Mozi: ezt nézzük 2014-ben

Skye Borgman legújabb dokumentumfilmje, Apám, a BTK gyilkos a Netflix jól bevált true crime-formuláját követi, mégis valami egészen másról szól, mint amit elsőre várnánk. A néző nem pusztán egy hírhedt sorozatgyilkos történetét kapja, hanem egy család széthullásának, egy identitásválsággal küzdő nő lelki útjának intim, néhol kényelmetlenül személyes lenyomatát. Borgman rendezése az ismert BTK-gyilkos, Dennis Rader életét és tetteit idézi fel, de csak felszínesen, mert valójában az áldozatok közül egy különlegeset helyez a középpontba: a gyilkos lányát, Kerri Rawson-t.

Rader a hetvenes évektől kezdve Wichita városát tartotta rettegésben, miközben a külvilág számára átlagos, sőt példás polgárnak tűnt: cserkészvezető, felekezeti vezető, lakóközösségi egyesületi ellenőr, szerető családapa. A kettősség döbbenetes és éppen ez a kontraszt teszi a történetet annyira megrázóvá. A rendőrség évtizedeken át képtelen volt kézre keríteni, miközben a gyilkos nyíltan üzengetett nekik az újságokon keresztül, cinikusan játszadozva a hatóságokkal. Aztán a ’80-as évekre hirtelen csak eltűnt, hogy 2004-ben újra felbukkanjon, ám ekkor már a technológia fejlődése, a DNS-vizsgálatok és a számítógépes nyomozás véget vetett rémuralmának. Végül 2005-ben elfogták, és Rader, mindenki megdöbbenésére, azonnal beismerte a gyilkosságokat, rideg részletességgel mesélve el szörnyű tetteit.

Borgman nem a bűncselekmények rekonstrukcióját helyezi előtérbe. A film sokkal inkább a következményekkel foglalkozik: hogyan éli meg egy család, ha egyik pillanatról a másikra rájön, hogy az apa, akit szeretett, egy szadista sorozatgyilkos? Kerri Rawson visszaemlékezései ennek az ellentmondásnak a fájdalmát tárják fel. Ő az, aki szó szerint egész életét újraépíti abból, amit apja öröksége lerombolt. A generációs trauma, amit Kerriék kaptak a gyilkos apjuktól kegyetlen terhet ró az egész családra. A filmben Kerri kendőzetlenül beszél gyerekkoráról, az apjához fűződő kapcsolatáról, arról a pillanatról, amikor megtudta az igazságot, és arról is, hogyan próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant. A fura az egészben, hogy Kerri nyíltan kimondja, hogy elhidegült a családjától, akik egyébként nem kívántak részt venni a projektben, sőt még az arcuk mutatását se vállalták.

Borgman kamerája türelmes, de nem ítélkezik. Mégis, nézőként nehéz nem érezni bizonyos feszültséget Kerri szerepében. Egyrészt mélyen átérezzük a fájdalmát és a traumáját, másrészt viszont zavarba ejtő, hogy immár több dokumentumfilm és interjú is épül az ő történetére és maga is előadóként, tanácsadóként dolgozik olyan áldozatokkal, akik hasonló helyzetbe kerültek. Ez a kettősség, vagyis a "karitatív munka, ami igazából megélhetés is” egy érdekes kérdéskör, mely finoman, de érezhetően végigvonul a filmen. Mintha Borgman is ezzel a dilemmával küzdene: meddig lehet együttérezni valakivel, aki mégis a hírhedt gyilkos révén vált ismertté és ez definiálta az életét.

A film szerkezete klasszikus netflixes ritmusban építkezik: visszaemlékezések, archív felvételek, interjúk és gondosan megkomponált dramatizált jelenetek váltják egymást. Mindez lendületet ad, ugyanakkor néha kizökkenti a nézőt. A narratíva időnként megbicsaklik, mintha a rendező sem tudná eldönteni, krimit, családi drámát vagy pszichológiai portrét szeretne készíteni. Mindez azonban nem csökkenti a téma erejét: Rader kettős élete, a hétköznapiság és a szörnyűség közötti éles kontraszt olyan kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak egyetlen dokumentumfilm keretein.

Magyar szemmel nézve Dennis Rader neve kevéssé ismert, noha az amerikai popkultúrában mély nyomot hagyott. Aki látta a Mindhunter sorozatot, talán emlékszik rá: BTK volt az a rejtélyes figura, aki a sorozat részeinek elején, vagy végén egy-egy rövid jelenetben feltűnt, mint egyfajta árnyék, akit a néző sosem ismerhet meg teljesen. Sőt, a 2018-as kiemelkedően jó és méltatlanul elfeledett The Clovehitch Killer című film is erősen merített Rader történetéből, nem teljesen, de tekinthető adaptációnak is valamennyire. Hogyan élhet együtt egy család a „jó apa” illúziójával, miközben az valójában szörnyeteg.

