Tudhattad volna, csak Hugh Grant nélkül – A Middle Beach-i gyilkosság a leghidegrázósabb dokusorozat idén
Nem először látunk olyan dokumentumfilmet, melyben a szerző - a rendező - a saját múltjának megy utána, akár terápiás célból, akár kíváncsiságból. Az sem ismeretlen az utóbbi években - a Making a Murderer nyitotta látványosabban ezzel a sort a Netflixen -, hogy a valóságba beleszól a dokumentumfilm, és egy már halott ügyet feléleszt a filmesek alázatos kutakodó munkája. Ilyen értelemben talán nem újdonság a Middle Beach-i gyilkosság, de megérintő személyességét tekintve mégis.
Az HBO GO-ra nemrég került fel ez az elképesztően izgalmas dokusorozat, annak is három része. A negyedik epizódót ma hajnaltól láthatjuk, és mivel ez a záróepizód, aki már itt tart, az körülbelül úgy érez, mint én, amit egyetlen szóval tudnék kifejezni: Úristen! Bővebben kifejtve: soha többé nem nézek még ehhez hasonlót sem lefekvés előtt, mert annyira jól összerakták, olyan példás dramaturgiával építették fel, hogy nem lehet tőle és a feszültségtől megszabadulni.
A film rendezője és főszereplője egy huszonéves srác, Madison Hamburg filmes egyetemista, aki a felvételek első fázisában, 2013-ban mindössze három éve gyászolja édesanyját, Barbara Hamburgot. Az egyedülálló anyát 2010. március 3-án gyilkolta meg egy ismeretlen elkövető az otthonánál, a Connicticut állambeli Madison kertes házas, felső középosztály által lakott környékén (érdekes, hogy mind a film rendezőjét, mind a lakhelyét Madisonnak hívják).
Madison mindent bevet, hogy elérje a célját, mint ahogy azt a harmadik rész végén megfogalmazza, amikor visszakérdez az egyik családtagja, mit üzenne anyja gyilkosának: "el foglak kapni", mondja. És mi ezt reméljük az utolsó résztől. Hogy a bátor, elárvult doksirendező valahogy rájön, ki gyilkolta meg bestiálisan az anyját azon a márciusi délelőttön.
Az interjúk hidegrázósak. Madison egyenként mindenkit leültet a családból - csak az apját nem tudja, akitől az anyja évekkel a gyilkosság előtt elvált - és klasszikus interjúhelyzetben gyakorlatilag kivallatja őket. Magánnyomozót von be, a rendőrséghez is elmegy, ahol bedrótozza magát, mániákusan el akarja érni a célját. A legizgalmasabb pillanatok azonban azok, amikor a családtagok beszélnek, egyszerűen ugyanis mindenki gyanús lesz egy bizonyos ponton.
Mint egy klasszik krimiben: bárki megtehette, mindenkinek billeg az alibije, és ami a legdöbbenetesebb: mindenkinek lehetett indítéka.
Az interjúk során ugyanis kiömlenek a csontvázak a szekrényből. Azok, amilyeneket talán minden család őrizget, csak itt valahogy nagyon sok van belőlük. Mintha mindenkit traumatizált volna valaki: van itt kórház, stressztől súlyosan megbetegedett gyerek, agydaganat, láncszerűen öröklődő alkoholizmus, kontrollmánia, bántalmazás, mellrák, drogfüggőség (pár évig maga a rendező is utóbbiban szenvedett).
Ez egy szenvedő, ellenségeskedő, de közben valahol összetartó család is: olyan igazi amerikai família, ahol, mint az Amerikai szépségben, és mint ahogy az áldozat egyik testvére mondja: bármikor eldurranhat valakinek az agya. És itt is készülődött valami, mert az áldozat is követett el ordas nagy hibákat.
Itt tartunk most. Nem spoilerezünk. Annyit elárulunk: ez egy olyan bonyolult ügy, amiben nem fogja magát senki véletlenül elszólni bemikrofonozva a vécében (mint Durst anno A féregben). Az igazság pedig nem könnyen mászik elő, és nem minden egyből transzparens.
Minden rész egyfajta cliffhangerszerű suspense-modnattal zárul, amitől nem tudjuk abbahagyni a sorozatot és magunk is találgatni - akárcsak a Tudhattad volna esetében -, hogy ki volt a gyilkos, amikor bárki lehetett.
És legfőképp a személyesség miatt izgalmas, mert nagyon drukkolunk a főhősnek, hogy találja meg azt a rohadékot, aki ilyen szétalázó módon, láthatóan felindulásból ölte meg az anyját. Madison alázatos, nem hősködő-fontoskodó szereplő-rendező, aki tisztázni akarja az anyja és a családja történetét, hogy igazságot tegyen az anyjának és továbbléphessen.
Rám legutóbb a Robert Durst-dokumentumfilm volt ekkora hatással, mert rettentően tetszett, hogy az alkotók ki tudtak deríteni valamit, ami még az FBI-nak sem sikerült. Mert az élet közbeszól, egy jó dokumentumfilm esetében "az élet ott történik meg a kamerák előtt", mondatok csúsznak ki emberek szájából, könnyek törnek ki, gesztusok árulnak el.
Mint ahogy ezt már a madisoni rendőrség is tudja: elkérik a srác nyersanyagait, hátha segít nekik a nyomozásban, mert neki jobban feltárulkoznak a családtagok. Én önmagában ezt a bátorságot értékelem a legnagyobbra: Madison az ismeretlennel megy szembe, egy feldolgozatlan traumát cipelve a hátán, és bele sem gondol, rá milyen hatással lehet, amit kiderít, csak az igazságot akarja - ahogy egy vérbeli dokumentumfilmes teszi.