"Micsoda fertő! Nem lehet nem imádni!" – összehasonlítottuk a Szigetet a 90-es években és most
Bár Semjén Zsolt aligha osztaná az álláspontomat, de a konkrét koncertélményeken kívül azért szeretek a Szigetre menni, mert kellemese csiklandozza az ember már-már sznobizmusba hajló kultúrlény tudatát. Legalább is így volt ez annak idején, a 90-es években.
Nem mondhatnám, hogy nagy szigetező vagyok. A mostani volt összesen a negyedik alkalom, hogy kint voltam. Először 1996-ban mentem ki, Iggy Pop és az After Crying kedvéért. Jellemző, hogy a két banda, ami érdekelt, átfedésben lépett fel. Ráadásul Iggy csúszott is. Akkoriban még Pepsi Szigetként futott a fesztivál. Állítólag Iggy a Coca-Colával állt szerződésben, ezért a helyszínre érve közölte, hogy látótávolságon belül takarjanak le minden Pepsi feliratot, különben nem lép fel. Hiteles forrásból sosem ellenőriztem, hogy tényleg ez volt-e az indok, az minden esetre tény, hogy a környéken lévő Pepsi feliratokat letakarták.
Ami nagyon megmaradt bennem, hogy a mostanihoz képest milyen kevés ember volt.
Persze biztos akkor is több ezer ember vett részt a bulin, de azt tudom, hogy jó ideig keresgéltük a nagyszínpadot, és egy tágas, meglehetősen üres rét túlsó végén találtunk rá. Nem volt nagyobb vagy profibb, mint ma bármelyik falunapon.
Azután még 1997-ben jártam kint kétszer. Ebben az évben szerepelt először angol és német nyelvű köszöntő a műsorfüzetben. David Bowie csalt ki. Itt is csúszás volt, ezúttal azért, mert Müller Péterék kicsit túlbitorolták a színpadot. Mint utóbb kiderült, Bowie emiatt néhány perccel rövidebb is volt, mert az akkor érvényes rendeletek értelmében 11-kor le kellett húzni a rolót, be kellett szüntetni a hangoskodást. Nagy élményt jelentett, hogy alig egy karnyújtásnyira lehettem Bowie-tól néhány másodpercig – igaz, ő a mozgó mikrobuszban ült, és épp távozott a koncert helyszínéről. De közelről láttam az arcát – mereven bámult ki az ablakon, nem nézett senkire az arctengerben.
Az utolsó ifjúkori „szigetelésem” 1997. augusztus 20-án történt. Jellemző rám, hogy csak azért csíptem el az akkor roppant népszerű The Cardigans koncertjének a végét, mert utánuk jött a Kispál (a Lovefool így is megvolt, a többi számukat meg úgysem ismertem).
Volt még egy emlékezetes koncert, bár ez abszolút személyes okokból. Ha jól emlékszem, a Magyar Narancs üzemeltette (vagy szponzorálta) a Wanted színpadot, ahol ismeretlen zenekarok kaptak bemutatkozási lehetőséget. Itt lépett fel a Csigabiga Boys, a haveri kör sztárbandája. Sajátos felállásban, mivel a frontember sajnos épp sorkatonai szolgálatát töltötte, és minden könyörgés ellenére sem engedték el. Nem tudom, vannak-e még tehetségkutató színpadok a Szigeten. Ha nincsenek, abban jelentős szerepe lehet a CSBB-nek.
A fiam generációja, a mai 18-20 évesek aligha érthetik, miért volt fontos a Sziget nekünk annak idején.
1993-ban indult, 5 év sem telt el a rendszerváltozás óta. 1989 előtt nagyon ritkán jutottak el nyugati zenekarok hozzánk. A '86-os Queen koncert úttörőnek számított, azután jött a 88-as Human Rights Now! Stinggel, Peter Gabriellel és Bruce Springsteennel.
