Miklósa Erika: Ha kezd rutinná válni az éneklés, nincs is értelme folytatni
- Azt hiszem, azt mindenki természetesnek veszi, hogy van operaénekesi diplomája. Azt talán kevesebben tudják, hogy tulajdonképpen ezt csak a közelmúltban szerezte meg, méghozzá Pécsett. És ebben igazából nem is az a meglepő, hogy nem volt eddig, hisz rengeteg zseniális művészt ismerünk, akinek nincs speciális iskolai végzettsége, hanem hogy egy ilyen csodálatos pályafutás mellett már mi szükség volt rá? Mit akart bizonyítani?
- Igazából nem bizonyítani akartam, hanem doktorálni szeretnék, mert van egy témám, ami nagyon érdekel, ahhoz viszont ez elengedhetetlen volt. Egyébként ha megnézem a kortársaimat, vagy akár a nálam fiatalabb művészeket is, nagyon sokan később szerzik meg a diplomájukat. Például Baráti Kristóf, aki annyira tehetséges, hogy amikor iskolába járhatott volna, már javában koncertezett, és egyszerűen nem volt ideje lediplomázni. Ugyanez történt velem is.
- Gondolom, ha az ember a Metropolitanben énekel, akkor már nem érzi annyira sürgetőnek, hogy lediplomázzon.
- Ha például tanítani szeretnék, ahhoz Magyarországon kell a diploma.
Külföldön a legtöbb helyen nem kell. Csak azt nézik, amit elértem.
Salzburgban például professzorrá nyilvánítottak. Tehát Ausztriában nyugodtan taníthattam volna diploma nélkül is, méghozzá egész magas pozícióban.
- A tanárok hogy viszonyultak önhöz?
- Nem kivételeztek velem, kemény vizsgáim voltak, és én mindegyikre alaposan felkészültem. De azért megesett az is, hogy az egyik vizsga végén azt mondta a tanár, meséljek még valamit, amiből pedig ő tanulhat.
- Részt vett az egyetemi diákéletben?
- Ez pont abban az időszakban volt, amikor a kislányom hozzánk került. De a nagy rendezvényeken ott voltam, mert akkor volt 650 éves az egyetem, és mindenféle ünnepségeket tartottak.
- Korábbi interjúiban beszélt arról, hogy sokan a szakmából ferde szemmel néztek önre. Mi ennek az oka?
- Egyrészt annyira a semmiből tűntem fel, másrészt a hozzáállásom is egészen más volt, mint sokaknak. Azt mondta rám az egyik tanárom, hogy olyan vagyok, mint egy piros sapkás veréb. Sosem fogok tudni eltűnni a szürke verebek között, mert mindig ott lesz rajtam a kis, piros sapka. Én mindig azzal foglalkoztam, hogy minél tökéletesebb legyek, minél jobban ki tudjam szolgálni a közönségemet.
- Nem próbáltak meg a rosszakarók elszabotálni a szereplését? Régi színész történetekben olvashatunk olyat, hogy tettek valamit az énekesnő italába például, vagy a színpadon megpróbálták valamivel kizökkenteni...
- (nevet) Nem, dehogy. Ha az ember a színpadon áll, akkor csapatmunka van. Nagyon ritka, hogy valaki felvigye a színpadra a magánéleti, személyes konfliktusait. Mindennél fontosabb, hogy az előadás jó legyen.
- A zenészek között sokan elzárkóznak a könnyűzenétől. Akár le is nézik. Önnek mi a fontos a zenében, a művészetben? Mi alapján dönti el, hogy mondjuk egy könnyűzenei felkérésre igent mond, vagy sem?
- Egyértelműen azt nézem, mennyire igényes a dolog. A műfaj az tényleg másodlagos. Azt gondolom, ha zenésznek születtem, akkor ahhoz, hogy minél színesebb, sokoldalúbb legyek, nagyon sok műfajt ki kell próbálnom. Annak idején például tanácstalan voltam, hogy elvállaljam-e azt a duettet Zámbó Jimmyvel. De egykori mentorom, Gregor József azt mondta, nyugodtan, mert amit énekelnem kell – a Time to Say Goodbye – az abszolút minőségi dolog, operaénekesi hangot kíván. Zámbó Jimmy pedig a saját műfajában egy kiemelkedő ember. Ha tökéletesen megcsinálom, akkor nem kell szégyellnem. Ráadásul nagyon nagy népszerűséget szerzek vele magamnak és a műfajomnak is. És valóban, akárhol járok, a mai napig sokan emlegetik ezt. És ez jó, ez is kell.
Nem kell fennhordanunk az orrunkat csak azért, mert operaénekesek vagyunk.
- Az ismert, hogy Maday Lilla tanárnő figyelt fel önre, ő ösztönözte. Az egészen egyértelmű volt, hogy az opera felé megy?
- Dehogy. Fogalmam sem volt erről a világról. Az volt az első kérdésem, hogy nem lehetne valami rockoperát vagy musicalt énekelni? Lilla azt felelte, hogy majd később azt énekelhetek, amit akarok, de először a hangomat kell képezni, és minél magasabb szinten képzem, annál könnyebb lesz majd elhelyezkednem. Viszont azt is mondta, olyan különleges tehetségem van, mint nagyon kevés embernek. Ott, kiskunhalasi viszonylatban, fiatal lányként az ember nem tudta felmérni, hogy ez mit jelent. Hiszen opera sincs Kiskunhalason, nem is nagyon ismertem ezt a világot. De a tanárnő azt mondta, hogy a világ egyik legjobbja lehetek, úgyhogy rávágtam, rendben, akkor megszerezzük az „olimpiai aranyat”, ha már a sportról le kellett mondanom egy sérülés miatt. Mindenképpen bizonyítani akartam.
Hajtott belül valami, ha nagyon misztifikálni akarjuk, azt mondhatnám, hogy a sorsom.
- Az Éj királynője két áriájával felvételizett az Operába azon a bizonyos első, legendás meghallgatáson. Mégis Papagénaként mutatkozott be? Miért nem lehetett rögtön Éj királynője?
- Azért, mert az Opera vezetése szerencsére pontosan tudta, milyen sok mindent kell még megtanulnom ahhoz, hogy egy ilyen nagy szerepet elvállalhassak. Még akkor is, ha el tudom énekelni. De Papagéna sem könnyű szerep, azzal is a mélyvízbe dobtak. Egy duett és nagyon sok próza, de egyáltalán nem könnyű elénekelni.
- Ön és a családja a magánéletben is meglehetősen progresszív utat választott, már ha ez választás kérdése. A kislányukat örökbe fogadták. A férje volt gyesen, édesanyaként meg tudta találni az egyensúlyt a karrier és a család között, ráadásul úgy, hogy vidéken élnek, ami ebben a Budapest központú világban ismét csak szokatlan. Ez szerintem mind nagyon példamutató, de vajon a környezete hogy fogadta?
- Mindenki bolondnak nézett, amikor Bakonykútiba költöztem 22 évvel ezelőtt. De számomra az volt a legésszerűbb döntés, mivel akkor már nyilvánvaló volt, hogy nagyon kevés időt fogok Magyarországon tartózkodni, amikor viszont itthon vagyok, olyan helyen akartam élni, ahol természet közelben lehetek. Én ebben a kis faluban találtam meg ezt a nyugalmat.
Az örökbefogadással kapcsolatban azt tekinthetjük talán progresszívnek, hogy a férjemmel tudatosan kihasználtuk az ismeretségemet azért, hogy személyes példával mutassunk rá az örökbefogadás fontosságára.
Az utóbbi három-négy évben jelentősen megnőtt az örökbefogadások száma. Amiben nyilván sok tényező közrejátszik, de talán nekünk is volt szerepünk benne azzal, hogy a nyilvánosság előtt beszéltünk erről a témáról, és próbáltuk eloszlatni a téveszméket.
A férjem pedig azért ment gyesre, mert így volt praktikus. Ha én megyek gyesre, akkor nem dolgozhattam volna. De mivel ő tervezőmérnök és szabadúszó, ezért ő dolgozhat gyes mellett. Szerencsére egyre több férfi megy el gyesre. Sokat énekelek Skandináviában, ott is láttuk, mennyire fontos nekik, hogy a férfi is kivegye a részét a gyereknevelésből. Egy gyereknek apára és anyára is ugyanúgy szüksége van. Tehát a mi esetünket sem úgy kell elképzelni, hogy a férjem gondoskodott a kicsiről, én pedig csak énekeltem. Teljes mértékben megosztottuk és megosztjuk ma is a családi feladatokat.
- Reméljük, hamarosan ismét lesz Virtuózok, de azt talán nem mindenki tudja, hogy Ön nem csak a Virtuózokban foglalkozik tehetségkutatással, tehetséggondozással. Például jelenleg Ön a Magyar Tehetség Nagykövete.
- Ráadásul nemcsak a művészetben, hanem a sportban is keresem a tehetségeket. Elsősorban a fogyatékkal élőkre figyelek mindkét területen akár mentorként, akár támogatóként. Részt veszek minden karitatív tevékenységben, ami belefér az időmbe. Emellett a székesfehérvári Alba Regia Atlétikai Klubnak, az ARAK-nak vagyok alelnöke, ami utánpótlás akadémiaként működik.
- Úgy látszik, két Virtuózok évad között sem bírják ki egymás társasága nélkül a zsűritagok. Tavaly közös műsora indult a Duna tévén Batta Andrással, Partitúra címmel.
- Igen, és a műsor kapcsolódik is a Virtuózokhoz annyiban, hogy bizonyos értelemben Batta Andrásnak köszönhetem az ötletet. András ízig-vérig városi fickó. Amikor jöttek a gyerekek a Virtuózokba, az egyik Kisvárdáról, a másik Fehérgyarmatról vagy Panyoláról, én pedig mindig mondtam, hogy itt is voltam már, ott is. András pedig egy idő után „meggyanúsított”, hogy csak kitaláltam az egészet, nincs is időm, hogy ennyi felé eljárkáljak, és vidéken egyébként sincs élet. Ezzel jól felpaprikázott, és megkérdeztem tőle, volna-e kedve velem járni az országot, hogy megmutassam neki, milyen klassz helyen élünk, és hogy igen is, vidéken is van élet, kultúra. Úgyhogy ilyen roadmovie jelleggel elindultunk az országban.
- És jól tették, úgy tudom, nagyon népszerű lett a sorozat.
- Annyira, hogy hamarosan új részekkel jelentkezünk.
Folytatjuk a kultúra feltérképezését, és ebben minden benne van. Zene, képzőművészet, sport. Olyan embereket fedezünk fel, akik a kultúra valamely szegmensével foglalkoznak akár profiként, akár amatőrként, és nem kapnak akkora reflektorfényt, amilyet érdemelnének.
- Mondjuk el, hogy a rendező sem akárki.
- Azért kértem fel Novák Pétert, mert volt egy sajátos elképzelésem, hogy mit szeretnék viszontlátni, és tudtam, hogy ő az egyetlen, aki a kósza gondolataimat rendszerbe tudja szedni. Én nem vagyok sem tévés, sem filmes, és nagyon nehéz volt megértetnem másokkal, hogy egy friss, pörgős képi világot szeretnék, nehogy leüljön a dolog. Péter viszont azonnal megértette. Művészileg és emberileg is nagyon egy hullámhosszon vagyunk, jó barátom, és már színpadon is dolgoztunk együtt.
- A hamarosan kezdődő Cziffra György Fesztiválon pedig egy másik zsűri társával, Balázs Jánossal fog közösen koncertezni.
- Ez is egy különös dolog. Nagyon sok mindenkivel énekeltem és dolgoztam a közel 28 éves pályafutásom alatt. Az viszont nagyon kevés emberről mondható el, hogy azonnal egy hullámhosszra kerülünk.
Ami a kettőnk együttműködéséből kijön, az igazi ritkaság. Mi is érezzük, hogy többek leszünk általa, nagyon izgalmas.
Ő is nagyon nyitott más műfajokra, azonnal kapcsolunk, hogy mit szeretne a másik. János még nagyon fiatal, egy hozzám hasonló művésznek fontosak ezek a találkozások, hogy új energiákat, új impulzusokat kapjak. Mert ha kezd rutinná válni az éneklés, nincs is értelme folytatni.
- Impulzusból biztos nem lesz hiány, hiszen Lajkó Félix is csatlakozik önökhöz ezen a koncerten.
- Igen, és ez a furcsa hármas egészen különös dolgokat produkál. Nyáron már kipróbáltuk, nagyon érdekes koncertnek ígérkezik.
Azért is izgalmas, mert még én sem tudom, hogy mi sül ki belőle, mivel János és Félix is nagyon szeret improvizálni.
Úgyhogy hiába próbáltuk el előre, a koncerten valószínűleg egészen másképp lesz.
