Mi neki adtuk volna az Oscart: az idei mezőny legmegrázóbb filmje - A metál csendje
Nagyon ritkán sikerül úgy filmet néznem, hogy nem tudom előre, mi lesz a sztori, most sikerült, és őrülten hálás vagyok érte. Sound of Metal, ezt a címet hallottam, és rettentően tetszett, mert nem is sejtettem, mit fogok látni, csak a líraian kemény cím húzott magához. És ilyen élmény volt végig az Amazon Prime Videon megtekinthető A metál hangja: húzott, húzott magával, egészen a végső, csendesen katartikus pillanataiig.
Koncertre készül egy páros, egy dobos és egy énekes csaj. Metál, hörgés, sikoly - akár szereti az ember a műfajt, akár nem, magával ragad a dobos tekintete, amiben már akkor ott van az elképesztő koncentráció mellett valami más is, csak ekkor még nem sejtjük, mi.
Riz Ahmed maga a nagybetűs Dobos, izmos, félmeztelen, széttetovált felsőtestével, fröcskölő izzadságával és őserővel, a dühe szublimálásával, amivel igazi kőkemény heavy metált varázsol a fülünk-szemünk elé. A színész egyébként 6 hónapig tanult dobolni a forgatásra készülve, úgyhogy tényleg nem kispályázott.
Ahmed végre megkapta azt a szerepet, amit megérdemelt, komoly mellékszerepek (Éjjeli féreg) és egy kiemelkedő krimisorozat (Aznap éjjel) főszerepe után végre eljátszhatta élete eddigi legfontosabb karakterét. Kit érdekel, hogy nem kapott Oscart - amúgy méltó riválisa nyert, Anthony Hopkins, írtunk is a The Fatherről - , ha még csak 39 éves és előtte állhat egy szép karrier és az egész filmes világ, amit meghódíthat.
Szóval a dobos és énekesnő barátnője egy lakóautóban élnek, igazi szabad harcosok, turnéznak éppen. Csak aztán látjuk a következő koncertet, mely alatt Ruben (Ahmed) arca még fókuszáltabban riadt, majd ki is derül, miért: már alig hall. Elmegy egy fülspecialistához, aki azt mondja neki, hogy most kell visszafognia magát, mert folyamatosan romlik a hallása, és ha nem vigyáz, teljesen megsüketülhet. De Ruben végigdobolja magát a végzete felé a következő koncerten is, majd megtörténik, amit az orvos prognosztizált.
Hogy milyen lehet ez egy dobos számára? Ahmed ezt játssza el hibátlanul. Eleve tragédia elveszíteni egyik érzékszervünk észlelési képességét egy átlagember számára - és egy művésznek? Igen, Beethoven siketen írt zenét, amit belül hallott, de egy zenész? Innen indul Ruben karaktere, és már sejthetjük, amikor a rehabilitációs központba megérkezik, hogy nagy harc áll előtte. Szembe kell néznie a múltjával, a meg nem harcolt harcaival, meg kell tanulnia egyedül élni, a lány nélkül, és meg kell tanulnia azt, amire az élet talán nem véletlenül kényszerítette: csendben lenni. Érteni a csöndet.
Csodás utazás ez a film, egyszerre konkrét, logikus és közben mélyen érzékeny, sokrétegű, spirituális. Minden benne van, amit az életről egy fiatal, traumatizált embernek meg lehet tanulnia, és mindezt nem didaktikusan rágja a szánkba, hanem egy nagyon egyszerű történet által meséli el, úgy vezeti a főhős kezét egyik állomástól a másikig, és a nézőét is.
Külön figyelmet érdemel a hangutómunka (a film ebben a kategóriában Oscart is kapott, illetve a vágásért is): a dobos saját érzékelésének és nem hallásának állomásait, hang-szubjektívjét olykor mi is halljuk, egyértelműen azzal a céllal, hogy átéljük, milyen kirekesztő élmény lehet pl. töksiketen ácsorogni egy beszélgetős partin.
Egyszer hallottam egy megsiketült dobosról. Rémlett ez a sztori. A film története Derek Cianfrance befejezetlen dokufikciós filmjén, a Metalheaden alapul, melyben egy heavy metál duó dobos tagjának beszakad a dobhártyája, s alkalmazkodnia kell a csend világához. Itt kezdődött az akkor még forgatókönyvíró Marder és Cianfrance alkotói kapcsolata és ebből a drámai sztoriból termett a 11 évvel később elkészült A metál csendje. Tiszta szívből és drukkoló nézőként kívánok még sok közös munkát nekik.