Ki voltunk éhezve az efféle kulturális élményre, hogy élőben láthassuk azokat a kedvenceinket, akiket addig csak rongyosra hallgatott magnókazettákon hallottunk. (Most nem megyek bele, mi az a kazetta, guglizz rá. Mondjuk úgy, hogy a paleolit CD.) És akkor jött a Sziget, ahol elérhető áron egy héten át naponta tolták eléd a külföldi és magyar sztárokat. Ez olyasmi, amit egy mai fesztiválozó nem igazán érezhet át, ahhoz hasonló, hogy az én generációm még mindig szorong, ha átlép az ország határon.
Körülbelül ilyen emlékekkel, érzésekkel, lelkemben kis rőzsedalokkal készültem az idei Szigetre. Kíváncsi voltam, mekkora a változás 20 év után. Az első nagy különbséget már akkor észrevettem, amikor próbáltam eldönteni, melyik nap menjek ki. Nagyon hosszan kellett kutakodnom, hogy olyan zenekarokat találjak, akiket legalább névről ismerek. Végül az utolsó napot választottam, Gogol Bordello, Kiscsillag, Paso, Sziámi, nagy baj már nem lehet.
Miután a fellépők túlnyomó többségét névről sem ismerem, nem tudom, hogy ennyire eltolódott az ízlésvilágomtól a program, vagy ennyire nem vagyok képben.
Visszanézve a 90-es évek kínálatát, feltűnő, hogy majdnem mindenkit ismerek, legalább névről, még azokat is, akik általam nem szeretett műfajokat képviseltek. A hangsúlyok eltolódását jelzi, hogy míg 97-ben Müller Péter és Lovasi az akkori formációjával nagyszínpadot kapott, addig idén kiszorultak a Petőfi-Volt színpadra.
Természetesen szembetűnő változás a technikai fejlődés. Van egy érzésem, hogy 20 éve még egyáltalán nem lehetett kártyával fizetni a Szigeten – most csak azzal lehet. Illetve nem egészen, hiszen a karszalag is fejlődött, chipes lett, amit szintén fel lehet tölteni pénzzel, és így fizetőeszközként is szolgál. Mindez persze csak elméleti problémát jelentett számomra, hisz amilyen borzasztó drága, fel sem merült, hogy a sziget fizetési lehetőségeit a gyakorlatban teszteljem. Mondhatnám, a szigetes sörsátrakba születni kell.
A Szigetre belépve az ember azonnal átkalibrálja magában a „sok ember” fogalmát. Én már anno, a legendás Bowie-koncerten is úgy éreztem, nagyon sokan vannak – ehhez képest aznap negatív rekordot döntött a nézőszám. Most viszont egy-egy vizesblokknál is többen tolongtak, mint némelyik hazai klubkoncerten.
Nyilván minden sokkal profibb lett, kiépítettebb, szervezettebb, bár azért egy nagyobb zivatar még mindig képes felfordulást okozni. Ennek a Nothing But Thieves örülhetett, hiszen a MasterCard sátor volt az egyetlen nagy területű fedett helyszín. Vilmos fiammal mi végül mégis inkább az esőt választottuk.
Összességében a régi Szigetes „fíling” megmaradt, amiben persze nagyban segített, hogy a régi „hangadók”, mint Müller Péter és Lovasi még mindig itt vannak, ha más formációkban is.
A mai kulturkampfos időkben különösen találó a fesztivál neve. Mintha nem is abban az országban lennénk, ahol hatalmi szóval tiltanak be egyetemi szakokat, és egy napilapban megjelent véleménycikk hatására az MNB vizsgálatot indít egy kulturális alapítvány ellen. Felszabadult fiatalok és hozzám hasonló régóta fiatalok, sok-sok excentrikus, fura figura a közönség soraiban és a színpadokon. Micsoda fertő! Nem lehet nem imádni.
Az ütős végszót Müller Péter adta meg az élményhez:
„A kultúra végveszély
Ha szájon vágnak, még beszélj...
A kultúra menedék
Kinyalhatod a fenekét.”