Borgman tehát nemcsak a sorozatgyilkosságokat dolgozza fel, hanem egy kulturális jelenséget is boncolgat: mi az oka annak, hogy ennyire vonzódunk a gonosz történeteihez? Miért nézzük újra és újra ezeket a filmeket, miközben elborzadunk? A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy a true crime tartalmak biztonságos távolságból engednek bepillantást az emberi természet legsötétebb zugaiba és a Netflix pontosan tudja, hogyan adagolja ezt az élményt. Elképesztő rajongóbázist épített ki magának a valós bűnügyi történeteken alapuló „szórakoztató” zsáner.

A téma megrázó, a történet lebilincselő, mégis hiányzik belőle az a fajta érzelmi vagy stiláris kohézió, ami igazán emlékezetessé tehetné. A film sokkal inkább egy alapos, jól megszerkesztett, de kissé személytelen riport, mintsem egy mélyre hatoló, lélektani tanulmány. Talán épp ez a visszafogottság teszi valamennyire felejthetővé is.

Erőssége a témaválasztás és Kerri őszintesége, gyengesége viszont a formanyelv, a rohanás és az érzelmi tompultság. Mégis, ha valaki érdeklődik a true crime műfaj iránt, és kíváncsi arra, hogyan hat a bűn egy család életére generációkon át, ez a film megéri a figyelmet, még akkor is, ha nem hagy maga után katarzist, csak egy kellemetlenül őszinte kérdést: mennyire ismerhetjük valójában azokat, akik köztünk élnek és szeretünk?

Ahogy arról korábban írtunk, Karácsony Gergely főpolgármester hétfő reggel egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy bizonytalanná vált a Sziget Fesztivál jövője. Mint írta, a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy kezdeményezni fogja a fővárossal kötött megállapodás felmondását.

A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben.

A szervezők valóban azzal a kéréssel fordultak a Fővárosi Önkormányzathoz, hogy a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyüket közös megegyezéssel szüntessék meg. Ennek okáról azt írták: „A fesztivál külföldi tulajdonosa – annak ellenére, hogy korábban egy hosszabb távú fejlesztési programban gondolkodott – úgy döntött, hogy a jelenlegi struktúrában nem vállal további kockázatot Magyarországon” – írja a Telex.

A döntés hátterében az is szerepet játszik, hogy

A Sziget ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez nem a fesztivál történetének lezárása. „Ezen döntéssel párhuzamosan – a hazai menedzsment javaslatára – a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését” – írták.

Az egyeztetések még zajlanak, ezért a szervezők nem kívántak további részleteket elárulni. Közleményükben úgy fogalmaztak: „Mi, a Sziget szervező csapata, őszintén bízunk abban, hogy a fesztivál egy új, független, magyar tulajdonosi háttérrel az eddigieknél is sikeresebb lehetne, hiszen a változás egyszerre nyújt lehetőséget a fejlődésre és a megújulásra, valamint a Sziget klasszikus értékeinek és szellemiségének az újbóli megerősítésére.”

Azt is remélik, hogy számíthatnak a közönség támogatására, a „szakmai partnereikkel ápolt kiváló kapcsolatukra”, valamint a „Főváros megértő együttműködésére is”. Hozzátették: „Hiszünk benne, hogy a Sziget léte nemcsak az abban közvetlenül érdekelteknek, hanem az egész ország számára fontos, közös ügy.”

A Sziget Zrt. tulajdonosai a hazai menedzsment javaslatára keresték meg újra Gerendai Károlyt, aki 2022-ben szállt ki a fesztivál életéből. A Sziget-iroda közölte: „Mivel az egyeztetések jelenleg is folynak a felek között, ezzel kapcsolatban még nem áll módunkban további információkat megosztani.”

Gerendai Károly sem kívánt részleteket megosztani, amíg nincs konkrét megállapodás, de a Forbesnak annyit elárult:

Az egykori főszervező az elmúlt években főként a Costes csoporthoz tartozó gasztronómiai vállalkozásaira koncentrált, szabadidejének jelentős részét pedig utazással töltötte. Most abban bízik, hogy akár már októberben létrejöhet egy olyan új tulajdonosi struktúra, ami szakmailag és pénzügyileg is biztosíthatja a fesztivál jövőjét.

Hétfőn érkezett a hír, hogy veszélyben lehet a Sziget Fesztivál jövője: Karácsony Gergely főpolgármester egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy

A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben. Éppen ezért a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését.

Gerendai Károly nyolc év után térhet vissza a fesztivál élére. Az Indexnek elmondta, hogy most nagyon új neki ez a helyzet, hiszen nyolc évig kimaradt a fesztiválszervező világból. Amikor kiszállt, úgy érezte, nem ért már eléggé ehhez, nem ismeri eléggé a mai fiatalok gondolkodását, ízlését. Erre viszont nincs sok ideje, hiszen gyorsan kell cselekedni, hogy megmentsék a jövő évi fesztivált. Mint mondta, sok embert megkeresett már a környezetében, sokan pedig őt találták meg a hírek hatására, hogy felajánlják segítségüket.

Első lépésként a nemzetközi trendeket és a hazai piac állapotát nézi át. Felméri, voltak-e stratégiailag hibás döntések az elmúlt években, és ha kell, korrigálna. Azt is vizsgálja, mennyire lehet a régi Sziget hagyományaira építeni, mi maradt értékes, és mit kell újragondolni. Kérdés számára az is, mire van igénye a mai fiataloknak, érdemes-e kizárólag rájuk építeni, vagy vissza kell-e hozni a korábbi közönséget is.

– mondta a Sziget alapítója.

Azt is elmondta, melyek most a legfőbb feladatai: „Az egyik, összerakni azt a finanszírozást, ami biztosítja azt, hogy folytatható legyen a Sziget a következő időszakban, hiszen sajnos komoly veszteségek képződtek az elmúlt években, és ahhoz, hogy ezt egyáltalán legyen esély megvalósítani, kell egy kockázatvállaló befektetői háttér. Másrészt pedig kell egy olyan vízió, amiről azt gondoljuk, hogy jobb lesz, hiszen az a cél, hogy ne legyenek a későbbiekben már ilyen veszteségek.

Gerendai úgy látja, a hosszabb kihagyás miatt frissebb szemmel néz a folyamatokra. „Akik benne vannak egy adott szakmában, azok sokszor már nem látják a fától az erdőt, kevésbé érzékelik a nagy képet vagy a tágabb összefüggéseket” – mondta. Az elmúlt napokban szakmai anyagokat olvasott és sokakkal egyeztetett.

„Tegnap is szinte egész nap kint voltam a Sziget-irodában, és a volt kollégáimmal azt próbáltuk elemezgetni, hogy miket látunk hibának az elmúlt időszakban, és miket látunk jó iránynak. Miben kéne erősíteni, mit kéne megváltoztatni, miben kellene visszatérni inkább az alapokhoz, miben kellene kifejezetten megújulni.

– fogalmazott.

Az ötletelés mellett már tárgyal a lehetséges befektetőkkel is. Alapvetően magyar partnerekről beszélt, részleteket azonban nem árult el. Azt is mondta, úgy érzi,

Gerendai szerint ez a főváros és az ország érdeke is, ezért arra számít, hogy ebben pozitív lesz mindenkinek a hozzáállása. „Ez egy komoly szakmai kihívás, ami engem még inspirál is, hogy meg tudjuk-e találni a választ” – mondta.

Az biztos, hogy nem kapkodják el a Tron-franchise epizódjainak mozivásznakra küldését. 1982-ben indult az egész digitális haddelhadd a Tron, avagy a számítógép lázadása című Disney-filmmel, amely az elsők között reagált a számítógépek egyre nagyobb térnyerésére. Olyannyira, hogy a játékidő kb. 90%-a egy komputeren belül játszódott. Az akkor még igen fiatal, de már Oscar-jelölt Jeff Bridges vitte a vállán a filmet, amelyben a programozózseni Kevin Flynnt alakította, aki bekerült a nyákok világába, ahol különféle emberformájú programok között kellett lavíroznia, és a Tron nevű progi (Bruce Boxleitner) segedelmével megdönteni a diktatórikus Mesterprogram és jobbkeze, Sark (David Warner) rémuralmát.

Akkoriban egyébként a vizuális effektesek még „csalásnak” nevezték/érezték/bélyegezték az ilyen jellegű trükköket, ez az oka annak, hogy a Tront még csak nem is jelölték a legjobb vizuális effektek Oscar-díjára.

A pénztáraknál azonban nem aratott sikert, valószínűleg nem volt még erre felkészülve a moziközönség. Később mégis kiharcolt magának némi kultstátuszt, ezért is döntött úgy a Disney több mint két évtizeddel később, hogy immár a modern CGI-appatárust csatasorba állítva egy igen látványos és izgalmas folytatással lehetne tisztelegni Steven Lisberger rendező filmje előtt.

2010-ben jelent meg a Tron: Örökség, az első filmes, ám a dizájnban és az építészetben már igencsak járatos Joseph Kosinskitől (akitől azóta olyan egész estés mozgóképeket kaptunk, mint a Feledés, A bátrak, a Top Gun: Maverick vagy idén az F1), aki valóban elképesztő látványt kreált a Kevin Flynn fia, Sam (Garrett Hedlunnd) főszereplésével készült sztorinak.

Bizony, erre tovább 15 évet kellett várni. De most itt van, elkészült, és a vásznakra pattant a Tron: Ares, amit a norvég rendező, Joachim Rønning kapott meg feladatául. Ő olyan remek kis hazai filmekkel kezdte a karrierjét direktortársával, Espen Sandberggel (a 2005-ös Las Bandidast felejtsük inkább el), mint a Max Manus (2008) vagy az Oscar-jelölt Kon-Tiki (2012), majd meghívták Hollywoodba blocbustereket rendezni, így lett övé A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja (2017) vagy a Demóna: A sötétség úrnője (2019). 2024-ben a Lány a hullámok hátán című kiváló kis életrajzi filmmel állt elő, közben azonban már gőzerővel készítette elő a Tron: Arest, hiszen az összetett látványvilág kidolgozásához sok idő kell.

A sztori szerint Sam Flynn visszavonult az Encom cég vezetői posztjából, amit egy testvérpár, Eve és Tess Kim örököltek meg, azonban már csak az előbbi (Greta Lee) él, aki próbálja megtalálni az úgynevezett „állandósági kódot”, amivel a digitális entitások a való világban is létezni tudnak 29 percnél tovább, ennyi ugyanis jelenleg az idő, amit itt tudnak tölteni, utána pixeleikre lebomlanak. A rivális cég, a Dillinger Systems vezetője az első rész Edwad Dillingerének (David Warner) unokája, Julian Dillinger (Evan Peters) kifejlesztett egy mindennél erősebb biztonsági programot/digitális katonát, Arest (Jared Leto), aki azonban továbbra is küzd a max 29 perces élettartammal. Így Aresszal megpróbálja elcsakliztatni Eve-től a közben megtalált kódot, a program azonban egyre furább és nem megmagyarázható dologgal szembesül önmagában, amiről gyanítja, hogy érzelmek lehetnek…

Persze a Tron-filmek sosem az összetett sztorijukról voltak híresek, hanem inkább a forradalmi vagy csak szimplán elképesztő látványvilágukról és a menő akcióikról. Ebben pedig az Ares sem mond csődöt. Bár Joachim Rønning nem olyan „látnoki” rendező, mint Joseph Kosinski, azért az ő Tron-menete is szolgál rengeteg szemcsemegével, a számítógépes és a való világ összemosása legalábbis temérdek új vizuális lehetőséget kínált, így pedig az akciókat is fel lehetett pörgetni, és talán kevésbé voltak annyira repetitívek (bár kevésbé kimunkáltak is), mint az Örökségben.

Ráadásul a forgatókönyvben sok-sok utalást kapunk a ’82-es eredetire, a klasszikus film rajongói bizonyosan elmorzsolnak majd itt-ott egy-két könnycseppet.

Egy Tron-filmnél ugyanakkor esszencizális hozzávaló az aláfestő zene, amit az Örökség esetében a Daft Punk rendesen kimaxolt anno, konkrétan a XXI. század egyik legjobb filmzenéjét tették le az asztalra. Ők már felolszlottak, így az Ares esetében nem voltak bevethetőek, ha azonban ők nem is, a Nine Inch Nails nagyon is elérhető volt, és kétségtelen, hogy a két Oscar-díjas (Social Network: A közösségi háló, Lelki ismeretek) Trent Reznor bandájáért kiáltott ez az anyag. Nem véletlenül. Rengeteget dob a NIN zenéje a filmélményen, s bár a Daft Punk zsenijét nem érik el, de így is kiváló „elektrock” muzsika szól a jelenetek alatt.

Ennél többet azonban hiába keresünk a filmben. A gondolatiság legalábbis felszínes, rengetegszer láttunk már öntudatdra ébredő robotot/AI-t, de visszamehetünk akár a Pinokkióig is, szóval ezúttal sincs új a terrabyte alatt. Emiatt nem is lesz túl emlékezetes darab a Tron: Ares, arra azonban mindenképp megfelel, hogy szűk két órára kizökkentsen a szürke hétköznapokból, és elrepítsen minket egy látványos, pörgös, áramkörös, pixeles, bites csodavilágba.