KULT
A Rovatból

„Minden filmemre büszke vagyok, kivéve a Dűnét” – David Lynch-től búcsúzunk

Egy szörnybébivel és egy durván eldeformált férfival pattant fel egy pillanat alatt a nagyon közé, egy szürreális kisvárossal (és egy Bob nevű farmeringes fickóval) pedig örökre beírta magát a mozgókép történelmébe.


David Lynch-et egyszer éppen festés közben meglegyintette egy megmagyarázhatatlan széllökés, és állítása szerint látta, hogy a műve megmozdult a vásznon. Azt mondta, ez inspirálta arra, hogy filmrendező legyen. Mert látni akarta a festmények mozgását. Ebből pedig megszállottság lett, ahogy a szürreálishoz és a bizarr dolgokhoz való vonzódása is.

De kezdjük az elejétől! David Keith Lynch 1946. január 20-án született a montanai Missoulában. A mezőgazdasági minisztérium kutatója, Donald Lynch fiaként a korai életének nagy részét azzal töltötte, hogy az anyjával, Edwinával és a testvéreivel, Johnnal és Marhával folyamatosan államról államra költöztek. Így nem nagyon tudott barátokat szerezni a gyakori iskolaváltogatások között. „Gyerekként teljesen fantasztikusnak találtam ezt a világot. Természetesen megvoltak a szokásos félelmeim, mint például az iskolába járás… Én akkoriban a sulit a fiatalok elleni bűntettnek gondoltam. Elpusztította a szabadság csíráit is. A tanárok nem ösztönözték a tudást vagy a pozitív hozzáállást” – nyilatkozta erről egyszer.

Az iskolai tanulmányai mellett Lynch csatlakozott a cserkészekhez. Később azt mondta, azért lett cserkész, hogy maga mögött hagyhassa a mindennapjait, hogy egy kicsit „kiszabadulhasson”.
El is érte a lehető legmagasabb rangot, és többek között ő is jelen volt a Fehér Házban, amikor beiktatták John F. Kennedy elnököt, amelyre pont az ő 15. születésnapján került sor.

A tanulás béklyói

A szülők mindenesetre már korán felfedezték és támogatták David művészi ambícióit. Későbbi elmondása szerint az édesanyja megmentette őt azzal, hogy arra bátorította, inkább rajzoljon papírhulladékra, minthogy kifestőkönyveket használjon, aminek az a lényege, hogy a vonalak között maradjon. Ez a meglátás ihlette a filmjeit is. A külvárosi élet nyugalma azonban unalmas volt a számára, szerette volna, hogy valami rendkívüli történjen, ami felkavarja az 1950-es évek felszínességét.

Az első film, amit látott, Henry King 1952-es Wait Till the Sun Shines, Nellie-je volt.

Az alexandriai Francis C. Hammond középiskolában Lynch nem jeleskedett, kevéssé érdekelte a tanulás, de a többi diák körében népszerű volt, és miután elballagott, úgy döntött, festészetet szeretne tanulni a főiskolán. A washingtoni Corcoran School of the Arts and Designban kezdte a tanulmányait, mielőtt 1964-ben átiratkozott a bostoni School of the Museum of Fine Artsba. Ezt viszont mindössze egy év után otthagyta, mondván: „Egyáltalán nem inspirált az a hely.” Ehelyett úgy döntött, hogy három éven át körbeutazza Európát jó barátjával, Jack Fiskkel. Abban reménykedtek, hogy az osztrák expresszionista festő, Oskar Kokoschka iskolájában képezhetik majd magukat. Salzburgba érve azonban kiderült, hogy erre nincs esélyük. Csalódottan tértek vissza az Egyesült Államokba, miután mindössze két hetet töltöttek Európában…

Visszatérve aztán úgy döntött, Philadelphiába költözik, és beiratkozik a Pennsylvania Academy of the Fine Arts nevű iskolába Fisk tanácsára. Ott kezdett kapcsolatot egy diáktársával, Peggy Reavey-vel, akit 1967-ben feleségül vett, a következő évben pedig Peggy életet adott a lányuknak, Jennifernek. Immár családként egy 12 szobás házat vásároltak viszonylag alacsony 3500 dolláros áron (ez most kb. 32 000 dollárnak felelne meg), a környék (Philadelphia Fairmont nevű negyede) magas bűnözési és szegénységi rátája miatt.

A karrierindító szörnybébi

A Pennsylvania Akadémián Lynch elkészítette első rövidfilmjét, a Six Men Getting Sicket 1967-ben. 1970-ben a feleségével és a lányával Los Angelesbe költözött, ahol filmkészítést kezdett tanulni az AFI Konzervatóriumban, egy olyan helyen, amelyről később azt mondta: „Teljesen kaotikus és szervezetlen volt, tehát nagyszerű.” Itt vágott bele a Radírfej című filmjébe, amit kb. 42 percesre tervezett. A forgatókönyve mindössze 21 oldalból állt, és Lynch mindenféle külső beavatkozás nélkül hozhatta létre. A forgatás 1972. május 29-én éjjel kezdődött néhány elhagyatott istállóban, lehetővé téve a produkciós csapatnak (amely nagyrészt Lynch néhány barátjából állt, köztük Sissy Spacekkel, Jack Fiskkel, Frederick Elmes operatőrrel és Alan Splet hangtervezővel), hogy mindent azokban állítsanak fel.

