp fogjuk nevelni a gyermekünket, mint ahogyan bennünket neveltek, majd mégis azon vesszük észre magunkat, hogy ugyanazok a mondatok jönnek ki a szánkon. Hanga is elhatározza, hogy másképp csinálja, de egy másfajta módon mégis sikerül leképeznie egy nagyon hasonló kapcsolatot a saját lányával. Ez szerencsére egy generációval később nem torkollik katasztrófába, Lenkénél már enyhébb módon jelentkeznek a szorongás által kiváltott pszicho-szomatikus tünetek.
Az aláválasztásokhoz visszatérve: ez nagyon sok nő sajátja és mindig önértékelési problémákkal függ össze. Ha az ember nem képes megfelelően látni saját értékeit, mert esetleg pont az édesanyjával való viszonya nem volt szeretetteli és megerősítő, akkor sajnos gyakran nem megfelelő párt fog választani. És ez mindig rossz irányba viszi a dolgokat. Ha az ember megalkuszik egy kevésbé értékes kapcsolattal, beleesik a „nem baj, jó lesz ez is” csapdájába, sajnos törvényszerű, hogy nem lesz jó, ellenben sokkal rosszabb lesz.
– Előjön a holokauszt-trauma is, miután Hanga szembesül nagyszülei, előtte sokáig titkolt sorsával. Holott, bármennyire is kegyetlen dolog, úgy vélem, jobb, ha tisztában vagyunk múltunk örökségével.
– Sokaknál visszatérnek a Soával kapcsolatos rémálmok, a bombázások, az üldöztetések, a táborok. Valóban létezik egy kollektív tudattalan, hiszen másod-, harmadgenerációsként nem élhettük ezt meg, de mégis bennünk van az élmény.
A másodgenerációnál gyakran megfigyelhető a teljes érzelmi lefojtás: ők még kérdéseket sem mertek, és nem tudtak feltenni a szüleiknek. A harmadik generáció az, amely már kellő távolságban van a Soától, és bennük ott van a feldolgozás nagyon erős igénye.
– A befejezésben erős a párhuzam az előző regénnyel, az Árnyékkerttel, annak „címszereplőjével”.
– Ott egy elátkozott kertről volt szó, dúsan burjánzó liánokról, amelyek nemcsak a gyümölcsfákat fojtják meg, hanem az óriási kertben álló különös ház lakói is fuldokolnak a titkokkal terhelt családi kapcsolatoktól, és aki beteszi oda a lábát, nem biztos, hogy képes lesz szabadulni ettől a mérgező vonzástól.
Az új regényemben egy gyógyító kertet látunk. A természettel való kapcsolat nagyon fontos gyógyulási faktor Hanga számára, aki a sok-sok küzdelem után megteremti magának a megfelelő életet. Nászútja során azonban anafilaxiás sokkot kap Balin, az őserdő közepén, és onnantól fogva mintha mindenre allergiássá válna. Ez a hisztamin-intolerancia szépirodalmi interpretációja, amelyből nagyon nehéz kilábalni, nem is igazán orvosi segítség kell hozzá, hanem kőkemény elszántság, sok idő és energia. Hanga hiába kezdett közös életet a szerelmével, olyan extrém tünetekkel reagál minden civilizációs ingerre, hogy ki kell költöznie a saját házából és kénytelen meghúzni magát egy kis faházban a kertjük végében álló fehér törzsű nyírfák árnyékában. Kérdés, hogyan tud ebből az izolációból visszatérni az emberi kapcsolódásokba?
Mindannyiunknak a lelkünk mélyére kell néznünk, ha gyógyulni szeretnénk.
– A gasztronómia ebben a könyvében is fontos szerephez jut a legínyencebb falatoktól a diétás menükig.
– A gasztronómia egyrészt életem fontos része, másrészt számomra a szépirodalomban is fontos eszköz, egyfajta szinesztézia. Nagyon sok érzelmet ki lehet fejezni azáltal, hogy az ember mit főz, hogyan főz, kinek készíti, hogyan tálalja. Az a kreativitás, a szeretet, amit belefőzünk az ételbe, és a másik ember megeszi, egyfajta információ a befogadó számára, aki megízleli, megrágja, lenyeli és megemészti.
– Az utóbbi években a kortárs magyar irodalomban a legmélyebb, sokszor brutálisan nyers lélekelemzéseket nőktől olvastam. Tóth Krisztinától, Szabó T. Annától, Karafiáth Orsolyától, Tompa Andreától. És Ön is ott van közöttük. Bátrabbak lennének a nők önmagukkal szemben?
– Szerintem igen. Bátrabbak vagyunk, és okkal erősebb a késztetés bennünk arra, hogyha problémákkal szembesülünk, inkább hajlamosak vagyunk a megoldást keresni, mint a férfiak, akik gyakran könnyebben a szőnyeg alá söprik úgy a lelki, mint a fizikai bajokat. Nem akarnak szembesülni, nem tudatosul bennük, arra gondolnak, hogy majd megoldódik magától, vagy a mellettük lévő nő megoldja. A nők ebben sokkal tudatosabbak, célorientáltabbak, és bátrabban mernek lemenni a lélek legmélyére. Nemrégiben egy másik interjúban egy újságíró azt mondta nekem: „Te ebben a regényben nem meztelenre vetkőztél, hanem felvágtad a mellkasod, levetted a bőröd és kitetted a szíved.” Én azt gondolom, hogy csak ennyire őszintén érdemes írni, mert csak így hiteles, és csak ez válthat ki olyan érzéseket az olvasóból, amelyek által akár megérthetnek valamit az életük során meghozott jó vagy rossz döntéseikből. Olyan visszajelzéseket is kaptam, hogy „Ez volt az a regény, amely a legtöbb kérdést vetette fel bennem saját életemmel kapcsolatban.”
