Mind erre vártunk! Dopeman DIKHTATURHA című dalával reagált Majka Csurran, cseppenjére

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes lemondja fellépését a 2025-ös Sziget Fesztiválon augusztus 10-én, amennyiben a szervezők nem vonják vissza a Kneecap zenekar meghívását a rendezvényről – tudatta a táncegyüttes pénteken az MTI-vel.

A közleményben kiemelik, hogy „a Magyar Nemzeti Táncegyüttes álláspontja szerint a Kneecap korábbi, nyilvánosan vállalt gyűlöletkeltő megnyilvánulásai összeegyeztethetetlenek a művészet és a közösségi fesztiválok alapértékeivel.”

– tették hozzá.

„Fellépéseinkkel mindig az összekötést, az emberi méltóság tiszteletét és a közös kulturális értékek megőrzését képviseljük. Ezért nem kívánunk olyan rendezvényen részt venni, ahol gyűlöletkeltő tartalmak kapnak teret” idézi a közlemény Zsuráfszky Zoltánt, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetőjét.

Az együttes bízik abban, hogy a Sziget szervezői felelősségteljes döntést hoznak. A társulat nyitott a személyes egyeztetésre, és kész újragondolni részvételét, amennyiben eltekintenek a raptrió fellépésétől – emelték ki az összegzésben.

Az ír Kneecap korábban nyilvánosan kiállt a Hamasz terrorszervezet mellett, és a 2023 októberi súlyos izraeli terrortámadás után is örömüket fejezték ki. Akkor legalább 130-an meghaltak a 70 terrorista által véghez vitt támadásban, számos embert pedig túszul ejtettek.

Nemrég a raptrió fellépése ellen tiltakozott több mint száz művész és közéleti személyiség, köztük Hegedűs D. Géza, Parti Nagy Lajos, Szalóki Ági, Farkasházi Réka, Dés László, Presser Gábor, Spiró György, Hegyi Barbara, Péterfy Gergely és Geszti Péter is.

(via MTI)

Kádár Tamás, a Sziget főszervezője közleményben reagált a Kneecap nevű ír raptrió fellépése körül kialakult vitára. A HVG-nek azt írta: a koncertet megtartják, mert a fesztivál a művészi szabadság pártján áll.

A zenekar fellépése az izraeli-palesztin konfliktus miatt került a középpontba. Kádár szerint a Kneecap nemcsak zenét, hanem saját világképet is hoz a Szigetre. A zenekar színpadi megjelenésében szerepet kap a palesztinokkal való szolidaritás is. A főszervező úgy fogalmazott: a zenekar „kvázi sorsközösséget és párhuzamot von” az írek és a palesztinok között.

A zenekar 2022-ben már fellépett a fesztiválon. A mostani koncertjük ellen több mint száz ismert magyar művész és zenész tiltakozott petícióban. Az aláírók között szerepel többek között Dés László, Presser Gábor és Spiró György is. De a Magyar Nemzeti Táncegyüttes is jelezte: nem lépnek fel a Szigeten, ha jön a Kneecap.

Kádár Tamás szerint egyre többen foglalnak nyíltan állást, és a Kneecap is ezt az utat választotta. Mint írta: „A Kneecap támogatja a palesztin ügyet, és ezt a támogatást a maguk provokatív módján teszik.” Hozzátette: „nem véletlen, hogy sokan – köztük rengeteg általam mélyen tisztelt művész és magánember – úgy érezték: a Sziget azzal, hogy nem tiltja le a fellépésüket, maga is politikai állásfoglalást tesz egy olyan kérdésben, amely mélyen megosztja a közvéleményt, Magyarországon is”.

A fesztivál korábban úgy fogalmazott, hogy „a cancel culture és a kulturális bojkott nem megoldása a problémáknak”. A főszervező most azt írta: „egyre világosabb, hogy ebben a kérdésben nincs jó válasz, és talán ez a legőszintébb felismerés, amit tehetünk”.

Kádár kitért arra is, hogy a világban újra erősödik az antiszemitizmus, és sokan emiatt is kritizálják a zenekart. Úgy látja: „a Kneecap támogatása egyesek olvasatában beleillik ebbe a képletbe – akár szándékosan, akár akaratlanul. Mások viszont úgy látják: a palesztin nép szenvedésének kimondása nem antiszemitizmus, hanem humanitárius kötelesség. A két értelmezés párhuzamosan létezik – és kibékíthetetlenek.”