Az Amerikai Filmintézet 10 000 dolláros támogatást adott nekik, de ez nem volt elég a film befejezéséhez. Ezért a projektet Lynch ezután az apjától kapott kölcsönből és a Wall Street Journal újságkihordásából származó pénzből „tartotta el”.

Nem sokkal a Radírfej forgatása után Lynch és Peggy elváltak (barátságban), Lynch így teljes munkaidőben a filmjével tudott foglalkozni. 1977-ben aztán feleségül vette Mary Fisket, Jack Fisk húgát.

A Radírfej végül 89 perces lett, vagyis Lynch első egész estés filmje vált belőle 1976-ban. Megpróbálta benevezni a Cannes-i Filmfesztiválra, de míg egyes kritikusoknak tetszett, mások szerint borzalmas volt, és végül nem választották be a versenyprogramba. A New York-i Filmfesztivál szervezői szintén elutasították, a Los Angeles-i Filmfesztiválon azonban levetítették, amelyen Ben Barenholtz, az Elgin Theater forgalmazója felkarolta, és segített abban, hogy 1977-ben végül moziforgalmazásba kerüljön. A Radírfej ezt követően népszerűvé vált az „éjszakai filmes underground” körökben. Később az 1970-es évek egyik legfontosabb underground filmjének nevezték A vakond (1970, Alejandro Jodorowsky), a Rózsaszín flamingók (1972, John Waters), a The Harder They Come (1972, Perry Henzell) és a Rocky Horror Picture Show (1975, Jim Sharman) mellett.

Még a kor egyik sztárrendezője, Stanley Kubrick is azt mondta, hogy a Radírfej az egyik legkedvesebb filmje. A fekete-fehérben forgatott mű egyébként egy disztópikus ipari pusztaságban élő csendes fiatalember, Henry (Jack Nance a rendező kabalaszínésze lett, és szinte minden filmjében feltűnt) történetét meséli el, akinek a barátnője egy torz kisbabát szül, akit a férfi gondjaira bíz.

Elefántember és homokféreg

A Radírfej pedig rögvest elindította Lynch karrierjét, mivel valaki egyszer Mel Brooksnak (Producerek, Fényes nyergek, Az ifjú Frankenstein, Bombasiker, Űrgolyhók stb.) is ajánlotta a filmet, aki szintén odavolt érte, és felkérte Lnych-et, hogy rendezze meg Az elefántembert.

A Frederick Treves könyvéből készült film pedig az 1980-as premierje után kiváló kritikákat kapott, és összesen nyolc Oscar-díjra jelölték: Lynch is kapott nominációt rendezőként és forgatókönyvíróként.

De ha Hollywood azt hitte, hogy megtalálta az új kasszasikermestert, hamar rájött, hogy tévedett… Lynch-nek ugyanis esze ágában sem volt mainstreamesdit játszani az amúgy annak szánt Dűne című sci-fi eposz 1984-es filmadaptációjával, amire szintén felkérték őt. A megkérdőjelezhető minőségű speciális effekteket, jelmezeket és babaolajjal bekent Stinget felvonultató filmet utálták a kritikusok, és megbukott a mozikban is. „Mindenre büszke vagyok, kivéve a Dűnét” – mondta Lynch később egy interjúban, és elismerte, hogy ez a film majdnem kinyírta a karrierjét. Épp ezért ezután nem volt több bérmunka, már csak a saját feje után ment, és a saját projektjeit valósította meg.

„Diane, 11:30, február 24. Most érek be Twin Peaksbe.”

A sebek aztán kezdtek begyógyulni, amikor visszatért a jellegzetes stílusához. A Kék bársony (1986) a Dűnéből ismert Kyle MacLachlan főszereplésével egy kisvárosi fiatalt követett nyomon, aki az alvilágba keveredett, miután talált a földön egy levágott fület. Az erőszakos film megosztotta a kritikusokat, de Lynch elnyerte érte a második Oscar-jelölését rendezőként. Majd a Nicolas Cage, Laura Dern és Willem Dafoe főszereplésével készült Veszett a világ (1990) című bűnrománcért 1990-ben elnyerte a cannes-i filmfesztiválon az Arany Pálmát.

Lynch szeirnt az amerikai szépség és horror egyazon érem két oldala, ebben pedig olyan erősen hitt, hogy ezt tovább tökéletesítette a szintén 1990-ben megjelent Twin Peaks című sorozatában.

A krimi-thriller-dráma egy amerikai erdős kisvárosban zajló sötét eseményeket vizsgálta a tinédzser szépségkirálynő, Laura Palmer (Sheryl Lee) meggyilkolása után. A nézőket azonban az ragadta meg igazán, amit a képernyőn kínált: egy valódi rémálom csodálatosan sajátos karakterekkel, köztük az FBI-ügynök Dale Cooperrel (Kyle MacLachlan), a cseresznyés pitével és kávéval együtt. A Twin Peaks a magyar háztartásokba is bekerült a ’90-es évek elején, így itthon is gyorsan kultstátuszba került, mivel ilyesmit sem itt, sem máshol nem lehetett addig látni. A sorozat 1991-ben három Golden Globe-díjat nyert, köztük a legjobb drámasorozat és a legjobb színészi alakítás díját MacLachlan számára. A második évaddal aztán megfeneklett a széria, 1992-ben pedig a nézők egy előzménysztoriban, a Tűz, jöjj velem!-ben térhettek vissza Twin Peaksbe, de az eredeti sorozat nyomába semmi sem érhetett.

