Napjaink Pinokkiója egy kis robot, Gepetto pedig informatikus – a Pin:Okkio premierjén jártunk
Robot-játéknak, gyermekelőadásnak hirdette meg a Pesti Magyar Színház a halhatatlan fabábu meséjének modernizált változatát. Nyolc éven felülieknek. Ha ezt a történetet nyolcéves gyerekek megértik, nagy bajban vagyunk.
Most hagyjuk azt a problematikát, hogy az önálló tanulásra képes mesterséges intelligenciák utolérhetik-e egyszer érzelmi szinten is az embert és nem lehet majd megkülönböztetni a hús-vér emberektől őket. Meg azt is, hogy kinek a kezébe kerülhetnek? Inkább azon gondolkodjunk el, hogy egy ilyen hamis, értékvesztett világban érdemes-e jó szívű robotnak emberré válnia, és miként tudunk mi emberek maradni.
A premieren nagyon sok gyerek ült a nézőtéren, és nagy ovációval fogadták az előadást. Hogy ez a színpadon játszó gyerektársaiknak, a látványos jeleneteknek, vagy esetleg a boldog (?) végnek szólt-e, nem tudom. Nem vagyok biztos abban, hogy mindannyian megértették a darab üzenetét.
De lehet, hogy igen, mert csupán viszontlátták azt a világot, amibe beleszülettek, és ami egyre fiatalabb korosztályoknak lesz természetes fizikai és szellemi közeg. Ha ez az utóbbi az igaz, akkor nemcsak hogy el kell szomorodnunk, hanem mélységesen szégyellhetjük is magunkat, hogy ezt hagyjuk rájuk.
Pin:Okkio – nagy ötlet a cím, egy olyan korban, amikor a József Attila-i „kartoték-adat”, de még a „hány cédula egy élet?” világa is édenkerti állapotokra utal, hiszen mások sem vagyunk, mint kódok, jelszavak, felhasználói nevek. Éppen ezért ki bíbelődne ma már azzal, hogy egy élettelen fadarabból életre kelő, fokozatosan emberré váló lényt faragjon? Napjaink Gepettója (Eperjes Károly) természetesen nem asztalosmester, hanem kissé szórakozott, szakadt informatikus, aki maga sem tudja, hogy mi lesz teremtményéből.
Mehetnének a dolgok akár a Frankenstein-történet irányába is, de hát valamennyire illik ragaszkodni Collodi maestro meséjéhez, így Pin:Okkioba (Calderale Federico Joshua, Marinka Móric és Vida Bálint) alapjáraton be van programozva a jóság, a naivság, és természetesen a kíváncsiság is. Minden mást ő maga szed fel, tapasztal meg, igazi kis „machine learning”, akit azonban még a förtelmes külvilág sem tud elrontani.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Egy este páholyban – kipróbáltuk, milyen, amikor a szállodai luxus az Operaházban teljesedik ki
Az Anantara New York Palace vendégeként exkluzív páholyokból élvezheted a budapesti Operaház páratlan kulturális élményét, ahol a luxus és a művészet tökéletes harmóniában találkozik.
Vannak esték, amikor az ember nem szimplán egy jó programra vágyik, hanem élményre. Olyanra, amitől kicsit királyibb lesz a hétköznap, amiben van egy kis luxus, egy csipetnyi kultúra, és egy adag olyan „na ezt biztos nem csináljuk minden héten” érzés.
Budapest egyedülálló kulturális és történelmi kincsei közül az Anantara New York Palace Budapest szállóvendégeinek pont ilyen élményt kínál.
Az elegáns szállodai tartózkodás mellett most arra is lehetőséged nyílik, hogy az Operaház előadásait egy exkluzív páholyból élvezd, egy olyan perspektívából, amely valóban különlegessé teszi az estét.
Cikkünkben kipróbáltuk ezt a csodás lehetőséget, és megmutatjuk, milyen plusz szolgáltatások teszik még teljesebbé a náluk töltött időt.
Különleges lehetőség az Anantara vendégeinek
Van valami igazán páratlan abban, amikor egy szállodai tartózkodás nem csupán kényelmes szobákról és finom reggelikről szól. Amikor a hely atmoszférája, a figyelmes kiszolgálás és az extra programok együtt olyan élményt nyújtanak, amit még sokáig emlegetsz majd. Az Anantara New York Palace Budapest pontosan ezt az érzést adja: az ikonikus épület, a patinás New York Kávéház lenyűgöző belső terei és a szálloda elegáns hangulata már az érkezéskor megadja az ember alaphangulatát.
