Nagy Ervin: Ha úgy szinkronizálnánk, ahogy minket fizetnek, a nézők nagyon rosszul járnának

Hosszan tartó betegség után, 69 éves korában elhunyt Babják Annamária színésznő, akit az ország többek között A mi kis falunk piacfelügyelőjeként ismert meg, de feltűnt a Mintaapák, az Oltári csajok és a Doktor Balaton című sorozatokban is. Halálhírét a dunakeszi VOKE József Attila Művelődési Központ tette közzé. A hírről elsőként a Dunakeszi Poszt számolt be szerdán, vette észre a Blikk.

Babják Annamária 1956. július 9-én született Budapesten, pályáját a Magyar Rádió Gyerekkórusában alapozta meg. Színész I. diplomáját a Holdvilág Kamaraszínház egyik előadásán szerezte, a társulatnak 1998-tól volt a tagja. Korábban játszott a Ruttkai Éva Színházban is, 2007-től pedig a dunakeszi Uray György Pinceszínház tagja, majd vezetője lett. A kétezres években Dunakeszi kulturális életének meghatározó alakjává vált, 2001-ben a VOKE József Attila Művelődési Központban indította el a Babják Színjátszó Stúdiót.

A dunakeszi művelődési központ, ahol a színésznő évtizedekig dolgozott, így búcsúzott tőle:

A Dunakeszi Poszt is megemlékezett a művészről, felidézve egy nemrég készült közös munkát: „Nehezen találjuk a szavakat, hiszen nemrég még együtt készültünk az adventi meseolvasásra, ahol Babi mosolyogva sztorizgatott a felvételek között. Örömmel számoltunk be az új rendezéseiről, az odaadó tehetséggondozó munkájáról. Mindig szívesen dolgoztunk vele, a személyisége, tehetsége mindenkit elbűvölt.”

Bármilyen hihetetlen, már több mint 26 éve indult az On the Spot. Cseke Eszter és S. Takács András a Spektrumon indította útjára dokumentumfilm-sorozatát, amely Robert Capa híres mottóját követi:

A sorozat címe is olyasmit jelent, hogy "a helyszínen". Műsoraikat az jellemzi, hogy nem csak ellátogatnak a helyszínre, de ha kell, akár évekig ott élnek egy adott helyen, hogy elnyerjék a kiszemelt riportalanyok bizalmát, mint például Az istenek szigete esetén, amit Balin, az ubudi királyi családdal forgattak.

Azóta bejárták a világot és a magyar tévéket. Évekig láthattuk őket a köztévén, A hosszú élet titka című évad a Telekom TV Go-n tűnt fel, 2022-ben pedig az RTL-hez igazoltak. Minden évadnak van egy központi témája, mint például Törzsek, Diktátorok gyermekei, vagy épp A hosszú élet titka.

On the Spot: Sonu – Egy gyógyulás története – ez a címe az új etapnak, és az indiai származású Sonu Shivdasani küzdelmeit mutatja be egy halálos betegséggel. Cseke Eszter és S. Takács András hét éven keresztül dokumentálták főszereplőjük rákból való felépülését a kemoterápiától a pszichedelikus pszichoterápiáig.

A hatrészes új sorozat a világ egyik legexkluzívabb magánszigetén játszódik a Maldív-szigeteken, ahol korunk legnagyobb sztárjai töltik szabadságukat Angelina Jolie-tól David Beckhemig. Stanley Tucci például szerepel is az egyik epizódban. A szigeten a vendégek és a tulajdonosok mezítláb járnak, biozöldségeket esznek a saját veteményesből, hétről hétre más Michelin-csillagos séf főz rájuk.

Sonu minden lehetséges eszközt bevet a betegség ellen: a hagyományos onkológiai kezeléseket alternatív terápiákkal egészíti ki, a böjtöléstől és a hiperbárikus oxigénterápiától a magyar fejlesztésű hipertermiáig, amely a rákos sejtek számára nehezen elviselhető hőmérsékletre melegíti fel a testet.

„Nem szokványos rákbeteg” – jegyzi meg róla onkológusa.

Kezdetben Sonu a fél világot bejárja a legmegfelelőbb klinikát keresve (a sorozat öt országban készült), később saját klinikát alapít a szigetén ahova nyugati és keleti orvosok költöznek, köztük a hagyományos kínai gyógyászat és az indiai ájurvéda képviselői is. A betegség azonban újra és újra kiújul, miközben Sonu pénzügyi nehézségekkel is szembesül.

A lényeg a részletekben rejlik. Először is, Sonu egy sikeres ember és úgy is viselkedik. Üzletemberként megszokta, hogy felelősséget vállaljon magáért és a döntéseiért, és a gyógyuláshoz is így fog hozzá. Nem esik pánikba, hanem racionálisan végiggondol minden eshetőséget, és úgy választja ki, kikre bízza rá magát. Egy pillanatra sem engedi ki a kezéből az irányítást. El is mondja, hogy legjobban a kontrol elvesztésétől fél. Amikor például olvas egy egerekkel végzett kísérletről, elhatározza, hogy a kemoterápia előtt böjtölni fog, mert állítólag akik így tesznek, azokat sokkal kevésbé viseli meg a kezelés – és ez beválik.

Arra is ügyel, hogy olyan klinikát válasszon – egy isztambuli intézményt –, ahol a nyugati orvoslás mellett alternatív eszközöket is használnak. Közben a lelki egészséggel is törődik: nem csak azt tárja fel, hogy az anyja milyen kapcsolatban lehet az ő megbetegedésével, de amikor valakitől azt hallja, hogy a transzgenerációs traumák is közrejátszhatnak az ilyen problémákban, felkeresi azt a pakisztáni falut, ahonnan a családjának az 1947-es szétválás után hindukként úgy kellett elmenekülnie egyik napról a másikra, hogy ég a templomuktól sem búcsúzhattak el.

Cseke Eszter és S. Takács András nagy erénye, hogy egyáltalán nem akar véleményt formálni arról, amit látunk. Nem mondják, hogy hatásos az ájurvéda, nem állítják, hogy valóban létezik transzgenerációs trauma. Ők egész egyszerűen megmutatnak mindent, amit Sonu átél, és ránk bízzák, hogy véleményt alkossunk, mit fogadunk el belőle.

Ez a sorozat is az On the Spot jól ismert eszköztárával készült: ketten, két kiskamerával, szinte zavarba ejtően közelről vettek fel mindent. A nehéz téma ellenére egyáltalán nem depressziós a műsor. Igaz, maga Sonu sem egy búvalbélelt, magába roskadó személyiség. Optimistán, életvidáman jár-kel a mindennapokban akkor is, amikor küzd a betegséggel, akárcsak párja, a mosolygós Eva. Persze a házaspár magánbeszélgetéseiből azért kiderül, hogy közel sem kezelik olyan félvállról, könnyedén a helyzetet, mint ahogy kívülről látszhat, de nem akarják megadni magukat semmilyen szinten a betegségnek.

A drámaiság apró mozzanatokban kúszik be. Sonu kemoterápiája alatt például halljuk egy asszony sírását a háttérből – egy másik páciens, aki közel sem viseli olyan jól a kezelést, mint a hoteltulajdonos. Vagy látjuk Sonu arcán az érzelmeket, amikor orvosa arról értesíti, hogy a rák visszatért.

Ahhoz, hogy az embert nem keríti hatalmában a búskomorság, nagyban hozzájárul Sonu otthona, a trópusi szigetvilág festőisége, illetve Balázs Ádám fantasztikus aláfestő zenéje.

Arra természetesen nem kapunk választ, hogy győzhetjük le a rákot. Ahogy azt minden epizód elején kihangsúlyozzák a készítők, ez egyetlen ember gyógyulásának a története.

Nem mellesleg Sonu dúsgazdag ember. Nem sokan tehetjük meg, hogy a világ másik felére repülünk kezelésre, vagy hogy saját klinikát rendezünk be, ahová a világ minden tájáról odacsődítjük a tudományos és – nevezzük így – alternatív rákgyógyítás legnevesebb képviselőit.

De ezzel együtt is érdemes rászánni a hatszor 45 percet, hogy végignézzük a sorozatot. A Sonu – Egy gyógyulás története nem csak azért érdekes, mert végig követhetjük egy ember viszontagságait. Az On the Spot kamerái segítségével eljuthatunk a világ, az emberi psziché és spiritualitás olyan területeire, ahová egyszerű, halandó ember ritkán téved.

Amikor először a meghallottam, hogy George R. R. Martin új könyveket ír valami Dunk és Egg történeteiből, bevallom, kissé ambivalens érzéseim voltak. Egyrészt örültem, mert kifejezetten szórakoztató, könnyedebb hangvételű, jól fogyasztható kis ponyvákat kaptunk, másrészt ott motoszkált bennem a gondolat: vajon nem a Tűz és Jég dala rovására születnek-e ezek a történetek?

Utólag viszont el kell ismernem, hogy a kisregények pontosan azt adják, amit ígérnek: olvasmányosak, szerethetőek, és meglepően sok szívet hordoznak magukban. Ám a Tűz és Jég dala regényfolyam valószínűleg sosem fog befejeződni könyv formájában.

A sorozatadaptáció hírére az első gondolatom nagyon hasonló volt ahhoz, amit korábban a Stranger Things kapcsán éreztem: Egg karaktere, akit Dexter Sol Ansell alakít, hamar fel fog nőni, így a készítőknek nem lesz túl sok idejük befejezni a szériát.

Persze, mivel George R.R. Martinról beszélünk, lehet erre időtlen időkig kell várni. Az első epizód alapján a sorozatról elmondható, hogy a feldolgozás meglehetősen hű az alapanyaghoz. Nem akarja újraértelmezni azt, nem akar többnek látszani annál, ami: egy kisebb léptékű, személyesebb lovag-történet.

A nyitány rögtön ismerős terepre vezet. 100 évvel járunk a Trónok harca történései előtt. A Targaryanek uralkodnak. Egy kóbor lovag pedig egy esős napon éppen eltemeti pótapját. Duncan (Dunk) elvesztette azt a kóbor lovagot, aki felnevelte. Szerencséjére halála előtt lovaggá ütötte Dunkot, amit bár mi nézők nem láttunk, elhisszük a nagy mamlasznak.

Útnak indul egy tornára, Ashfordba ahol azt sejteni lehet, semmi sem alakul pontosan terv szerint. Ez a kiindulópont már a könyvekben is kiválóan működött, a sorozat pedig pontosan ezt a hangulatot ragadja meg.

Peter Claffey választása Dunk szerepére telitalálat. Fizikailag is pontosan olyan, amilyennek lennie kell: hatalmas termetű, kissé esetlen, de jószándékú figura, akiben egyszerre van jelen a naivitás és az ösztönös becsület.

Az egész felvezetés kifejezetten hangulatos, és gyorsan egyértelművé válik, hogy ez a történet tudatosan sokkal kisebb léptékű, mint amit Westeros világától megszokhattunk.

Nem érdemes nagyívű politikai machinációkra, világot megrengető konfliktusokra számítani. Ez az évad lényegében egy lovagi torna köré épül, annak minden intrikájával, személyes drámájával és persze a Martin-féle váratlan fordulataival. Meglepetésekből, emberi tragédiákból és finoman adagolt feszültségből így sem lesz hiány, de a hangsúly egyértelműen a karaktereken marad. Az első részre főként a hangulat jutott, túl sok feszültség nem.

Míg az utóbbi erősen ingadozott a látványos, de néha üres, unalmas nagyszabásúság és az érdekes karakterdráma között, itt a készítők mintha pontosan tudnák, mit akarnának elmesélni. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a Dunk és Egg könyvek sokkal több alapanyagot szolgáltak a készítőknek, mint a Sárkányok háza.

A sorozat mögött George R. R. Martin és Ira Parker állnak, ami érezhetően garancia arra, hogy a hangulat és a szellemiség hű marad az eredeti művekhez. A casting erős, a történet intimebb, a tétek kisebbek, cserébe több idő jut arra, hogy a szereplők kibontakozzanak és valóban megszerettessék magukat a nézővel.

A középpontban Egg és Dunk barátsága lesz, két nagyon különböző háttérből érkező figura kapcsolata, amely lassan, természetesen mélyül el és halad egy jobb jövő irányába. Ez az érzelmi mag az, ami igazán működőképessé teszi a történetet, és ami miatt könnyű belebolondulni a könyvekbe, még akkor is, ha a világvége éppen nem forog kockán. Mégis olvastatta magát, reméljük a sorozat pedig majd nézeti magát.