A főszervező szerint bármilyen döntést hoztak volna, az valakit biztosan sért.

Az ügy miatt Bóka János európai ügyekért felelős miniszter is írt a szervezőknek, majd személyesen is tárgyalt Kádár Tamással. Gulyás Gergely a kormányinfón azt mondta: várják a Sziget válaszát. Óbuda-Békásmegyer önkormányzata és a kerület polgármestere, dr. Kiss László közölte, hogy nem látják szívesen a Kneecapet a fesztiválon, és támogatják a petíció aláíróit.

Isaac Asimov nevét minden sci-fi rajongó ismeri, hiszen ő volt az, aki a tudományos fantasztikumot a filozófia, a történelem és a tudomány határmezsgyéjére helyezte. Az Alapítvány és a Robot-történetei nélkül ma nem létezne a műfaj, legalábbis nem abban a formában, ahogyan megszoktuk.

A harmadik évad nyitóepizódja alapján továbbra is kijelenthető: bár ez a sorozat nem Asimov műveinek hű adaptációja, önálló alkotásként látványos, magával ragadó és sokszor kifejezetten szórakoztató.

Már az első évadban nyilvánvalóvá vált, hogy a készítők teljesen kiforgatták az eredeti karaktereket, hogy sorozat-kompatibilis narratívát építhessenek köréjük. Nem véletlenül, hiszen korábban is sokan állították, hogy az Alapítvány megfilmesíthetetlen. A könyvekben nincs klasszikus értelemben vett főszereplő, az időben való ugrások akár több száz évesek, a cselekmény inkább társadalmi esszé, mint történet, és nincs hagyományos átívelő szál sem. Goyer és Josh Friedman író/alkotópáros azonban mégis létrehozott egy közel koherens, sorozatformátumra szabott narratívát, bár nagyon sokat kellett hozzáadni.

Ők alkotják a stabilitás magját, biztosítva, hogy az államgépezet soha ne szakadjon meg. Ennek a dinasztiának a bukását jósolja meg Hari Seldon (Jared Harris), akit Gaal Dornick (Lou Llobell) kíséretében száműznek a Birodalomból. Viszont a Cleonok engedélyezik a tudósoknak, hogy a Terminus bolygón létrehozzák az álmukat, a tökéletes társadalmat: az Alapítványt. A tudás és stabilitás zálogát a galaxis jövőjére nézve.

Az első évad tempója és struktúrája felvillantotta, hogy mire számíthatunk a későbbiekben: időugrások, halhatatlan vagy lassan öregedő szereplők, körülöttük folyamatosan változó történelmi díszletek, miközben a központi narratíva, a Birodalom lassú hanyatlásnak indul. A második évad tovább bonyolította a szálakat, új szereplőket vezetett be, és a politikai intrikáknak köszönhetően egyre inkább egy Star Trek-be oltott Trónok harcává vált.

A lezárás kifejezetten zavaros, de a felépítés során mindig akadtak erős jelenetek, gondolok itt Lady Damerzel (Laura Birn) örökkévaló robotjának eredettörténetére, vagy a Cleon-dinasztia bukásának lépéseire. A „mentalisták szigetén” játszódó Gaal-történetszál a második évadban kifejezetten fárasztó, és Lou Llobell játéka sosem volt eléggé meggyőző, remélem, a folytatásra megugorja az elvárt szintet a brit színésznő.

Innen indul a harmadik etap, amely rögtön az Alapítvány legújabb válságával nyit. Ez a krízis már nem feltétlenül kiszámítható a pszichohistória segítségével, ahogy azt Hari Seldon hitte. A Birodalom egyre gyorsabban közelít bukása felé, miközben a második Alapítvány is épül-szépül. Az évadnyitó egyik legnagyobb dobása az igazi átívelő főellenség, The Mule színre lépése. Ő egy olyan mutáns, aki képes mások elméjét irányítani pusztán a szavaival, és első ránézésre túlontúl erősnek tűnik. Kérdés, hogyan tudják majd a cselekménybe illeszteni anélkül, hogy minden más feszültséget kiölne a történetből.