Az elegáns szállodai tartózkodást egy előre foglalható operaélmény teheti még emlékezetesebbé az Anantara vendégei számára.
Ez nemcsak a belépőjegyet tartalmazza, hanem kényelmi szolgáltatásokkal is kiegészül, és lehetővé teszi, hogy az előadásokat az Operaház exkluzív páholyából élvezd.
Ez az ajánlat egyedülálló módon kapcsolja össze Budapest történelmi luxusát a város ikonikus kulturális intézményével, a Magyar Állami Operaházzal. Mi a Verdi Don Carlos című előadásra váltottunk jegyet – egy teljes, négyfős páholyt foglaltunk –, és az este minden várakozásunkat felülmúlta.
Don Carlos páholyból: egy este, amit nem felejtünk
Már az Állami Operaház épületébe lépve megérint a hangulat: a bársonyszőnyegek, az aranyozott részletek, a monumentális csillárok és a történelmi falak súgta elegancia mind azt sugallják: valami különleges következik.
A páholyba érve ez az élmény csak fokozódott – kényelmes bársonyszékek vártak ránk, emellett egy palack Sauska pezsgő és négyféle frissen sütött, sós perec – sajtos, magvas, klasszikus –, így mindenki megtalálta a kedvencét, miközben a színpadon elindult a dráma.
A Don Carlos monumentális díszletei és a szereplők lehengerlő teljesítménye már önmagában lenyűgöző, de abból a magasságból, ilyen kényelmes közelségből, egy külön térből figyelni az előadást – ez valódi kiváltság. Verdi operája gyönyörű, tele érzelemmel – és fentről nézve egészen más rétegei tárultak fel. Láthatod az énekesek mimikáját, a díszlet apró részleteit, és közben olyan, mintha a saját kis zárt univerzumodban ülnél. Társasági élmény is, de mégis intim – pont olyan, amitől az ember különlegesnek érzi magát.
Az operaélmény így nem csupán egy kulturális program, hanem egyfajta meghosszabbított szállodai luxus, amelyet Budapest egyik legszebb épülete tesz még emlékezetesebbé.
Az exkluzív lehetőségről érdemes közvetlenül a szálloda concierge-szolgálatánál érdeklődni: a recepción keresztül a program személyre szabható, az időpont egyeztetése pedig gördülékenyen zajlik – a szálloda csapata pedig kiemelkedően segítőkész volt a szervezés során.
Foglalhatsz például romantikus dunai hajózást városnézéssel 2–10 fős társaságok számára, vagy elmerülhetsz Budapest gazdag kulináris örökségében egy vezetett gasztrotúra keretében.
Ez utóbbi során megkóstolhatod a magyar konyha klasszikusait – mint a gulyás, a lángos és a rétes –, kipróbálhatod a tradicionális párlatokat, például az Unicumot és a pálinkát, és közben mélyebb betekintést nyerhetsz a hazai gasztronómia hagyományaiba, amelyek egyszerre őrzik a múltat és követik a modern irányzatokat.
A program nem csupán a külföldi vendégek számára lehet vonzó, hanem azoknak a magyar látogatóknak is, akik különleges estére vágynak. Ez az élmény ugyanis tökéletes lehetőség arra, hogy egy hétköznapból is igazi ünnep legyen – ahol a luxus és a kultúra együtt teremtenek felejthetetlen pillanatokat, amelyekre még hosszú ideig szívesen emlékszünk vissza.
Vannak esték, amikor az ember nem szimplán egy jó programra vágyik, hanem élményre. Olyanra, amitől kicsit királyibb lesz a hétköznap, amiben van egy kis luxus, egy csipetnyi kultúra, és egy adag olyan „na ezt biztos nem csináljuk minden héten” érzés.
Budapest egyedülálló kulturális és történelmi kincsei közül az Anantara New York Palace Budapest szállóvendégeinek pont ilyen élményt kínál.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Megjelent Beton.Hofi új klipje a Pokol című dalához. A fekete-fehér videót Amerikában forgatták. A rendezésért a gitáros Kovács Geri Gerrison felelt, a producer pedig Baba Aziz volt.
