Munkásököl, vasököl, oda sújt, ahova köll! – Jason „Egyszemélyes Hadsereg” Statham most A melósban kaszabolja az ellent
David Ayer rendező és Jason Statham, úgy tűnik, alaposan egymásra találtak. Tavaly jelent meg első közös filmjük, a teljesen kattant A méhész, amely meglepetésre egész nagy sikert aratott a mozikban (több mint 160 millió dollárt hozott a 40 milliós költségeire). Így rögvest belevágtak a következő projektjükbe, amit egyébként simán hívhatnánk akár A méhész 2-nek is.
A melósban Statham alakítja Levon Cade-et, aki maga mögött hagyta eredeti „szakmáját”, hogy egyszerű életet éljen. Egy építkezésen dolgozik művezetőként, a szabadidejét pedig a kislányával, Merrie-vel (Isla Gie) tölti, akit külön nevel az apósával (Richard Heap), miután a felesége, Merrie anyja öngyilkos lett. Amikor azonban a főnöke (Michael Peña) – akit a fivéreként szeret – tinédzser lányát, Jennyt (Arianna Rivas) elrabolják, újra be kell vetnie azon képességeit, amelyek legendássá tették őt egykor. Levon az eltűnt lány után folytatott vadászata egy baljós bűnszövetkezet közepébe vezet, és egy olyan láncreakciót indít be, amely veszélyezteti a szeretteit és az új életét.
Mivel azonban ismét David Ayer volt a rendező, most is számíthatunk teljesen őrült, már-már paródiába hajló karakterekre, jelenetekre, akciókra. A méhészben azért eléggé a csúcsra járatták a kreténséget a harsány figurákkal, a jelmezekkel, a frizurákkal, vagy a túltolt s emiatt inkább nevetségességbe torkolló keménykedéssel. A melós nem is tud felérni mindehhez, és talán néhány hajszálnyival komolyabban vehető is annál, de azért próbálkozik.
Ennyi tesztoszteron egy filmben, ennyi marcona bűnöző, ennyi dagadó izom, ennyi fura figura, ennyi extrém arcszőrzet nem maradhat büntetlenül. Persze most is érezni mindemögött a szándékosságot, de azért Ayer valahogy mindig figyel arra, hogy ne menjen át a vígjáték műfajába, épp ezért azonban komolyan vehető akciófilmként nem működik.
A melósban is mi az a motoros vuduszekta a kocsma mögötti különteremben a motoralkatrészekből és fémkoponyával kirakott trónnal? A két, kb. bohócnak öltözött orosz maffiózó tesókról, valamint a fő-főmufti két, freakshow-ból szökött gorillájáról a hatalmas fegyverekkel pedig már ne is beszéljünk! Az kétségtelen, hogy régen láttunk ennyi mocskot egy filmben, akiket folyamatosan adagol a forgatókönyv. A film legelején feltűnő latin gengszterekről például azt hinni, ők lesznek a sztori gonoszai, de nem, ők fel sem tűnnek többet, helyettük viszont folyamatosan érkeznek a gazok, akikről mindig kiderül, hogy nekik is van felettesük, ezért Levon mindig megy tovább a maffiózók ranglétráján. Az egyik ilyen állomás során az orosz gengsztert alakító Jason Flemynggel is összekerül, őket pedig A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (1998) után 28 évvel öröm együtt látni.
Apropó, forgatókönyv! A melós egyébként a képregényszerző Chuck Dixon Levon Cade-regénysorozatából készült, azon belül is a 2014-ben megjelent első könyvből, a Levon’s Trade-ből (sokáig ez is volt a film eredeti címe, de végül megváltoztatták A Working Manre). A szkriptet pedig David Ayer mellett nem más írta, mint Sylvester Stallone, aki egyben A melós producere is. Nem ez az első alkalom, hogy Sly forgatókönyvet kanyarít egy Jason Statham-filmhez, hiszen a 2013-as Harcban élve címűt is ő vetette papírra, ráadásul e két film története igen sok mindenben hasonlít egymásra.
Korántsem olyan körmönfont és szerteágazó a sztorija, a főhőse sem túl összetett és emlékezetes (Levon itt egy tipikus Jason Statham-karakter, akit kb. minden filmjében játszik), és a stílust is inkább a rendezőjének köszönheti (már ha ez köszönetet érdemel), mintsem a forgatókönyvnek.
Unalmasnak mindenesetre nem mondható, hiszen a hosszabb felvezetés után, amikor Levon végre rászánja magát az akcióra, kő kövön nem marad, s folyamatosan megy a véres hentelés, amikkel most sem fukarkodtak az alkotók.
Kár, hogy a borzalmas párbeszédek, a karakter nélküli, olcsónak tűnő és fantáziátlan külcsín, vagy a túltolt harsányság folyton kizökkentenek minket abból, hogy felhőtlenül élvezhessük az egyébként hatásos bunyókat és töltényürítéseket, amikbe csupán a David Harbour (Stranger Things) által alakított régi haver erdei „zenoázisa” hoz időnként egy kis jóleső csendet és nyugit.
David Ayer amúgy jól indította a karrierjét, pontosan értette és érezte anno, hogyan kell a bűnsztorikat összehozni a drámával és a látványos akciókkal a 2005-ös Nehéz időkkel a 2008-as Az utca királyaival, s főként eddigi legjobb filmjével, a 2012-es Az utolsó műszakkal. Sőt, még 2014-es háborús őrületével, a Haraggal is tudott újat mutatni, a Suicide Squad – Öngyilkos osztag (2016) óta azonban egy teljesen más és nem túl jó/minőségi/szerethető arcát mutatja, amit sem a Bright (2017), sem a The Tax Collector (2020), sem A méhész (2024), sem pedig most A melós nem tudott megtörni.