A pszichohistória itt szinte csak parasztvakítás, egy gép pontokból előrejelzéseket ad, négydimenziós tárgyakról beszélnek háromdimenziós térben, mindezt anélkül, hogy valódi tudományos alapot éreznénk mögötte. Inkább csak el kell fogadnunk, amit mondanak, anélkül, hogy megértenénk a miérteket és a hogyanokat. Ez nem feltétlenül hátrány, hiszen az Alapítvány sorozat soha nem akart klasszikus sci-fi lenni ebben a formájában, sokkal inkább grandiózus űropera, ami a látvánnyal és a politikai drámával hat a nézőre. A probléma abból adódik, ha valaki nem ezt szerette volna egy Alapítvány adaptációtól…

A színészek továbbra is elsőrangúak. Jared Harrist még akkor is öröm nézni, amikor áltudományos monológokat kell mondania, a Cleon-klónokat alakító Lee Pace, Terrence Mann és Cassian Bilton hármasa pedig most is a sorozat egyik legerősebb tartópillérének tűnik. Különösen izgalmas látni, ahogy Pace karaktere készül a visszavonulásra, Mann, az idős klón, az elmúlás küszöbén egzisztenciális válsággal küzd, míg Bilton fiatal klónja belép a galaktikus politikai játszmákba. Ez a triumvirátus mind cselekmény szinten, mind színészileg briliáns, és még az Asimov-rajongók számára is élvezhető vonulat lehet, annak ellenére, hogy az alapműben nem létezik ilyen formában a Birodalom.

A The Mule-szál valószínűleg át fogja írni az eddigi Birodalom vs. Alapítvány narratívát, hiszen a karakter már most komoly fenyegetésként tűnik fel. Az viszont személyes csalódás, hogy a svéd Mikael Persbrandtot lecserélték a dán Pilou Asbækra. Persbrandt visszafogott, baljós jelenléte sokkal fenyegetőbbnek hatott a második évadban. Asbæk általában túljátssza a szerepeit, ám itt, a sorozatban eddig sem volt szükség túlzott gesztusokra – elég a monumentális, fenyegető jelenlét.

A sorozat erőssége továbbra is a látványvilág. Az Apple láthatóan nem spórolt semmin, minden díszlet, CGI, kosztüm és kameramozgás moziba kívánkozik. Az akciójelenetek – bár ritkák – lenyűgözőek és feszesek, jellemzően az évad elejére és végére szokták a nagyobb összecsapásokat időzíteni, és ez várhatóan most sem lesz másként.

Az Alapítvány sorozata egy monumentális, grandiózus, néhol kaotikus, de mégis lenyűgöző űropera. Lehet, hogy el is távolodott Asimov eredeti filozófiai sci-fijétől, de önmagában is teljes értékű, izgalmas, szórakoztató alkotás. Minden hibája ellenére nézeti magát, a látvány lenyűgöző, a színészek erősek, a történet pedig folyamatosan mozgásban tartja a nézőt, még ha néha csak kapkodjuk is a fejünket a rengeteg új szereplő és időugrás miatt. Az biztos, hogy amíg a Cleon-klónok vannak, én boldogan vissza fogok ülni a képernyő elé minden héten.

Igazán különleges helyzetben érzem magam. Ritkán vagyok úgy, hogy a filmkritikusi lét nemcsak saját szórakozásom, hanem egyenesen hasznos tevékenység, szinte társadalmi munka. Most viszont ez a helyzet állt elő! Sikerült megnéznem a 2025-ös Násznaposok (Bride Hard - érted... Die Hard, csak Bride-dal...) című rettenetet, így még időben figyelmeztethetem a kedves nézőközönséget, hogy ne kövessétek el ugyanazt a hibát. Ha bárki a környezetedben valaha is azt mondja, hogy „Hé, nézzük meg a Násznaposokat!”, azonnal menekülj. Fogd a barátnőd, a feleséged, a nagymamád vagy a szomszéd kiskacsáját, és fuss, amíg bírsz.

Simon West rendező, aki korábban olyan akciómozikat hozott össze, mint a Con Air – A fegyencjárat vagy a fantasztikusan szörnyűséges Lara Croft: Tomb Raider, mostanra eljutott karrierje mélypontjára. Pedig Westnek csak egyetlen dolgot kellett volna észben tartania: neki erős egyéniségek kellenek, akik köré fel lehet építeni egy filmet. Jason Statham, Angelina Jolie, Nic Cage vagy John Travolta – ezek mind olyan arcok, akik vagy a karizmájukkal, vagy az őrületükkel eladják a mozit. Mert lehet Nic Cage-en nevetni, lehet Travoltát bántani, de egyikük sem unalmas, az biztos.

Adott nekünk egy Rebel Wilson, aki sosem volt főszereplő alapanyag. Amíg testesebb volt, addig legalább tartották vele a kötelező pufivicc-mellékszereplő státuszt. Majd lefogyott, ami nyilván egészségügyileg dicséretes, de ettől még nem lett sem tehetségesebb, sem karizmatikusabb. Annyi változott, hogy most már nem lehet azon poénkodni, hogy Háj Amy épp most, milyen butaságot csinált, mert kövér.

Mielőtt valaki a szinkronra, vagy a gyenge forgatókönyvre fogná (bár mindkettő jogos), azért elmondom: ez a probléma sokkal mélyebben gyökerezik. Látni azokat a kínos pillanatokat, amikor a rendező mondja neki, hogy „na, itt imprózz valami vicceset, Rebel!”, ő pedig próbál egy csattanót előadni, amit még a kert végében tárolt komposzt is kikérne magának.

Persze ilyenkor jön a gondolat: ha nem vicces, legalább az akció jó? Hát nem. Van egy-két jelenet, amire azt mondanám, hogy sikerült megugrani egy közepes szintet, de a többségük annyiból áll, hogy Rebel Wilson nyitott szájjal, ordítva ugrál a gonoszok felé, a kaszkadőrök meg vért izzadva dobálják magukat jobbra-balra, mintha valami harmadosztályú színházi próbán lennének. Nem hiteles. Mondom ezt úgy, hogy manapság divat a „nem megszokott” akcióhős: ott van Keanu Reeves, Bob Odenkirk vagy Liam Neeson is. De míg ők vagy különleges személyiségek, vagy kifejezetten jó színészek, addig Rebel Wilson egyik sem. Nincs semmiféle jelenléte a vásznon. Ő az, aki mellett még a háttérben álldogáló statiszta is érdekesebb. Tényleg minden mellékszereplőt szívesebben néztem, pedig azok is rettenetesen klisések és humortalanok.

Miről is szól ez a csoda? Sam (Rebel Wilson) szuperkém valami kamu amerikai ügynökségnél, de annyira király a munkájában, hogy inkább elküldik pihenni, mert csak összezavar mindenkit, annyira jó. Elmegy gyerekkori legjobb barátnője esküvőjére egy privát szigetre Georgiába, ahol persze zsoldosok törnek a Netflix-esen gazdag násznép életére. Stephen Dorff vezeti őket, aki valaha jobb időket élt meg, mostanra viszont láthatóan csak azért szerepelt ott, hogy a rezsit ki tudja fizetni.

Sam egyesével lemészárolja a 27 fős terrorkommandót, miközben a túszok között sínylődik Anna Camp, akivel Wilson együtt dolgozott a Pitch Perfect-filmekben, Da’Vine Joy Randolph (aki ezúttal a kötelező „testes fekete szexéhes asszonság” klisét hozza) és Sam Huntington, aki a 2000-es években még vígjátékszereplő volt több tinifilmben, ha jól emlékszem. Bár szegényke elég feledhető színészi képességekkel bír.

A film legalább jól néz ki? Mintha egy tucat netflixes streaming-filmet néznél, annak minden hátrányával és… hátrányával. Mosottas CGI, gyenge digitális vérfröccsenések, amik teljes mértékben műanyag hatásúak, mintha a Mortal Kombat 1 (1992) videojáték is hitelesebb lenne.

Ráadásul gyáván belőtték a 16-os karikát, pedig egy 18+ verzió talán mentené az összképet. A zene az egyetlen, amit a film mellett tudok említeni. De ezt a dicséretet is csak vért izzadva hoztam össze. Die Hard-paródiának gyenge, nem vicces, látványban meg semmi extrát nem nyújt.

Még felháborodni se tudok rajta, csak felálltam a végén, mint a Családi üzelmekben az egy darab kilőtt tűzijáték után a főszereplők, és csak annyit mondtam: „Na ez is megvolt, húzzunk a …-ba”. Egy-egy beszólás megmosolyogtatott, de nagyjából ennyi. Jelentéktelen, 105 perces semmi, amiért nem érdemes pénzt kiadni. Egy audiovizuális vádligörcs. Nem követ el emberiség elleni bűntettet, de a feleslegesség netovábbja.

West karrierjének egyértelműen egyik legrosszabb rendezése lett ez, Rebel Wilsonnak meg… nos, egy újabb strigula a „kapok pénzt, mert létezem” oszlopban.

A fal legalább nem fogja leüvölteni a fejed, majd nyitott szájjal neked rontani, mint valami internethuszár egy politikai poszt alatt. Egy biztos, az előzetesek és a reklámok voltak a vetítés legjobb részei!