A dalban Beton.Hofi több erős aktuálpolitikai utalást is tesz.
„Magyar rendőr, hogyha támad a nép, álljatok át
Ezt a nemzetet nem vághatják a vájatok át
Itthon sokan remegve várják a hatodikát
Isten óvja tőletek a 6/A-t”
– hangzik el többek között a klipben.
A dal egy másik sorában azt mondja:
„Inkább túlélésre készüljetek, ne jövőre, a posztjaitok ki írta meg előre?”
Ez már a második olyan klip, amiben Beton.Hofi kritikus hangot üt meg. Az előző május elején jött ki.
Megjelent Beton.Hofi új klipje a Pokol című dalához. A fekete-fehér videót Amerikában forgatták. A rendezésért a gitáros Kovács Geri Gerrison felelt, a producer pedig Baba Aziz volt.
A dalban Beton.Hofi több erős aktuálpolitikai utalást is tesz.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Hogy mit volt az ígéret? Guy Ritchie kalandfilmet készít fantasyelemekkel, furmányos rejtvényekkel, egy történelmi, legendás kinccsel, látványos akciókkal, változatos terepekkel (Egyiptom, London, Bécs stb.), nagy sztárokkal a főszerepben (John Krasinski, Natalie Portman) és új kalandfilmes hősökkel, akikre talán fel lehet építeni a jövőben egy franchise-t. Mit vártunk? A következő Indiana Jonest, A nemzet aranyát, A Da Vinci-kódot, ezek keverékét, vagy valami hasonlót.
S ehhez képest mit kapunk? Egy szép nagy pofára esést. Lássuk, mi minden ment itt félre!
Az örök fiatalság forrásával, illetve annak legendájával leginkább összefüggésbe hozott személy a XVI. századi spanyol felfedező, Juan Ponce de León, ő volt ugyanis az első európai, aki elérte Floridát. Lehet, hogy hallott pletykákat az ifjúság forrásáról, de nincs dokumentum, amely megerősítené, hogy ő az örök fiatalságot kereste, ehelyett inkább a földek és a hatalom megszerzésével volt elfoglalva. Történészek szerint valószínűleg a riválisai találhatták ki a történetet, hogy bolondnak állítsák be, és tönkretegyék a hírnevét.
Az ifjúság forrása mindenesetre a művészet rengeteg ágának művelőjét ihlette meg, köztük a filmeseket is. A mítosz vagy annak ilyen-olyan, egyéb műfajba oltott átirata olyan mozgóképekben tűnt fel többek között, mint A Karib-tenger kalózai – Ismeretlen vizeken (2011), a Selyemgubó (1985), a Star Trek – Űrlázadás (1998), A forrás (2006) vagy legutóbb A szer (2024).
A jó ideje évente egy filmmel jelentkező, vagyis keményen gyártószalagon dolgozó Guy Ritchie (csak az utóbbi 5 évben: Egy igazán dühös ember, Fortune-hadművelet – A nagy átverés, A szövetség, Úriemberek-sorozat, A piszkos hadviselés minisztériuma) idei menetében a régi regét helyezte modern köntösbe, de egy klasszikus kalandfilmes körítéssel.
Hogy a folyamatos forgatások között nincs idő rendesen kidolgozni, átgondolni, létrehozni egy minőségi filmet, annak pedig sajnos épp Az ifjúság forrása a legfőbb, igen szemléletes példája.
A sztori szerint a kincsvadász Luke Purdue (John Krasinski) a legújabb küldetésébe kénytelen beszervezni a húgát, Charlotte-ot (Natalie Portman), aki az apjuk halála után visszavonult a kalandozástól, hogy családot alapítson, és rendes munkát vállaljon, bár most épp válófélben van, és persze megy a vita a gyerek, Thomas (Benjamin Chivers) feletti felügyeletről. Luke azonban minden elkövet, hogy Charlotte csatlakozzon hozzá és a csapatához, Debhez (Carmen Ejogo) és Patrickhez (Laz Alonso), mivel szükség van az eszére és a tudására ahhoz, hogy megtalálják az ifjúság forrását. A kutatást a milliárdos Owen Carver (Domhnall Gleeson) pénzeli, aki halálos májrákban szenved, így az életet adó víztől várja a gyógyulását. Megindul tehát a hajsza földön-vizen-piramisban, miközben az Interpol és a thaiföldi maffia is őket üldözik, így nincs könnyű dolguk.
A fenti summárum nem is feltétlen hangzik rosszul, az igen változatos minőségű forgatókönyveket író James Vanderbilt (A sötétség leple, Az Amazonas kincse, Zodiákus, A csodálatos Pókember, Gyagyás gyilkosság 1-2, Sikoly 5-6) eredeti szkriptje azonban képtelen rendesen kiaknázni a sztoriban rejlő lehetőségeket.
Hiába áll rendelkezésére a sármja, humora (A hivatal) és fizikai adottságai, harci képességei (Jack Ryan) kapcsán is igen meggyőző John Krasinski, vagy az Oscar-díjas Natalie Portman, képtelen belőlük szórakoztató, vicces, érdekes és emlékezetes főhősöket faragni, a testvéri cívódásaik legalábbis egy idő után elég fárasztóvá válnak, és nagyjából ennyiben ki is merül a kapcsolatuk.
A gyenge párbeszédek és papírmasé karakterek (Carmen Ejogo és Laz Alonso például csak szimpla biodíszletek, mintha ott sem lennének) mellé ráadásul kevés emlékezetes akció és kép dukál itt, talán csak a tengerfelszínre emelt hajóroncson játszódó szcéna érdemel igazán említést. Írjuk ezt úgy, hogy az egyik gízai piramisban játszódik a finálé, de még ezt a klasszikus kalandfilmes terepet sem tudták rendesen kihasználni Ritchie-ék.
Egyértelműen hatalmas csalódás tehát Az ifjúság forrása, amely bátran vagy éppen pofátlanul nyúl a klasszikus kalandfilmek elemeiből, de képtelen azokból összegyúrni valami komplexet.
A poénkodni próbáló, de humortalan karakterek, a fárasztó egymásnak feszülések és a fantáziátlan akciójelenetek pedig folyamatosan kizökkentenek minket a sztori követéséből, ami, bár nem bonyolult (és még csavar is akad), még így is egy óriási katyvasznak érződik.
Nem csoda, hogy a gyártó Apple nem gondolkozott mozis bemutatóban (ahogy a júniusban érkező F1-nél), egy nagyobb költségvetésű, és cikinek persze azért nem mondható, de teljesen jellegtelen streamingfilm lett belőle.
S úgy tűnik, Guy Ritchie is ivott már a forrásból, mivel fáradhatatlan, továbbra sem áll le. Idén érkezik még egy filmmel, a Jake Gyllenhaal és Henry Cavill főszereplésével forgatott akciófilmmel, az In the Greyjel, illetve már leforgatta a Wife and Dog című thrillert is Benedict Cumberbatch-csel, Rosamund Pike-kal és Anthony Hopkinsszal. Reméljük, ezek kidolgozására már több időt fordít, az mindenesetre talán jó hír, hogy újra a saját forgatókönyveiből dolgozik.
Hogy mit volt az ígéret? Guy Ritchie kalandfilmet készít fantasyelemekkel, furmányos rejtvényekkel, egy történelmi, legendás kinccsel, látványos akciókkal, változatos terepekkel (Egyiptom, London, Bécs stb.), nagy sztárokkal a főszerepben (John Krasinski, Natalie Portman) és új kalandfilmes hősökkel, akikre talán fel lehet építeni a jövőben egy franchise-t. Mit vártunk? A következő Indiana Jonest, A nemzet aranyát, A Da Vinci-kódot, ezek keverékét, vagy valami hasonlót.
S ehhez képest mit kapunk? Egy szép nagy pofára esést. Lássuk, mi minden ment itt félre!
Az örök fiatalság forrásával, illetve annak legendájával leginkább összefüggésbe hozott személy a XVI. századi spanyol felfedező, Juan Ponce de León, ő volt ugyanis az első európai, aki elérte Floridát. Lehet, hogy hallott pletykákat az ifjúság forrásáról, de nincs dokumentum, amely megerősítené, hogy ő az örök fiatalságot kereste, ehelyett inkább a földek és a hatalom megszerzésével volt elfoglalva. Történészek szerint valószínűleg a riválisai találhatták ki a történetet, hogy bolondnak állítsák be, és tönkretegyék a hírnevét.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Dzsafar Panahi iráni rendező nyerte el az Arany Pálmát a Cannes-i Filmfesztiválon a „Csak egy baleset volt” című alkotásával, írja a Blikk. A filmet titokban forgatta, és francia támogatással, Franciaországban vágták meg. A fődíjat Cate Blanchett adta át a 64 éves rendezőnek, aki 15 év után először vett részt személyesen filmje bemutatóján.