Ritkán, de akkor nagyot

A ’90-es évek második felére Lynch visszatért a nagyvászonra, hogy egy rá jellemző ujjgyakorlattal (Lost Highway – Útvesztőben, 1997) és egy rá egyáltalán nem jellemző csendes kis drámával (Straight Story – Az igaz történet, 1999) öregbítse hírnevét, majd a 2001-es Mulholland Drive – A sötétség útjával ismét a csúcsra ért, mivel esztétikailag talán ez a filmje áll legközelebb a Twin Peakshez. A pszichológiai thriller-drámát a kritikusok elismeréssel fogadták, és Lynch megkapta harmadik Oscar-jelölését rendezőként, Cannes-ban pedig övé lehetett a legjobb rendező díja (megosztva Joel Coennel Az ember, aki ott se voltért).

A 2006-os Inland Empire lett Lynch utolsó nagyjátékfilmje, amely nem kegyelmezett a hollywoodi sztárkultúrának, s egyben a rendező egyik legnehezebben befogadható alkotása lett. Az utolsó nagy dobása pedig 2017-ben jött, ekkor mutatta be ugyanis a Twin Peaks folytatását, A visszatérést, amely 25 évvel az eredeti sorozat eseményei után játszódik, nagyrészt ugyanazokkal a szereplőkkel.

S bár rendezőként sosem díjazták az Oscaron, 2020-ban az Akadémia életműdíjjal jutalmazta meg őt, így végül hozzájuthatott egy aranyszobrocskához.

S hogy mikor láthattuk őt utoljára? Hiszen igen, színészként is feltűnt több esetben is, főként a saját projektjeiben. A leginkább természetesen a Twin Peaks hangosan beszélő Gordon Cole FBI-igazgatójaként emlékezhetünk rá, de szerepelt még többek között az 1998-as Felnőttmesékben, a Louie című tévésorozatban, vagy a 2017-es Luckyban. A karrierjét pedig egy emlékezetes feltűnéssel zárta, ő játszotta ugyanis a négyszeres Oscar-díjas rendezőt, John Fordot a Steven Spielberg által rendezett A Fabelman család (2022) emlékezetes fináléjában. Szép búcsú a közönségtől.

Négy feleség, négy gyerek

David Lynch összesen négyszer nősült meg, és mindegyik feleségétől született egy-egy gyermeke. Peggy Reavey-ről és Jennifer Lynch-ről már esett szó. Sőt, Mary Fiskről is, akivel 1977 és 1987 között élt házasságban, s akitől Austin Jack Lynch nevű fia született 1982-ben. Majd romantikus kapcsolatot alakított ki Isabella Rossellini színésznővel, akivel 1986 és 1991 között élt együtt. 1992-ben jött össze a szerkesztőjével, Mary Sweeney-vel, akitől Riley Sweeney Lynch nevű fia jött a világra még ugyanabban az évben. Sweeney Lynch producereként is dolgozott, sőt akár társíróként is, például a Straight Storyban. Ők ketten végül csak 2006 májusában házasodtak össze, ám egy hónappal később már be is adták a válókeresetet, így 2007-ben el is válhattak.

2009-ben aztán Emily Stofle színésznővel állt az oltár elé, aki szerepelt az Inland Empire című filmjében, valamint az új Twin Peaksben is. Közös, Lula Boginia Lynch nevű lányuk 2012-ben született, Lynch ekkor már 68 éves volt. 2023-ban aztán Stofle is beadta a válókeresetet, a válási egyezség pedig 2024. december 20-án született meg, de David Lynch 2025. január 17-én bekövetkezett halálig még nem adta ki a bíróság a végleges válólevelet, így hivatalosan házas emberként hunyt el.

Ötlettöredékek

Az egész életében erős dohányosnak számító Lynch 2024 nyarán jelentette be a nyilvánosság előtt, hogy emfizémája, azaz tüdőtágulata van, és nem hagyhatja el az otthonát sem, mert szinte bármilyen fertőzés az életébe kerülhet (a Covid különösen). A diagnózisa kapcsán azonban elmondta, hogy kiváló formában van, és hogy soha nem fog nyugdíjba vonulni. Hozzátette, ez a betegség volt az „ára” annak, hogy olyan sokat dohányzott, bár nem bánta meg, hogy élvezte a füstölést.

Az állapota azonban néhány hónap alatt eléggé leromlott. A People magazinnak adott 2024. novemberi interjújában Lynch azt mondta, hogy oxigénre van szüksége a járáshoz.

Két hónappal később, három nappal a 79. születésnapja előtt pedig Gordon Cole örökre elcsendesült. Az öröksége azonban mindig hangos lesz.

