KULT
A Rovatból

Premier: egy különleges Rolling Stones-kiállításon forgatták a Milestone új klipjét

A tárlat május végéig a budapesti Rockmúzeumban látható, ehhez szeretnének kedvet csinálni a Live With Me című Stones-szám feldolgozásához forgatott videóval.


A Milestone egy Rolling Stones tribute zenekar, melynek jelenlegi felállása a 2022. október 8-i Stones60 programsorozaton kezdett kialakulni, ahol rengeteg zenész és műkedvelő gyűlt össze, megünnepelni a legendás együttes 60. évfordulóját.

A tagok az örömzenélés mellett egy ritkaságokat is felvonultató kiállítással tisztelegtek Mick Jaggerék előtt, melynek anyagát jelenleg a budapesti Rockmúzeumban lehet megnézni hétvégente.

A népszerűsítésére forgattak egy klipet is a helyszínen a Stones Live With Me című dalához, ami az alábbiakban debütál. A csapat két tagja, Kováts Gergely (gitár) és Torma Béla (billentyű, ének) pedig arról meséltek, hogy jött az alapötlet és milyen tervek vannak még előttük.

– Hogyan jött létre a zenekar és alakult ki a felállás?

Kováts Gergely: A csapatot egy rocktörténeti évforduló szülte. Tavaly 60 éves lett a világ legrégebb óta működő rockzenekara, a Rolling Stones. Többen is rajongunk a zenéjükért és azért, amit képviselnek a műfajon belül, így elhatároztuk, hogy méltó módon, több programból álló eseménnyel tisztelgünk a kivételes pályafutás előtt. Így jött létre a Rolling Stones Nap Pakson a Csengey Dénes Kulturális Központban 2022 októberében. Összehoztunk egy Stones relikviákból álló kiállítást, lement 2 koncertfilm a délután során a Művház mozitermében, amelyet egy előadás és egy a Rolling Stones 60 évéről szóló montázsfilm vetítés követett. Az esemény megkoronázása pedig este egy közel 5 órás koncert volt kizárólag Stones dalokból. A koncertet bő féléves próbaidőszak előzte meg, amely során kialakult egy 18 fős, zömében paksi, vagy paksi kötődésű zenészből álló formáció. Szándékosan használom a formáció kifejezést, mivel senki nem gondolkodott zenekarban, ez egyszeri megemlékezésnek indult. Mintegy 50 dalról volt szó, így a koncert megvalósítását csak a dalok felosztásával tudtuk megoldani, hogy senki ne legyen leterhelve, mivel mindenkinek megvan a civil élete.

Természetesen nem volt egyszerű összehangolni ennyi embert és próbát, de mégis ez volt a kivitelezhető út. Szinte minden hangszeres poszton két fő volt, énekre pedig öt fő jutott. Emellett kiegészültünk fúvós szekcióval és meghívtunk olyan vendég zenészeket is, mint Benkő Zsolt, aki Magyarország egyik vezető blues gitárosa. Az egyik dalba pedig a Paks Városi Vegyeskar is becsatlakozott. A siker nem maradt el, az ország különböző részeiről érkeztek Stones rajongók.

Ezt követően meghívást kaptunk decemberre a 30 éves Gastroblues Fesztivál lemezbemutató koncertjeire fellépőként, szintén Pakson. A két teltházas rendezvény arra bátorított bennünket, hogy a Rolling Stones Nap teljes programját hozzuk fel a fővárosba és adjunk ott is egy koncertet a 60. évforduló jegyében. Ekkor vált szükségessé a névválasztás is, hiszen addig név nélkül léteztünk az évfordulós esemény alatt. Így lettünk Milestone (Mérföldkő), ami kifejezi a Rolling Stones könnyűzenében betöltött szerepét, és a “kő “ is benne van.

A budapesti Rolling Stones Napnak a Muzikum adott otthont idén márciusban, ahol ismét sikerült teltházas bulit csinálni. Ide is ugyanúgy a nagy létszámú felállással érkeztünk. Ezután kezdődött megfogalmazódni a “hogyan tovább?”. A tervezett egy koncert helyett lett három teltházas, elég sok munkát beleraktunk a számok összepróbálásába és láthatóan a közönség is élvezi velünk együtt, amit csinálunk, ezért a folytatás mellett döntöttünk. Viszont azt is be kellett látni, hogy egy ekkora létszámú zenekart nem lehet állandó jelleggel működtetni. Belső megbeszéléseket követően körvonalazódott egy szűkebb létszámú alapcsapat, ami önmagában is koncertképes, ugyanakkor megmarad a lehetősége, hogy továbbra is kiegészüljön nagyobb létszámra vokálokkal, fúvósokkal, amilyet az adott rendezvény megkíván. Ebben a formában biztosítva van a rugalmas működése a zenekarnak, a tagok kettőnkön kívül Koós Marcell (dob), Kasléder Albert (basszusgitár) és Feil Dániel (gitár).

– Mennyire törekedtek az eredeti Stones-hangzás egy az egyben visszaadására, és mennyiben tértek el tőle?

Kováts Gergely: Általánosságban elmondható a tribute zenekarokról, hogy a hiteles produkcióhoz fontos a hű hangzás. Erre lehetőségeink szerint mi is törekszünk. Ennek két oldala van. Egyrészt az eszköz oldalon használunk olyan hangszereket, erősítőket, amik jól reprezentálják a Stones hangzást. A Rolling Stones híres volt a nyitott G hangolásról, jónéhány számot így írtak meg. Ezeket mi is így szeretnénk előadni, ezért így tanultuk meg. Az érem másik oldala pedig a játékmód, ami szintén nagyon jellegzetes volt az esetükben. Ezt folyamatosan csiszoljuk, gyakoroljuk és próbáljuk a különböző korszakok, felállások trükkjeit megfejteni.

A Stones a 70-es évektől előszeretettel alkalmazott fúvós szekciót, billentyűt, vokalistákat, amik bizonyos daloknál elengedhetetlenek, ezért mi is élünk ezzel a lehetőséggel. Szeretjük a koncertlemezeiket, amiken tetten érhető, hogy ugyanazt a számot különböző évtizedekben mennyire eltérő módon tudták előadni. Ez biztosította nekik a zenei szabadságot, amit mi is fenntartunk magunknak.

A legtöbb esetben a dalok tanulásánál alapként megállapodunk valamelyik koncertverzióban, és annak a hangulatát próbáljuk elcsípni, visszaadni, de nem ragaszkodunk hangról-hangra játékhoz, vagy szólók leszedéséhez. Így részben belekerül a saját játékízünk is.

Torma Béla: Ahogy Gergő is mondta, a Stones koncertek hangulatába szeretnénk elvinni a közönséget, egyikünk sem szeretne az eredeti Stones tagok szerepében tetszelegni, leutánozni a külső jegyeket, vagy esetleg a paródiájává válni. Az viszont fontos, hogy ha például a kezdeti dalokból játszunk, akkor a közönség egy szűk, londoni beatklubban érezze magát, de ha egy stadionra hangszerelt, fúvós, vokálos, nagyobb hangvételű dalt játszunk, akkor abba a feelingbe is elkalauzoljuk a nagyérdeműt.

A Stones dalok rendkívül sok stílusból merítenek, de a dalírás folyamán mindegyik egyértelműen, félreismerhetetlenül Stones dallá válik. Ez nálunk is alapvető törekvés a dalok megtanulása és előadása során. Elképzelni, hogy mondjuk egy reggae stílusjegyeket hordozó szám hogy hangozna, ha egy roots reggae banda játszaná a jamaicai óceánparton, vagy egy gospel stílusú daluk hogyan szólna egy brooklyni templomban az ottani kórus által előadva, aztán pedig hozzátenni a „stones-osító” jegyeket.

– Meséljetek a klipforgatásról!

Kováts Gergely: Úgy gondoljuk, hogy a saját anyagokból összegyűjtött Rolling Stones kiállításunk jelenleg méltóbb helyen nem is lehetne Magyarországon, mint a Rockmúzeumban. Szerettük volna ezt valamilyen formában megörökíteni, illetve reklámozni. Erre legalkalmasabbnak egy videóklip forgatása tűnt a kiállítás közvetlen környezetében. A célja az volt, hogy egyrészt látható legyen rajta a kiállítás, másrészt pedig hozzánk köthető legyen.

Nem törekedtünk nagy slágerek előadására, végül a Live With Me-t választottuk, ami egy rövid, ütős dal, jól passzolt a környezethez. A forgatáson öten zenéltünk, ami szokatlan volt a koncerteken megszokott nagyobb létszámhoz képest. Bár néha még egymást sem láttuk a füstgép szorgalmas ténykedésének köszönhetően. Minden esetre a videoklip örök emlék lesz számunkra a magyar rockzene szentélyéből.

Torma Béla: Mindenképp szeretném megemlíteni a Rockmúzeum és Bálint Csaba rugalmasságát, hogy a sok kiállítási tárgy között meg tudtuk csinálni ezt a klipet. A videófelvételt Muzslai Francisco (Duckshell) és Todoroff Lázár készítették, a videóvágás és a képi utómunka is Lázárhoz fűződik. A hangot DIY módon csináltuk, házi környezetben, profi eszközökön. A dobot a próbateremben vettük fel, Marcival (Koós Marcell – dob) kimentünk egy délután, bemikrofonoztam, ő feldobolta, aztán a többi sávot mindenki otthon csinálta és küldte el nekem, majd ezekből elkészítettem a mixet és a mastert.

– Mit kell tudni a kiállításról, miért érdemes megnézni?

Kováts Gergely: A Muzikumban tartott Rolling Stones Napunk után a kiállítás teljes anyagát átszállítottuk a Magyar Rockhírességek Csarnokába (közismertebb nevén Rockmúzeum), ahol a múzeum igazgatójától, Bálint Csabától lehetőséget kaptunk egy két hónapos időszakos kiállításra. Ennek anyaga a zenekar tagjainak és baráti körének hosszú évek alatt összegyűjtött Stones-vonatkozású relikviáiból áll. Zömében poszterek, plakátok, bakelitek, cd-k, dvd-k, könyvek, újságcikkek, zenekari fotók, koncertjegyek, reklámtárgyak.

Néhány igazi ritkaság is fellelhető a kiállított anyagok között, mint például a Stones tagok 70-es évekbeli útleveleinek másolata, Mick Taylor által dedikált bakelit lemezek, vagy Bill Wyman köszöntő levele a Rolling Stones Fun Club-ban. Természetesen a két budapesti Stones koncert belépőjegyei és plakátai is megtekinthetőek.

Rolling Stones témájú kiállítás tudomásunk szerint még nem volt Magyarországon, ezért is érdemes élni most a lehetőséggel. Május 25-ig lehet megnézni a Rockmúzeum nyitvatartási idejében, minden szombat-vasárnap délután 14-18 óra között.

(A Milestone Facebook-oldala itt található.)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A rajongók tiltakoznak, a stúdió magyarázkodik – a Star Trek: Csillagflotta Akadémia tényleg ekkora katasztrófa lenne?
A Paramount szerint ez forradalmi modern sci-fi a SkyShowtime-on, a rajongók szerint inkább baleseti jegyzőkönyv. TikTok-dialógusok, kánontiprás és kartonpapír-figurák: nem lehet megmenteni a legendát?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 06.



A Star Trek: Csillagflotta Akadémia megérkezése akkora port kavart, hogy az ember már-már azt hihetné, valami radikálisan új, forradalmi irányváltásról van szó. A valóság ennél prózaibb és sokak számára jóval kiábrándítóbb.

A rajongói felháborodásokat a stúdió rendre politikai indíttatású támadásokkal magyarázza, ám ez az érvelés egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.

A Star Trek közönsége ugyanis nem tegnap lépett be a Csillagflottába: generációk nőttek fel az eredeti 1966-os sorozaton, az Új nemzedéken, a Deep Space Nine-on, a Voyageren vagy az Enterprise-on. Ezek a szériák sosem voltak mentesek társadalmi üzenetektől, sőt, sokszor kifejezetten bátran nyúltak érzékeny témákhoz, de mindezt gondolatébresztő tudományos fantasztikumba csomagolták, nem pedig aktuálpolitikai checklista látványos díszleteibe.

Az utóbbi évek Paramount-féle Star Trek-termései azonban sok nézőben azt az érzést keltették, hogy valami alapvetően félrecsúszott. A netflixes Discovery már indulásakor megosztó volt, de egy ideig én is néztem. A Picard három évadából legfeljebb egy fél szezon működött igazán, a Strange New Worlds pedig hiába próbált klasszikusabb hangvételt megütni, nem tudta maradéktalanul visszahozni a régi varázst, majd jó gyorsan földbe is döngölte azt amit két évad alatt felépített.

A Section 31 pedig aztán végképp kiverte a biztosítékot: egy drága, harsány, identitásában bizonytalan streaming film lett, amely inkább tűnt franchise-hasznosítási kísérletnek, mint szeretettel összerakott sci-finek.

A Csillagflotta Akadémia ebbe az egyre vitatottabb Alex Kurtzman „producerzseni” korszakába érkezik, és adna új reményt. Hát nem fog.

Az egyik legnagyobb problémám a dialógusokkal van. A karakterek olyan nyelvezetet használnak,

mintha egy középkorú marketinges próbálná kitalálni, hogyan beszélnek a Z generáció tagjai egy TikTok-kommentmezőben.

Ez a stílus nemcsak idegennek hat egy hatvanéves franchise univerzumában, hanem gyakran önmaga paródiájává válik. Nem felfrissíti a világot és modernizálja, hanem őszintén kellemetlen lesz. Ráadásul felmerül a kérdés: kinek is szól mindez? A fiatalabb közönség aligha rohan tömegesen egy több évtizedes sci-fi sorozat újabb iterációjáért, a régi rajongók pedig értetlenül állnak a tónusváltás előtt. Azokat elidegenítik, akik az igazi rajongók lennének, újakat pedig képtelenek bevonzani. Az eredmény egy furcsa vákuum, amelyben mintha nem létezne valódi a célcsoport. Ám szórakozás se sok.

A Csillagflotta Akadémia története időben messzire ugrik, a 32. század végére, ami kétségkívül kényelmes megoldás: így az alkotók gyakorlatilag bármit megtehetnek anélkül, hogy túl sokat kellene bajlódniuk a korábbi kánonnal. A Föderáció széthullott, a kolóniák elszigetelődnek, az univerzum újraegyesítésre vár, ez akár ígéretes kiindulópont is lehetne. Holly Hunter alakította Nahla Ake kapitány egy tragikus múltbéli döntés súlyát cipeli, miután ezekben a nehéz időkben elszakított egy gyereket az anyjától. Ugrunk egy jó pár évet az időben, közben a krízis megoldódott (elég szájbarágós COVID párhuzam), és a Föderáció megtalálja a fiút, Caleb Mirt (Sandro Rosta), aki felnőttként körözött bűnöző lett.

Holly Hunter válaszút elé állítja a férfit: Csillagflotta Akadémia vagy börtön.

Ez a dramaturgiai fogás azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Csillagflotta hagyományosan a Föderáció elitje volt, a legkiválóbbak gyűjtőhelye, nem pedig egy kozmikus alternatív büntetés-végrehajtási intézet. A sorozat persze igyekszik erkölcsi leckét adni arról, milyen károkat okoz a családok szétszakítása. Csak éppen olyan finomsággal, mintha légkalapáccsal kopogtatnák a néző homlokát. A finomkodás sosem volt erőssége a Kurtzman produkcióknak.

Az első rész főgonoszát Paul Giamatti alakítja, ám a fenyegetés helyett inkább groteszk hatást kelt. Nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor egy termetes, izomkolosszus harcos majdnem alulmarad a majd 60 éves 170 cm-es színésszel szemben egy kézitusában.

Lehet ezt idegen fajokra és különleges képességekre fogni, de a vizuális benyomás ettől még inkább komikus, mint félelmetes.

A sorozat egészére jellemző ez a disszonancia: drámai pillanatokat akar, de gyakran paródiába csúszik. Olyan, mint egy rossz szuperhősfilm, menő akar lenni, de helyette csak szánalmas. Joss Wheedon-féle párbeszédek működtek egy Buffy-ban, vagy egy FireFlyban, de itt nagyon nem önazonos ez a stílus a Star Trek 60 éves örökségével.

Narratív szempontból sem túl rózsás a helyzet. Az epizódok sodródnak egyik érzelmi kitörésből a másikba, miközben nehéz kitapintani egy valóban átgondolt, hosszabb ívű történetet. Itt nincs értelem, csak érzelmek.

A karakterek többnyire egyetlen tulajdonság köré épülnek, mintha egy produceri checklistát pipálnának végig.

Itt a félénk zseni, ott a minden helyzetben legyőzhetetlen harcos, amott a testpozitív öntudatra ébredt 17 éves tinilány hologram. A Star Trek mindig is sokszínű volt, de korábban a figurák személyisége nem merült ki egyetlen címkében. Spock sem pusztán „a félvér”, hanem belső konfliktusokkal küzdő, komplex személyiség volt. Ehhez képest az Akadémia szereplői gyakran kartonpapír-vázlatnak hatnak, mint egy Disney-sorozat a 2000-es évekből.

A kánonhoz való viszony különösen fájdalmas pont. Érzelmeket villogtató Vulkániak, akik humorizálnak, pacifista Klingonok, akik többapájú családokból származnak, sőt egy genetikai szabályokat felrúgó Jem’Hadar leszármazott is felbukkan.

Az alkotók megnézték a Star Trek lexikon borítóját (bele már nem sikerült lapozni) és senki sem mondta el nekik, hogy nem lehet egy Jem’Harad nő, mert ők genetikai úton szaporodnak, más fajokkal pedig végképp kizárt, hogy vegyüljenek.

Ezeknek az ellentmondások semmi köze a kreatív újragondoláshoz, pusztán hanyagság, ami egy ilyen múltú franchise esetében nehezen megbocsátható.

Mindez azért különösen keserű, mert a Star Trek valaha jóval több volt egyszerű tévésorozatnál. Az elsők között teremtett aktív rajongói közösséget, saját találkozókkal még a Comic Con aranykora előtt, és nem egy mérnök vallotta be, hogy gyerekkori inspirációként hatott rá Gene Roddenberry erredeti víziója.

Steve Jobs legendásan rajongott a franchise-ért, és állítólag külön kérte a mérnökeit, hogy az eszközeik úgy nézzenek ki és úgy működjenek, mintha az Enterprise-ról érkeztek volna.

Ehhez képest a Csillagflotta Akadémia inkább tűnik egy drága, identitását kereső mellékvágánynak, mint a jövőről szóló, optimista látomás örökösének. Itt van neon ugrókötél, neon fülhallgató, minden a jelenlegi technológiai szintet mutatja, csak neon. Semmi igazán forradalmi.

A legszarkasztikusabb megjegyzések sem tudják teljesen elfedni a csalódottságom: sokan nem azért kritizálják ezt a sorozatot, mert gyűlölnék a Star Treket, hanem éppen ellenkezőleg, mert túl jól ismerik, és fájó látni, milyen irányba sodródott.

Ez egy Star Trek sorozat, olyan emberek tollából, akik nem értik a Star Treket és olyan embereknek készült, akik nem szeretik a Star Treket

A Csillagflotta Akadémia nem pusztán egy félresikerült spin-off sorozat, hanem egy újabb állomás abban a korszakban, amelyben a franchise mintha teljesen elveszítette volna saját iránytűjét. Lehet, hogy egyesek számára könnyed „guilty pleasure”, de azoknak, akik a régi, gondolkodásra késztető, bátor tudományos fantasztikumot keresik, ez az akadémiai évfolyam inkább bukást érdemel, mint dicséretet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Homer Simpson figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” - egy 26 éves rajzfilmepizód hirtelen egészen más értelmet nyert
A Simpsons alkotóját, Matt Groeninget Epstein egyik áldozata nevezte meg a bírósági iratokban. Ami kiderült, teljesen új megvilágításba helyezi a sorozatot.


Újra forr az internet egy 26 éves Simpson család-epizód miatt, a rajongók szerint ugyanis a rajzfilm egy hátborzongatóan pontos jóslatot tett Jeffrey Epstein pedofil-szigetéről – írta a New York Post. A vita most azért lángolt fel ismét, mert a kérdéses jelenet újra virálissá vált a közösségi médiában. A „The Computer Wore Menace Shoes” című,

2000-ben bemutatott részben Homer Simpson Mr. X álnéven pletykablogot indít, amivel felfedi Springfield sötét titkait.

Amikor azonban egy kitalált sztorija véletlenül igaznak bizonyul, elrabolják és egy titokzatos szigetre viszik, ahol azokat tartják fogva, akik túl sokat tudnak.

A rész végén Homer oldalán egy üzenet jelenik meg, ami „egy szigeten lévő őrült alakokról” szól, akik „titokban irányítják a világot”.

A rajongók azonnal párhuzamot vontak a jelenet és a néhai Jeffrey Epstein botránya között, aki a vádak szerint éveken át kiskorú lányokkal szembeni szexuális visszaéléseket és emberkereskedelmet folytatott a Karib-tengeri magánszigetein, Little Saint James-en és Great Saint James-en. „A Simpson család figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” – írta egy kommentelő az X-en.

Egy másik felhasználó szerint „a Simpson család beszélt el nekünk először az Epstein-aktákról”. A valóságban az epizód harmadik felvonása az 1967-es brit kultsorozat, a The Prisoner (A fogoly) paródiájaként adták el, amely szintén egy férfiról szól, akit egy elzárt szigeten tartanak fogva, miután túl sokat tudott. A részben még a sorozat eredeti főszereplője, Patrick McGoohan is vendégszerepelt.

Az összeesküvés-elméleteket tovább fűti a sorozat alkotóját, Matt Groeninget érintő állítás.

Epstein egyik legismertebb áldozata, Virginia Giuffre – aki 2025-ben öngyilkosságot követett el – egy 2019-ben nyilvánosságra hozott bírósági iratban azt állította, hogy Epstein arra kényszerítette, hogy masszírozza meg Groening lábát a milliárdos magángépén.

Giuffre arról írt, hogy undorodott a férfi „kérges lábkörmeitől”.

A kommentelők ezt bizonyítéknak tekintik. „Matt Groening beletette Epsteint a 'The Simpsons'-ba. Virginia Giuffre arról írt, hogy Epstein gépén volt Groeninggel, és masszíroznia kellett az izzadt lábát!!” – írta egy felhasználó. Fontos kiemelni, hogy Groening ellen soha nem emeltek vádat az üggyel kapcsolatban.

A sorozat készítői többször is reagáltak a „Simpsons-jóslatokra”. Matt Selman showrunner szerint a sorozat nem jósol, csupán a történelem ismétlődő mintázatait dolgozza fel, és a több száz epizód miatt statisztikailag elkerülhetetlen, hogy néha egybeessenek a valós eseményekkel.

Viszont, ha számításba vesszük, hogy a sorozat egyik agya rendszeresen összejárt a világ szexfüggő hatalmasságaival, a rajzfilm meghökkentő jóslatai talán nem is jóslatok voltak, csak bennfentes információk a jövővel kapcsolatban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk