Olyan volt az idei Művészetek Völgye, mintha az egész járvány csak egy rémálom lett volna
Tömören összefoglalva a fenti két mondat fejezi ki legjobban, mi a benyomásom a 30. Művészetek Völgyéről, amelyet végül egy év csúszással idén sikerült megrendezni.
Ez a tíz nap mindig is erősen a kiszakadásról szólt, de míg eddig elsősorban a városi létet hagytam magam mögött, most kicsit azt a tavaly márciusban kezdődött őrületet is sikerült elfelejteni, amit azóta egyszerűen csak mindennapoknak neveztünk. Pedig minden volt, csak mindennapos nem.
Témát persze bőven szolgáltatott az elmúlt időszak, a Momentán Társulat előadásain és Lackfi János versimpróin is rendszeresen előkerültek a koronavírus okozta traumák, de ennek sokkal inkább felszabadító ereje volt. Ezen túlmenően pedig csak a kihelyezett kézfertőtlenítők emlékeztettek rá, hogy valami megváltozott.
Ez persze azzal is járt, hogy sokszor alakultak ki tömegjelenetek, nemcsak a Csigabuszon – ezt már megszokhattuk, talán a maga varázsa is megvan –, hanem a programhelyszíneken is.
Legalább négy előadónál mérték fel rosszul, mennyien lesznek rájuk kíváncsiak: a Ricsárdgír és a Carson Coma a Hangfoglaló Udvarban, az Aurevoir a Fonó Udvarban, az Ivan & The Parazol pedig a Kőbánya Udvarban csinált masszív teltházat, óvatos becsléssel is több mint százan ragadtak kint.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy több esetben megadták a szervezők a lehetőséget az előrelépésre: idén először nagyszínpados volt az Esti Kornél és a Csaknekedkislány is, akik legutóbb még szintén a Hangfoglaló Udvarban léptek fel. Ezt a trendet kellene folytatni, bőven kitermelődött annyi új generációs közönségkedvenc az elmúlt években, ami indokol egy harmadik sávot.
Az én helyzetem kissé speciális, mivel annyit járok fesztiválokra, hogy sok koncertbe már inkább csak belehallgatok a feeling kedvéért, ennyi is elég a teljes élményhez. Idén egyetlen előadót akartam mindenképp végignézni, mégpedig a Quimbyt, akik a februárban online bemutatott Plusz-Mínusz című műsorukat vitték színpadra.
Az este fő tanulsága az volt, hogy Kiss Tibit lehetetlen pótolni, de a zenekar és a meghívott vendégénekesek (Bodor Áron, Pásztor Anna és Papp Szabi) mindannyian a maximumot nyújtották, az adott helyzetből sikerült a lehető legtöbbet kihozniuk. Bízzunk benne, hogy jövőre már újra a teljes felállású Quimbyt láthatjuk majd.
A legtöbb időt ezúttal is a Momentán Udvarban töltöttem, az általuk kínált élmény az, amit jóformán sehol máshol nem kapok meg, így ilyenkor igyekszem a lehető leghosszabban megmerítkezni az impróuniverzumban.
De említhetném a Főhős előadásokat Beck Zolival, Grecsó Krisztiánnal és Király Gáborral, a tíz napon át futó Éjjel-Nappal Momentán szappanoperát, vagy a Late Night Show-t is, ahol a játszók egyikét berúgatták és a végén a közönségnek kellett megszavaznia, ki lehetett az. Sok helyszínre igaz a Völgyben, hogy akkor se lenne hiányérzete az embernek, ha tíz napig ki sem mozdulna onnan, de erre a leginkább.
Ha már itt tartunk, a bőség zavara effektus persze idén is alapvető élmény volt: számtalanszor fordult meg a fejemben, hogy minimum kétszer kellene végignyomnom a tíz napot ahhoz, hogy mindenre eljussak, ami érdekel.
Vigántpetendre például csak az utolsó előtti napon sikerült átjutnom, pedig az ottani Pajtában és a POKET Udvarban is végig jobbnál jobb programok voltak, hogy a Cirque du Tókert cirkuszi sátrát vagy az odaköltözött Hobo klubot ne is említsem.