2014-ben a zenész Patti Smith-szel folytatott beszélgetésében így nyilatkozott: „Az ötleteim töredékekben jönnek. Olyan, mintha a másik szobában egy kirakós lenne – az összes darab összeállt. De az én szobámban csak darabonként pattannak belém.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Keanu Reeves irgalmat kér a rendezőnek, aki 4 milliárdot lopott a Netflixtől
A színész a bíróságnak írt levélben kért méltányosságot a 47 Ronin rendezője, Carl Erik Rinsch számára. A filmest tavaly bűnösnek találták, amiért 11 millió dollárt költött el a Netflix pénzéből.


Keanu Reeves egykori rendezője, Carl Erik Rinsch ügye a célegyenesbe fordult, miután a bíróság tavaly több vádpontban is bűnösnek találta, amiért 11 millió dollárral (közel 4 milliárd forinttal) károsította meg a Netflixet. Az ítélethirdetés előtt azonban a színész a bírósághoz fordult, és méltányosságot kért a filmes számára – írja a Variety.

Az ügyészség várhatóan június 16-ig nyújtja be a büntetési tételre vonatkozó indítványát, a végső döntés pedig június 29-én születhet meg.

Reeves a bíróhoz eljuttatott levelében Rinscht tehetséges alkotónak nevezte, akivel a 47 Ronin forgatásán dolgozott együtt. A színész szerint Rinsch szakmai problémáinak gyökere egyfajta önpusztító hajlam, amely a kreatív elképzeléseinek túlzott felnagyításából fakad.

„Véleményem szerint Carl hajlamos önszabotázsra azzal, hogy felnagyítja a megállapodás tárgyának léptékét és terjedelmét, ezzel önmagát és partnereit ellentétbe sodorja.”

A színész hangsúlyozta, hogy nem a rendező felelősségét akarja megkérdőjelezni.

„Nem azért írom mindezt, hogy mentséget keressek vagy kisebbítsem azt, amiben bűnösnek találták, csupán lehetséges magyarázatként ajánlom fel a miértre.”

A vád középpontjában a White Horse című sci-fi sorozat áll, amelyre a Netflix eredetileg is több tízmillió dollárt biztosított. Amikor Rinsch 2020 márciusában további 11 millió dollárt kért a produkció befejezéséhez, a stúdió átutalta az összeget. Az ügyészek szerint azonban a pénz jelentős részét a rendező saját céljaira fordította: luxusautókat, drága bútorokat vásárolt, és kockázatos kriptovaluta-befektetésekbe kezdett belőle. A sorozat végül nem valósult meg.

Rinsch karrierjét már korábban is beárnyékolták a problémás produkciók. Legismertebb munkája, a 2013-as 47 Ronin forgatása során a költségvetés jelentősen megemelkedett, a stúdió többször is újraforgatásokat rendelt el, a bemutatót pedig elhalasztották. A több mint 175 millió dollárból készült film végül a 2010-es évek egyik legnagyobb hollywoodi bukásaként vonult be a filmtörténetbe.

A rendezőt végül 2025 márciusában vették őrizetbe, az esküdtszék pedig 2025 decemberében mondta ki bűnösnek csalás, pénzmosás és illegális pénzügyi tranzakciók vádjában.

Reeves az elmúlt hónapokban sokat tartózkodott Magyarországon, egy filmforgatás miatt Budapestre költözött, ahol a stábtagok szerint rendkívül közvetlen volt mindenkivel. Személyiségét sokak szerint azok a tragédiák formálták, amelyeket élete során átélt. Zenei karrierje is érinti a fővárost: Dogstar nevű zenekarával 2026. július 18-án az Akvárium Klubban ad koncertet.

Via The Independent


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
A 70 éves stand-upos, aki leszbinek adta ki magát, hogy megszerezzen egy ruhát – A Hacks: A pénz beszélre az 5. és egyben utolsó évada teszi fel a koronát
Aki utoljára nevet… Korunk egyik legviccesebb sorozata előtt legördül a függöny, de még előtte 10 elképesztő epizód vár ránk. Kritika.


A korábbi évadok kapcsán már több ízben is dicshimnuszokat zengtünk az egyik legjobb és legviccesebb jelenlegi vígjátéksorozata, a Hacks: A pénz beszél kapcsán, amelyekből természetesen az sem maradhatott ki, hogy ki is az a Jean Smart és Hannah Einbinder, hogy összesen hány Emmy- és Golden-díjat kapott a közös sorijuk (eddig egyébként az előbbiből tizenkettőt, az utóbbiból ötöt), és hogy miért teszünk magunknak nagyon jót azzal, ha leülünk az HBO Max elé, és kizárva a külvilágot, egy röpke időre megfeledkezve a hétköznapok taposómalmáról, végignézzük az összes részt.

Ezúttal tehát inkább az új évadra koncentrálunk, amely szám szerint az ötödik, nem mellesleg pedig a rajongók legnagyobb bánatára egyben az utolsó is. Bizony, itt a vége, fuss el véle! Az alkotók, Paul W. Downs és a felesége, Lucia Aniello elmondásuk szerint már régóta tudták, hogyan fog végződni a Hacks, annyira, hogy a finálé már az eredeti tervüknek is része volt, vagyis már akkor is, amikor ők ketten és Jen Statsky hét évvel ezelőtt házaltak a sorozat ötletével.