A történet főhőse, Vahid (akit Vahid Mobasseri alakít), elrabol egy műlábas férfit, akit kínzójának vél a múltból. Kétségek gyötrik, ezért más túlélőkkel együtt próbálja kideríteni, valóban azzal az emberrel van-e dolga, aki tönkretette az életét. A film egy egyszerű éjszakai közúti balesettel indul, de hamar egy feszültségekkel teli, morális kérdéseket boncolgató történetté alakul át.
Panahi alkotása sokáig kétséges helyzetek között készült. 2022 júliusában újra börtönbe került, hogy letöltse a még 2010-ben kiszabott hatéves büntetését, ám 2023 februárjában szabadlábra helyezték. Korábban a „Taxi Teherán” című filmjével elnyerte a Berlinale Arany Medve-díját, 2018-ban pedig Cannes-ban a „Három nő” című filmje forgatókönyvéért kapott elismerést.
A cannes-i fesztiválon Panahi fárszi nyelvű beszédében így szólt:
„Úgy gondolom, hogy ez a megfelelő pillanat megkérni minden embert, minden iránit, mindenféle különböző véleményével együtt, bárhol a világon, Iránban vagy máshol: tegyünk félre (…) minden problémát, minden különbséget, a legfontosabb dolog jelenleg az országunk és az országunk szabadsága.”
A zsűri elnöke, Juliette Binoche pedig ezekkel a szavakkal méltatta a filmet: „A művészet provokál, kérdez, felkavar. A művészet mozgósítja legértékesebb, legélőbb részünk kreatív energiáját. Egy olyan erőt, amely lehetővé teszi, hogy a sötétséget megbocsátássá, reménységgé és új életté formáljuk át.”
Panahi ezzel a díjjal a második iráni rendező lett, akinek filmjét Arany Pálmával jutalmazták Cannes-ban. Mestere, Abbasz Kiarosztami 1997-ben a „A cseresznye íze” című filmjéért kapta meg a legnagyobb elismerést.
A fesztivál másik nagy díját, a Nagydíjat Joachim Trier norvég rendező „Sentimental Value” című filmje kapta, amely Renate Reinsve és Stellan Skarsgard főszereplésével készült, Elle Fanning közreműködésével. A díszbemutatón 19 percig tartó tapsvihar fogadta az alkotást.
A legjobb férfi főszereplő díját Wagner Moura nyerte el a „A titkos ügynök” című thrillerben nyújtott alakításáért. A női főszereplői elismerést Nadia Melliti kapta, aki Hafsia Herzi „La petite derniere – A kishúg” című filmjében debütált.
A rövidfilmes Arany Pálmát Tawfeek Barhoma „I'm glad you're dead now” című filmje nyerte, amely francia-görög-palesztin koprodukcióban készült. Ebben a kategóriában versenyzett Kenyeres Bálint „No.3 (The Spectacle)” című filmje is.
A fesztiválon tavaly egy másik iráni rendező, Mohammad Raszulof is titokban forgatott rendszerellenes filmmel vett részt, és azóta Németországban él.
Dzsafar Panahi iráni rendező nyerte el az Arany Pálmát a Cannes-i Filmfesztiválon a „Csak egy baleset volt” című alkotásával, írja a Blikk. A filmet titokban forgatta, és francia támogatással, Franciaországban vágták meg. A fődíjat Cate Blanchett adta át a 64 éves rendezőnek, aki 15 év után először vett részt személyesen filmje bemutatóján.
A történet főhőse, Vahid (akit Vahid Mobasseri alakít), elrabol egy műlábas férfit, akit kínzójának vél a múltból. Kétségek gyötrik, ezért más túlélőkkel együtt próbálja kideríteni, valóban azzal az emberrel van-e dolga, aki tönkretette az életét. A film egy egyszerű éjszakai közúti balesettel indul, de hamar egy feszültségekkel teli, morális kérdéseket boncolgató történetté alakul át.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