Arra is volt példa, hogy egy eredetileg be nem tervezett meglepetésprogram okozott maradandó élményt, ami még a műsorfüzetben sem volt benne, gyakorlatilag szájhagyomány útján terjedt. A Blue sPot zenekar a Kapolcs szélén található Kenderkertben (egykori Gólya Udvar) tartott jam sessionöket kora délutánonként, mindennap más, előre be nem jelentett sztárvendéggel.
Köztük volt például Csorba Lóci, Harcsa Veronika, Ferenczi György és Hobo, azon a napon pedig, amit én láttam, Vitáris Iván mellett a Völgy-alapító Márta István szállt be billentyűn Bárth Jánosék mellé. Aki kihagyta, sajnálhatja, de vígaszul szolgálhat, hogy az összeset vissza lehet nézni jó minőségben a YouTube-on.
A 2015-ös fesztivál óta először volt hivatalos helyszín a taliándörögdi Klastrom, ami szubjektív véleményem szerint – és tudom, hogy nem vagyok vele egyedül – az egyik legjobb hely a világon. Olyan különleges hangulata van, főleg éjszaka, a csillagfényes ég alatt, amit sehol máshol nem tapasztaltam.
Ha negatívumot kellene említeni, első helyen biztosan a taliándörögdi Kolics Borudvar hiányát mondanám, ez volt a legfájóbb. Közel 20 év után először (vagy ha a tavalyi évet is beleszámoljuk, másodjára) maradt zárva az árnyas kerthelyiség, ami az éjszakai bulik és örömzenélések állandó epicentrumaként funkcionált. Szerencsére csak ideiglenesen: ha minden jól megy, jövőre már újra várni fogja a szomjas látogatókat a fesztivál legjobb ár-érték arányú fröccsével.
Azért így is voltak bőven spontán pillanatok a koncertek után, csak most főleg a szomszédos Lőke Kúriába, a Kocsor Házba, vagy a kapolcsi Királykő kocsma teraszára koncentrálódtak. A legemlékezetesebb az volt, amikor Varga Livius épp egy Quimby-szám közepén jelent meg váratlanul, majd ha már így alakult, hozott egy cajónt és maga is beszállt néhány dalba. Valószínűleg nem állok messze a valóságtól, ha azt írom, hogy ilyen is csak a Völgyben fordulhat elő.
Muszáj szót ejteni az árakról is, amelyek sajnos rettentően elszálltak. Hajós András mondta viccesen az egyik legutóbbi Dalfutár részben, hogy Kapolcson a kenyérlángos és a langalló között annyi a különbség, hogy az előbbi 500, az utóbbi 1500 forintba kerül. Ezzel szemben a valóság az, hogy bárhogy is hívják, most már inkább az 1500-hoz van közelebb minden, mint az 500-hoz. 1000 forint alatt nagyjából csak a kocsmai melegszendvicset és velős pirítóst lehetett megúszni, egyes lepények ára pedig a 2000 forintot is meghaladta. Tegyük hozzá, hogy finom volt, de ez akkor is komoly érvágás.
Az időjárás viszont idén ritka szerencsésen alakult: egy teljes hétig egyetlen csepp eső sem esett néhány hajnali felhőszakadást leszámítva, és az utolsó két nap sem volt sokkal vészesebb. Szombaton egy legfeljebb fél órás zápor volt, vasárnap délután ugyan masszívabban is leszakadt az ég, de talán hiányzott is volna, ha egyszer sincs meg a vihar elől menekülés élménye a Völgy alatt.
Az éppen zajló Zenés versimprót még családiasabbá is tette ez a közjáték: a technika és a közönség bőrig ázását elkerülendő Lackfi János azt indítványozta, hogy vonuljunk be testületileg a színpad melletti pajtába.
Nem tudni, mi jön ezután, lesz-e negyedik hullám és újabb lezárások, de akárhogy is alakul, ezt a nyarat már senki nem veheti el. És persze reméljük, hogy jövőre ugyanitt – ez általában csak egyszerű szófordulat szokott lenni, most viszont valahogy nagyobb a súlya.