A végével tehát tisztában voltak, abban viszont, hogy ez az 5. évadban fog megvalósulni, még az új szezon forgatása közben sem voltak biztosak, ez még akkor is vita tárgyát képezte.

Felmerült például az is, hogy mi lenne, ha egy kétrészes évadot csinálnának, vagyis lepörög nyolc epizód, majd egy kis szünet után a nézők kapnak még nyolcat. Végül azonban úgy döntöttek, ez nem lenne túl ideális, ezért egy szimpa, tízrészes évaddal zárták le Deborah és Ava sztoriját.

Amiben az új epizódok nagyban különböznek az előzőektől, az egyértelműen a két főhősnő, a híres, hetvenes stand-upos és a jóval fiatalabb vezető írója kapcsolata. Az eddigi évadoknak ugyanis elengedhetetlen eleme, sőt mi több, talán a szíve-lelke, sava-borsa volt az ő folytonos cívódásuk.

Egyszer jóban voltak, máskor fasírtban, egyszer próbáltak kicseszni a másikkal, máskor kiálltak egymásért, de hogy tartósabb ideig jóban maradjanak, és végre bevallják maguknak, amúgy eléggé szeretik és tisztelik egymást, arra nem került sor… Egészen a 4. évad 9. epizódjáig.

Abban történt meg a sorsdöntő fordulat, amely szerint Deborah inkább lemondott élete álmáról, amit hatalmas nehézségek árán ért el, vagyis az esti talkshow házigazdaposztjáról, amikor megtudja, hogy Avát el akarják távolítani a műsorból. Végre teljes mellszélességgel kiállt mellette, s ez óriási hatással volt a köztük lévő dinamikákra.

Épp ezért a köztük lévő torzsalkodások utálóinak jó hír, hogy a záróévad nem erről szól, Deborah és Ava itt most kitartanak egymás mellett, és a legnagyobb egyetértésben munkálkodnak a közös és egyedi céljaikért egyaránt: nevezetesen, hogy Deborah – akit szerződésszegés miatt jó időre eltiltottak a nyilvános szerepléstől, szóval, ha csak egy poént is elsüt nyilvánosan, megy a dutyiba – még egyszer, talán utoljára egy nagyszabású eseményen megmutassa, miért ő a legnagyobb komika, illetve, hogy Ava el tudja adni egy nagy tévécsatornának egy sorozatötletét, s ezzel íróként a csúcsra, vagy legalábbis annak közelébe jusson.

Az első ötlet Deborah középső ujjának metaforikus felmutatására az őt elhallgattatni próbálók felé az EGOT klubba való felvétel, vagyis hogy megszerezze az Emmy-, a Grammy, az Oscar- és a Tony-díjakat, ám erről viszonylag hamar letesz,

így inkább az a megvalósíthatóbbnak tűnő, ám szintén nem könnyű ötlete támad, hogy egy telt házas előadáson felejthetetlen műsort ad elő a legnagyobbak színpadán, vagyis a New York-i Madison Square Gardenben.

Az idevezető kalandjaik során Deborah románcba bonyolódik egy nála több mint 40 évvel fiatalabb popsztárral; majd a múlt árnyai is előbukkannak az elhunyt férjével anno közösen készített szitkomjuk jubileuma kapcsán; a kissé kattant lányával, DJ-vel (Kaitlin Olson) celebpárosként részt vesznek egy ismert tévés realityversenyen; a volt asszisztensével, Marcussal (Carl Clemons-Hopkins) megszereznek maguknak egy régi, patinás Las Vegas-i kaszinót; Avával egy hétvégére leszbikus párnak adják ki magukat, hogy megkaparintsanak egy legendás fellépőruhát az előadásra; illetve Deborah még egy magasba emelt üvegkockába is bezáratja magát egy ismert vegasi mágus show-ja (pontosabban a saját show-ja népszerűsítése) miatt.

Szóval most sem vagyunk viccesebbnél viccesebb jelenetek híján, s bár az érzelmi magot ezúttal nem a Deborah és Ava közti nagy revelációk adják, azért így is akad bőven megható momentum, hiszen számos más csodás karaktert is mozgat ez a sorozat, így több szálon is megkapjuk a kívánt könnyfaktort.

Nagy kár, hogy vége, az viszont örömteli, hogy legalább eddig tartott. És ne feledjük, sokkal jobb lezárni egy sorozatot a csúcson, akkor, amikor még színvonalas, mint megnézni a tizedik, tizenötödik, huszadik szezont, és azt kívánni, bárcsak vége lenne már, hiszen már régen nem azt kapjuk, amiért anno megszerettük. A Hacks: A pénz beszél alkotói nem követték el ezt a hibát, ők tudták, hogy ennyi volt bennük, ennyit szerettek volna elmesélni, s így könnyebb bekerülni a halhatatlanok közé is. Mivel ott a helyük.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A Birodalom azoknak való, akiket érdekelnek a kulisszatitkok, de a könyvdarálók sem csalódnak
A Birodalom a '90-es évek iránti nosztalgiahullámot lovagolja meg, bemutatja, milyen sufnituning megoldásokkal készültek az első hazai pornófilmek, de azt is jól ábrázolja, miért nagyon szerethető ember Kovi.


A 2020-as évek különös trendje a 90'-es évek iránti nosztalgia. Az, hogy az én generációm vágyódva emlékszik vissza azokra az időkre, érthető, hisz többé-kevésbé ez az évtized vezetett minket az általános iskolás korból az egyetemig, ekkor nőttünk fel.

Hogy a gyerekeink generációját miért vonzza, azt nem pontosan tudom, de még Dezső András is arról számolt be az interjúnkban, hogy a fiatalok emiatt olvassák szívesen a korabeli alvilágról szóló könyveit. Ugyanez az érdeklődés tesz sikeressé olyan filmeket, mint a Hogyan tudnék élni nélküled, és sorban születnek a korszakot feldolgozó sorozatok is, mint amilyen a Bróker Marcsi, vagy a Magda Marinko sztorit feldolgozó A kegyetlen, hogy csak az RTL saját gyártású produkcióinál maradjunk.

Május 28-án került fel a Kovi munkásságát bemutató Birodalom első epizódja az RTL+ streaming felületre, ami bevallottan szintén ezt a nosztalgiahullámot próbálja meglovagolni.

Kovival és feleségével, Magdival többször találkoztam baráti társaságban, és nagyon kedves szerethető embereknek ismertem meg őket. Mindezt csak azért tartom fontosnak leszögezni itt az elején, hogy jelezzem, a felnőttfilmekről mindenki gondolhat amit akar, de a pornó mögött is húsvér emberek vannak, akiket nem lehet feketén-fehéren megítélni.

És végső soron erről szól a Birodalom is.

Ahogy azt A királyt is jegyző Kovács Dániel Richárd rendező is elmondta, az alapötlet lényege, hogy megmutatssák az egyéni történeteket, amiért valaki a felnőttfilmezés mellet dönt.

Mint az életrajzi filmeknél megszokott, itt is a valós elemek keverednek a fikcióval, de azért azt Kovi és a korszak legnagyobb férfi pornósztárja, Choky is megerősítette, hogy nagy vonalakban úgy történtek a dolgok, ahogy a sorozat ábrázolta.

Az első epizód értelem szerűen a kezdeteket eleveníti fel. Kovács István, Kovi (Takács Zalán) már gyerekként is szeretett fotózni, és előszeretettel fényképezett szép nőket (a sorozatban Kovi első, gyerekkori fotóalanyaként a rendező feleségét, Dobos Evelint láthatjuk egy cameo erejéig). Ám Kovi élete eleinte nem úgy alakult, ahogy megálmodta. Felnőttként egy húsüzemben látjuk viszont, ahol sofőrként dolgozik. De két fuvar között az üzem hűtőtermében erotikus fotókat készít. A főnöke (Baksa Imre) persze nem nézi ezt jó szemmel, és hamarosan kirúgja.

Kovi annyira nem is bánja, hiszen a fotózás sokkal jobban érdekli, és amikor videótékás barátja Janó (Olasz Renátó) szembesíti vele, mennyire népszerűek a szex vhs-ek, elhatározza, hogy elkészíti az első magyar felnőttfilmet. Felesége, Magdi (Szandtner Anna) eleinte nagyon idegenkedik az ötlettől, de amikor látja, hogy Kovi az anyukáját (Soltész Bözse) is maga mellé állítja, végül elhatározza, hogy támogatja a férjét.

Igaz, döntését egy magánéleti probléma is befolyásolja…

A Birodalom első epizódjának legfőbb erénye amellett, hogy feleleveníti a 90-es éveket – sose hittem volna, hogy egyszer gyerekes örömet fogok érezni, amiért meglátok egy Zastavát –, az, ahogy bevezet az első magyar pornófilm, a Hótehénke kulisszatitkaiba. Ha valaki kíváncsi erre a produktumra, a neten fellelhető. Őszintén szólva nem emlékszem, annak idején mit gondoltunk róla, mai szemmel azért eléggé "kezdetleges", hogy finoman fogalmazzunk. De az is igaz, hogy a szocializmus ingerszegény álprüdériája után valószínűleg mindegy volt, csak ciciket lássunk.

A Birodalomból legalább azt is megértjük, miért lett a film olyan, amilyen: ugyanúgy sufnituningban készült, mint abban az időben szinte minden. A résztvevők között elvétve akadt ugyan egy-egy profi – például a Mr. Taky művészi álnéven dolgozó BalázsBéla-díjas operatőr, vagy a profi pornós multtal rendelkező Zsanett –, de a többség csak lelkes, jó esteben tehetséges amatőr. Persze ma már tudjuk, hogy ahogy gyűlni kezdtek a tapasztalatok és a források, úgy lettek a Kovi filmek is egyre profibbak és igényesebbek.

A Birodalom ezzel szemben vérprofi munka, a kivitelezésre nem lehet panasz, igazi magyar sztárparádéval.