A kiszivárgott epizódhosszok alapján a sorozat nézőbarát játékidőt választott: nem kell maratoni hosszúságú részekre készülni, lesz olyan, amely mindössze 30 perces. Ez kifejezetten jót tehet a tempónak, és segít elkerülni az elnyújtott, üresjáratos pillanatokat. Khmmm… Sárkányok háza.

Semmi gond, legyen sikeres a sorozat és talán kapunk még többet. Jelenleg az HBO Max érdekes helyzetben van. Rengeteg jó sorozatuk van és nagyon meg kell majd válogatni, mit fognak folytatni a Netflix felvásárlás miatt. Ted Sarandos és a piros streaming óriás producerei biztos mindent ki fognak sajtolni a Warner HBO Maxos sorozataiból. Meglátjuk mi lesz Dunkékkal.

Ez az HBO második komoly kísérlete arra, hogy újra elkapja a Trónok harca varázsát. Ha az első rész nem is ígér korszakalkotó tévétörténeti pillanatokat, azt mindenképpen, hogy egy szerethető, jól működő, emberléptékű történetet kapunk Westeros világából. Lehet, most pontosan erre van a legnagyobb szükség.

Kevés nemzeti jelképben sűrűsödik annyi ellentmondás, tévhitet és érzelmet, mint a Himnusz.

Ma, január 22-én, a magyar kultúra napján ünnepeljük a kézirat születését.

Hihetetlennek tűnhet, de a Himnusz csak a rendszerváltáskor, 1989. október 23-án kapott először törvényi státuszt, amelyet 2012-től az Alaptörvény is megerősített. A nemzet énekévé válása azonban már másfél évszázaddal korábban, 1844-ben megkezdődött.

A Himnusz kéziratát ma az Országos Széchényi Könyvtár nemzeti ereklyeként őrzi.

A dallamra a vers születését követően több mint húsz évet kellett várni.

A bemutatót 1844. július 2-án tartották a színházban, a komponálás ihletett pillanatáról pedig maga Erkel emlékezett meg később. Elmondása szerint a dallam megalkotásakor „…a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok.” Míg a Honderű kritikusa szerint „E hymnus E. úr’ egyik legsikerültebb műve…”, addig a Regélő Pesti Divatlap lesújtó véleményt fogalmazott meg:

A színházon kívüli első, igazi közösségi premierre 1844. augusztus 10-én került sor az óbudai hajógyárban, a Széchenyi gőzhajó vízrebocsátásakor. A korabeli beszámoló szerint az eseményen „Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot…”.

A Himnusz könyörgő, imádságos jellege a 19. században Vörösmarty Mihály Szózatával, a nemzetet megszólító felszólítással állt párban. A két alkotás évtizedekig egymás mellett élt, a Himnusz hivatalossá tételére pedig már 1901-ben is született törvényjavaslat. „Minden művelt nemzetnek meg van az ő dalba foglalt nemzeti fohásza…” – állt az akkori indoklásban a Zenetudományi Intézet anyaga szerint.

Zenei szakértők szerint Erkel eredetileg egy bensőséges fohászt komponált, a későbbi romantikus hangszerelés azonban „dagályosabbá” tette. Ezzel párhuzamosan a közösségi éneklés és a 20. századi történelmi traumák lelassították a tempót, „siratósabbá” téve a karakterét. Egy 1939-es miniszteri rendelet a prozódia kérdését is rendezte, a „Hozz rá” helyett a „Hozz reá” kiejtést írva elő, amely máig visszatérő vita tárgya.

Kodály Zoltánnak tulajdonított, legendásan tömör válasz mindent elárul: „Minek? Jó a régi”.

A kétszáz éves évfordulóra, 2023-ban a Magyar Nemzeti Bank 15 000 forintos ezüst és 3 000 forintos színesfém emlékérmét bocsátott ki, amelyek Kölcsey portréjával és az 1823-as évszámmal tisztelegnek az alkotás előtt.

Via Fidelio, Parlament, Magyar Nemzet