Legelőszőr is Takács Zalánt és Szandtner Annát kell kiemelni, akik tényleg a megszólalásig azonosultak az általuk megformált személyekkel. Nyilván sokat segített, hogy személyesen is alkalmuk volt megismerkedni Koviékkal. Takács Zalánnak (akit az Űrpiknik Zalatnay Saroltára gerjedt űrlénye mellett láthattunk többek között az Azariah filmben is) még a hanglejtése, a nevetése is olyan, mint Kovié. Kovi báját tulajdonképpen az adja, hogy ránézésre senki nem kapcsolná össze a pornóiparral. Kicsit Woody Allen-szerű figura, aki minden csetlés-botlás és nehézség ellenére a kitartása révén a felnőttfilmes ipar meghatározó szereplőjévé válik. Szandtner Anna pedig megmutatja, milyen fontos szerepet játszott Magdi abban, hogy felépülhessen a Lux Video birodalma, és milyen visszás pozícióba került férje pályaválasztásával.

Izgalmas kérdés az erotika megjelenése és megítélése a kultúrában. Hol a határ a magas kultúra és a trash között? Bocaccio, Sade márki vagy Apollinaire a "feketetarisznyás" bölcsészek kedvencei, az Utolsó tangó Párizsban vagy a Matador a filmművészet megbecsült alkotásai. A felnőttfilmeket viszont a mai napig kisujjeltartós fintorgás övezi, a műfaj alkotóit sokan lenézik, erkölcstelennek bélyegzik. Függetlenül attól, hogy konkrétan milyen tartalmak létrehozásában vesznek részt.

Bárhogy is van, az tagadhatatlan, hogy Kovi életműve a magyar kultúra meghatározó része, és talán hozzájárult, hogy az elmúlt évtizedek alatt megváltozott a gondolkodásunk erről a témáról.

Tény, hogy a meztelenség, az ízléses határokon belül ábrázolt szexualitás a magyar mainstream kultúrában is elfogadottá vált, elég csak a Hunyadi sorozatra gondolnunk. És hogy mennyit változott az erotika megítélése, jól jelzi, hogy egyre több neves színész és színésznő vállalja a pikánsabb feladatokat.

Hogy maradjunk a Birodalomnál, az első epizódban például Simon Zoltán játssza Choky Ice-t Fekete Lindát láthatjuk Ciccolinaként, de a későbbiekben is olyan nevek jönnek majd, mint Márkus Luca (Monique Covet), Gombó Viola Lotti (Michelle Wild) vagy Hermányi Mariann (Maya Gold). Rajtuk kívül is a magyar színészvilág krémje vonul fel – értelem szerűen nem feltétlenül szexis kontextusban.

Az első epizódban például nagy kedvencem, Kövesi Zsombor alakítja egy villanás erejéig Ricót, az olasz pornóproducert, akit többek között a Magyar mennyegzőben láthattunk. De a sorozatban feltűnik majd Csapó Virág, Járai Kira, Schell Judit, Nagy Zsolt, Nagy Ervin, Molnár Áron és Miller Dávid is.

A Birodalom dramaturgiája kicsit hasonlít egy felnőttfilmre: némi történet két szexjelenet között. Persze itt azért kőkemény akcióra ne számítsunk. Bár a meztelenség megkerülhetetlen, de maguk az akciók nyilván imitáltak. Ezzel együtt nem kevés vagányságra volt szükség a szereplők és az alkotók részéről, hogy ezt bevállalják.

A Birodalom elsősorban azoknak való, akiket érdekel ez a világ, és szívesen betekintenek a kulisszák mögé, de akik szeretnek felháborodni mások erkölcstelenségén, és dörgedelmes tiltakozó leveleket írni, vagy épp könyveket darálni, nos, ők sem fognak csalódni.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
2024 egyik legjobb tini-krimisorozata folytatódik a Netflixen: Visszatért a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz
Valami nagyon nem stimmel egy tökéletes angol kisvárosban. True-crime podcast, eltűnt tanúk és egy újabb sötét titok: Pip és csapata visszatért, a nyomozás pedig veszélyesebb, mint valaha. Kritika.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. május 30.



A Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz netflixes sorozat első évada pontosan azt nyújtotta, amit egy könnyed, mégis okosan felépített tinikrimitől várhatunk. Nem akart többnek látszani annál, ami: egy remek ritmusú, fordulatos „baby’s first whodunnitnak”, amely ügyesen vegyítette a fiatalos hangulatot a klasszikus nyomozós történetmeséléssel.

Talán emiatt is működött ennyire jól. Volt benne valami frissesség, valami szerethetően naiv lelkesedés, mintha az Eufória neonfényes fiatalos világába csöppent volna egy Agatha Christie-szerű rejtély.

Meglepő módon ez a kombináció szinte végig hibátlanul működött az első évadban. Ügyes zeneválasztás, remek vágás, jó színészválasztás és bumm, az első évad nézette magát.

Az egyik legnagyobb erőssége mégis az volt, hogy mennyire biztos kézzel vezette a nézőt. Feszes történetvezetés, a fordulatokat kellően ügyesen adagolták, a félrevezetések pedig pont annyira működtek, hogy a néző végig játékban maradjon. Emellett a kisvárosi környezet is rengeteget hozzáadott az atmoszférához: mindenki ismer mindenkit, az összes család rejteget valamit, és a látszólag idilli közeg alatt folyamatosan ott lappangott a feszültség.

A karakterek szerethetőek voltak, a színészek pedig meglepően erős alakításokat hoztak.

Emma Myers különösen kellemes meglepetésként hatott Pip szerepében. A Wednesdayből megismert hiperaktív, ultraharsány szerepét ügyesen levetkőzte. Még a brit akcentusát is könnyen elhittem, pedig amerikai színésznőről beszélünk.

A második évad viszont már eleve nehezebb helyzetből indul. Tipikus példája annak, amikor egy sikeres első könyv után kötelezővé válik a folytatás. Ez önmagában még nem probléma, hiszen rengeteg sorozat tudott már magasabb szintre lépni a második évadával. A kérdés inkább az, hogy van-e még mondanivaló, és tud-e új rétegeket hozzáadni a történethez. A nyitány alapján úgy tűnhet igen. A sokkoló cold open rögtön berántja a nézőt, majd a történet visszaugrik két héttel korábbra, amikor a kisváros még mindig az első szezonos Andie Bell-ügy következményeivel küzd.

Pip eközben a gyilkosságról podcastet készít, amelyben le akarja zárni az egész ügyet, és valamiféle feloldozást szeretne hozni a közösség életébe.

Ez egyszerre érdekes és kissé problematikus alapfelvetés. A modern true crime kultúra nyilvánvaló inspirációként lebeg a háttérben, és a sorozat próbál reflektálni arra, hogyan válik egy tragédia szórakoztató tartalommá. Csakhogy az új ügyben időnként nehéz komolyan venni azt, hogy Pip gyakorlatilag élőben osztja meg a nyomozását a hallgatóival. Egy ponton már szinte komikus, hogy a potenciális tettes is ugyanúgy követheti az eseményeket, mint bárki más. Ebben az ötletben lenne kreatív lehetőség, de a sorozat csak részben használja ki.

Jó érzés újra látni a régi szereplőgárdát, mert az első évad egyik legjobb eleme éppen a karakterek közötti dinamika volt. Pip és társai továbbra is tökéletesek együtt a képernyőn, még akkor is, ha néha már túlságosan hibátlannak érződnek. Van egy jelenet például a golfpályán, ami szinte tökéletesen összefoglalja a sorozat problémáját: a főszereplők mindig okosak, erkölcsösek, mindig a helyes döntést akarják meghozni. Emiatt néha nehéz valódi emberként tekinteni rájuk és nem egy mindent tudó Poirotra, vagy Miss Marple-re.

Ennél is nagyobb gond, hogy a forgatókönyv időnként mesterségesen butítja le a karaktereket azért, hogy működjön a cselekmény.

Bizonyos döntések egyszerűen logikátlanok, és csak azért történnek meg, hogy újabb konfliktus vagy veszélyhelyzet alakulhasson ki. Ez különösen a harmadik felvonásban válik zavaróvá, ahol a nagy drámai összeomlás már inkább frusztráló, mint feszült. A szereplők viselkedése több ponton teljesen irracionális, mintha a forgatókönyv hirtelen elfelejtené, hogyan építette fel őket korábban. Pedig addig a sorozat egész ügyesen működteti a klasszikus nyomozós formulát: Pip újra szimatolni kezd, ezúttal egy eltűnt szemtanú után, aki az első évad következményében tanúskodik és a történet szépen, lineárisan bontja ki az eseményeket.

A nagy rejtély önmagában nem rossz, sőt, vannak kifejezetten erős momentumai. A probléma inkább az, hogy a végső csavar egyszerre érződik kiszámíthatónak és hirtelennek. A sorozat próbál meglepni, de közben nem fektet elég hangsúlyt arra, hogy a lezárás valóban organikusan következzen a korábbi eseményekből. Emiatt a finálé nem üt akkorát, mint kellene. Az előző évad egyértelműen erősebb ezen a téren. Ám amiben zseniális továbbra is az a vágás. Ennyire kreatív vágást régen láttam Netflix sorozatnál.

A második szezon összességében ugyanabba a csapdába sétál bele, mint sok más hasonló folytatás.

Egyszerűen nem tud kilépni az első évad árnyékából, hiába tűnhet elsőre pozitívnak minden, de az új seprű nem seper annyira jól. Mindenből kapunk még egy kicsit: még több titkot, még több drámát, még nagyobb téteket, csak éppen az a frissesség hiányzik, ami az első részeket igazán különlegessé tette. Ettől függetlenül Poppy Cogan készítő tudta hogyan nyúljon Holly Jackson könyvsorozatához úgy, hogy megmaradjon az eredeti hangulata. Továbbra is egy kifejezetten szórakoztató, könnyen fogyasztható krimisorozat. Nem váltja meg a műfajt, és nem is lesz belőle generációs klasszikus, de egy közös esti nyomozgatásra tökéletes választás. Természetesen úgy hagyják abba, hogy bőséggel lehet folytatni. Sőt bedobnak egy nagy kérdőjelet a végére. Egy biztos, már most több zenét lementettem a Spotify listámba, amik a sorozat folyamán elhangzottak, pont úgy ahogy az első évad esetében is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk