Az éves filmes díjszezon kezdetét sokan nyár végére-ősz elejére teszik, amikor számos filmfesztivál (velencei, londoni, torontói stb.) és kritikusi szövetség adja át díjait az adott év legjobb teljesítményeinek. Persze, ha úgy vesszük, akár már a tavaszvégi Cannes-i mustra vagy akár a télvégi Sundance fesztivál is elindíthatja azt, hiszen az ezeken bemutatott filmek is már a következő évi Oscar-versenyben vehetnek részt (amennyiben valamilyen bemutatót kapnak, persze).

A legfőbb díjak már az új évben kerülnek átadásra, a Golden Globe-bal, a színészek, a forgatókönyvírók, a rendezők és a producerek szakszervezeteinek gáláival, s természetesen az egész hajcihőre az utolsó állomás, az Oscar teszi fel a koronát. Aki pedig figyelemmel követi ezeket a korábbi díjátadókat, egyre élesebb képet kaphat arról, milyen filmek és mely színészek nyerik majd meg a hőn áhított aranyszobrocskát (főként a különféle szakszervezetek díjai számítanak, hiszen azokat is az adott filmes szakág ítéli oda, ahogyan az Oscarokat is).

Mi most mégis megpróbáljuk megtippelni a legfőbb kategóriákban a március 27-én, vasárnap este (itthon hétfőre virradóra) kihirdetésre kerülő újdonsült nyerteseket.

Legjobb nemzetközi játékfilm

A jelöltek: Isten keze (Olaszország), Lunana: A Yak in the Classroom (Bhután), Menekülés (Dánia), Vezess helyettem (Japán), A világ legrosszabb embere (Norvégia)

Bár az olasz jelölt rendezője, Paolo Sorrentino már elnyerte korábban ezt a díjat (2014-ben A nagy szépséggel), idén szinte bizonyosan nem ő lesz a befutó. Sokan a tavalyi dán csodát, A világ legrosszabb emberét várták a kategória győztesének, aminek a legjobb eredeti forgatókönyvek közti jelölése rá is erősített erre, ám van itt egy még egyértelműbbnek tűnő bajnok, méghozzá Japán és a Vezess helyettem. Hamagucsi Rjúszuke filmje már Cannes-ból és Torontóból is hozott el díjakat, ráadásul idegen nyelvű film létére négy Oscarra jelölték, köztük a legjobb rendező és a legjobb film díjára is. Az pedig elég furán nézne ki, ha nem nyerné meg a nemzetközi játékfilm kategóriát úgy, hogy közben kiemelték az itteni produkciók közül a fődíjra esélyek közé.

Tippünk: Vezess helyettem (Japán).

Legjobb női mellékszereplő

A jelöltek: Jesse Buckley (Az elveszett lány), Ariana DeBose (West Side Story), Judi Dench (Belfast), Kirsten Dunst (A kutya karmai közt), Aunjanue Ellis (Richard király)

Öt valóban csodálatos alakítás kapott itt helyet, bár Judi Dench jelenléte kissé nagyvonalú, tekintve, hogy néhány perces szerepét kisujjból kirázta, persze azt a tőle megszokott profizmussal. A színészi kategóriák egyébként idén eléggé egyértelműnek tűnnek, vagyis, ha bármelyikben nem a favorit győz, az óriási meglepetésnek számít majd. A női mellékszereplők Dench kivételével (aki az 1998-as Szerelmes Shakespeare-ért már kapott Oscart ugyanezen kategóriában) mindannyiuknak az első jelölése ez, az eddig átadott díjak alapján azonban a legnagyobb esélye a West Side Story Ariana DeBose-ának van, aki Rita Moreno 1961-es szerepét (Anita) örökölte meg, s ne feledjük, Moreno akkor szobrot érdemelt érte, szóval, ha DeBose is megkapja, Anita igazi Oscar-gyáros szereppé nemesedik. Kirsten Dunst amúgy még megszorongathatja a 30 éves színésznőt.

Tippünk: Ariana DeBose (West Side Story)

Legjobb férfi mellékszereplő

A jelöltek: Ciarán Hinds (Belfast), Troy Kotsur (CODA), Jesse Plemons (A kutya karmai közt), J.K. Simmons (Az élet Ricardóéknál), Kodi Smit-McPhee (A kutya karmai közt)

A férfiaknál sem várhatóak nagy meghökkenések, hiszen, bár a mindössze 25 éves Kodi Smit-McPhee nyerte visszafogott alakításával a kategória Golden Globe-ját januárban, ám nagyjából minden mást a CODA siket apukája, a valóságban is siket Troy Kotsur, így abszolút ő az esélyes. Ha pedig Kotsur megnyeri, ő lesz a második siket színész, aki Oscart nyer, hiszen a CODA anyukáját alakító Marlee Matlin 1987-ben már győzedelmeskedni tudott a női főszereplők közt (21 esztendősen) az Egy kisebb isten gyermekei című filmért. Szóval ez a díj minden bizonnyal Kotsur és Smit-McPhee között dől majd el.

Tippünk: Troy Kotsur (CODA)

Legjobb női főszereplő

A jelöltek: Jessica Chastain (Tammy Faye szemei), Olivia Colman (Az elveszett lány), Penélope Cruz (Párhuzamos anyák), Nicole Kidman (Az élet Ricardóéknál), Kristen Stewart (Spencer)

Amikor tavaly szeptemberben a Velencei Filmfesztiválon először került vászonra a Spencer, szinte mindenki biztosra vette, hogy Kristen Stewarttól nem lehet majd elvenni az Oscar-díjat, annyira megdöbbentő és kivételes alakítást nyújtott Diana hercegnőként. Majd jött a torontói és a római fesztivál, és máris mindenki Jessica Chastain nagy átalakulásáról kezdett beszélni a tévés hitszónok házaspárról szóló Tammy Faye szemeiben. Majd szót kért két streamingfilmes (Nicole Kidman, Olivia Colman) és egy spanyol nyelvű (Cruz) alakítás is, Kidman ráadásul behúzta a Golden Globe-ot (ezzel legyőzve Jessicát) Az élet Ricardóéknálért. Szóval nem teljesen egyértelmű a helyzet, mi mégis úgy gondoljuk, Chastain lesz az, aki a harmadik jelöléséért (korábban: A segítség, Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza) átveheti élete első Oscarját.

Tippünk: Jessica Chastain (Tammy Faye szemei)

Legjobb férfi főszereplő

A jelöltek: Javier Bardem (Az élet Ricardóéknál), Benedict Cumberbatch (A kutya karmai közt), Andrew Garfield (tick, tick… Boom!), Will Smith (Richard király), Denzel Washington (Macbeth tragédiája)

A férfi főszereplők közt a jelenlegi állás szerint nincs sok kilátás meglepetésre, ugyanis Will Smith rengeteg díjat besöpört már a Richard király címszerepéért, köztük az Oscar előtti három legfontosabbat: a Golden Globe-ot, a BAFTA-t és a Színészi Szakszervezet díját is. Szóval elállna nem kevés lélegzet, ha nem Smith kapná meg harmadik nekifutásra az első aranyszobrát (az Aliért 2002-ben jelölték, A boldogság nyomábanért pedig 2007-ben). Ha mégsem ő rebegheti majd el a köszönőbeszédét, akkor minden bizonnyal Benedict Cumberbatch vagy Andrew Garfield, nekik még van némi esélyük.

Tippünk: Will Smith (Richard király)

Legjobb rendező

A jelöltek: Kenneth Branagh (Belfast), Hamagucsi Rjúszuke (Vezess helyettem), Paul Thomas Anderson (Licorice Pizza), Jane Campion (A kutya karmai közt), Steven Spielberg (West Side Story)

A Rendezői Szakszervezet díja, a Golden Globe és még rengeteg, rengeteg más díj: Jane Campion legyőzhetetlennek tűnik a legjobb direktorok között. Egyrészt megérdemelné az elismerést, másrészt, ha megkapná, az további két okból lenne csodálatos. Ő lenne a harmadik nő az Oscar-díjak 94 éves története során, aki ebben a kategóriában győzni tud (Kathryn Bigelow és Chloé Zhao után), illetve zsinórban másodszor nyerné nő a rendezői Oscart, hiszen tavaly Chloé Zhao lett a nyertes A nomádok földjéért. Campion egyébként a második rendezőnő volt, akit Oscarra jelöltek 1994-ben a Zongoraleckéért (a tavaly decemberben elhunyt Lina Wertmüller volt az első 1977-ben a Pasqualino Settebellezze című olasz filmért), így jó kis elégtétel lenne, ha végre meg is kapná a díjat. Egy leheletnyi eséllyel talán Kenneth Branagh vagy Steven Spielberg tudná csak maga mögé utasítani.

Tippünk: Jane Campion (A kutya karmai közt)

Legjobb film

A jelöltek: Belfast, CODA, Dűne, A kutya karmai közt, Licorice Pizza, Ne nézz fel!, Rémálmok sikátora, Richard király, Vezess helyettem, West Side Story

Korábban, ha egy film rengeteg jelölést kapott az Oscaron, szinte egyértelmű volt, hogy az nem véletlen, és minden bizonnyal az nyeri majd a fődíjnak számító legjobb film kategóriáját is. Amióta azonban kibővítették a jelölhető alkotások számát ötről tízre, és bevezették a preferenciális szavazást (ebben a kategóriában bármelyik akadémiai tag szavazhat, nem szakághoz kötött, és sorrendet kell felállítaniuk a nomináltak közt), ez már egyáltalán nincs így, sőt!

Szóval, bár eddig minden jel arra mutatott, hogy A kutya karmai közt című Netflix-film a 12 jelölésével simán besöpri majd ezt is, meglepő dolog történt: sokak nagy ámulatára a Producerek Szakszervezetének nemrég átadott díját a CODA vitte el, a magyar származású Sian Heder filmje így, megelőzve Campion remekét, a legfőbb esélyessé lépett elő, tekintve, hogy eddig a díj története során kilencszer fordult elő, hogy nem egyezett az Oscar-győztes a producerek kiválasztottjával. Persze ettől még A kutya karmai közt is abszolút esélyes, bár a mozi varázsát hirdető Akadémia lehet még nem áll készen arra, hogy egy streamingfilmnek adja oda a legfőbb Oscart (igaz, a CODA is Apple TV+-os, de a mozikban is elérhető volt az USA-ban és a világ számos más pontján is). A többiek valószínűleg nem rúgnak labdába, így a végső győztes e két film párharcából fog kikerülni. Vagy maximum csodálkozunk egy hatalmasat!

Tippünk: CODA

Falusi Mariann és Lang Györgyi közreműködésével együtt megjelent Kulka János dala egyben a hamarosan debütáló ’Pálmaszív’ kiadványának második előfutára. A „20 éves tea” egy meghitt videó etűd kíséretében érkezik.

Kulka János színművész személyes hangvételű, ’Pálmaszív’ című, október 7-én megjelenő lemezéről hallható a következő felvezető szerzemény, amely igazán jól illik a hirtelen jött szeptemberi hideghez és az induló teázós időszakhoz.

Tariska Szabolcs szövegíró múltba merengő-révedező, hangulatos éjszakai szövegéhez Tövisházi Ambrus az ötvenes-hatvanas éveket és a doowop zenei stílust megidéző zenéje társul. A színész egy éjjeli látogatásról énekel, miközben egy füstös cumbiát hallgat - utóbbi egy kolumbiai tánczene megnevezése.

A téma és a zeneszám érdekessége, hogy a címben szereplő, forró nedű valóban létezik, és a szerzők is nagy rajongói a földes aromájú, kínai öreg teáknak, melyeket a fogyasztás előtt lepréselve évekre földbe ásnak - innen származik a szövegben szereplő húsz év.

A hármast márciusban egy Kongresszusi Központban megtartott megindító koncerten láthattuk legutoljára élőben, most pedig a „20 éves tea” felvételében is visszaköszönnek.

VIDEÓ: Kulka János - 20 éves tea km. Falusi Mariann, Lang Györgyi

Azok, akik feljutottak a Föld legmagasabb hegycsúcsaira és le is jöttek onnan, elmondhatják, hogy ha nem is győzték le a természetet, kiállták a próbát vele szemben. Ami a közönséges halandóknak csupán egyszerre gyönyörű, félelmetes látvány és elérhetetlen vágy, az számukra kézzel fogható hódítás, amelynek élményéért még az életük sem drága. Ilyen ember volt Erőss Zsolt, aki fél lába elvesztése után sem adta fel céljait, míg el nem nyelte örökre a Himalája hava. Bár e szó szoros értelmében halálmegvető bátorságú hegymászó is megjelenik mozaikszerűen Csoma Sándor Magasságok és mélységek című filmjében Trill Zsolt szűkszavú, mégis hiteles alakításában, az igazi főszereplő felesége, hegymászó társa és gyermekeinek anyja (a sorrend nem véletlen), Sterczer Hilda (Pál Emőke), aki kétségbeesetten harcol a gyász tudata ellen, egészen addig, amíg rá nem ébred: csak úgy tud új életet kezdeni, ha megtanul együtt élni ezzel a pótolhatatlan veszteséggel.

Amikor elmentem megnézni ezt a filmet, először az járt a fejemben, hogy kell-e ez most nekem? Még nincs három hónapja, hogy elvesztettem 89 éves Édesapámat, és 91 éves Édesanyám is kórházban van. Aztán a film befejezése után mégis úgy gondoltam: jó, hogy láttam.

(igen, néhai sakkmester keresztapám temetése kollektív röhögéssé vált, miután barátai a sír körül mesélni kezdték fergeteges sztorijait...).

Másfelől pedig Édesanyám viselkedését is segített megérteni: ő ugyanis Hildához hasonló utat látszott választani, miután elment az az Ember, akivel 70 éven keresztül együtt voltak: nem sírt, nem beszélt róla, sőt, még rá is szólt azokra, akik szerinte „túl sokat” emlegették, elpakoltatta használati tárgyait, miközben látszott rajta, hogy odabent egyre jobban feszíti valami. Talán ezért is került kórházba.

Az asszony állja a média rohamait, elvégre egy hírességről, egy sportikonról, sokak példaképéről van szó. Kifejezetten mellbevágó volt számomra a tv-show jelenete, amelyben a riporter mintha az özvegy bűntudatát próbálná felébreszteni. Nem hiszem azt sem, hogy sokan képesek lennének arra, hogy amikor élő adásban bekapcsolják társa eltűnése miatt, már-már hideg racionalitással elmagyarázza a hamis illúziókat keltő tévéseknek, hogy Zsolt miért nem élhette túl, hogy nem jutott el a 4. alaptáborig. A háza előtt várakozó stábról pedig egyenesen Fellini Édes élete jutott eszembe, az a jelenet, amikor a társasági élet egyik jeles tagja öngyilkos lesz, felesége még nem tud semmit, de a paparazzók már kiéhezett vadakként készülnek hazaérkezésére.

különösen azokban a jelenetekben, amikor még kislányába is át akarja ültetni saját keménységét, mintha meg akarná neki tiltani, hogy gyászolja apja elvesztését. Kegyetlen „önfegyelmének” netovábbja, amikor a búskomorrá vált Gerdának levágja a haját, hogy ne tudja állandóan befonogatni fürtjeit, amelyekkel talán apja hegymászó köteleit idézi fel. A józan ész határát súrolja a sátrazás, ami ellen a kislány minden porcikája tiltakozik, de anyja ugyanúgy reagál, ahogyan apja tette, amikor Hilda a hidegre panaszkodott a hegyen: „Ne hisztizz!” Ez a mélységes átélés Nagy Enikő részéről felfoghatatlan lenne számomra, ha nem láttam volna saját négy és fél éves unokámat, amikor meglátogattuk Édesapámat egy héttel a halála előtt, és a kisfiú arcán ott volt: pontosan tudja, hogy a Dédivel nagy baj van…

Ebből az önként vállalt, önkínzó szerepből Hilda kétszer lép ki: a posztumusz „vitézzé avatás” és az emléktábla-leleplezés ceremóniája során keserves nevetőgörcs tör rá, és akkor robban ki belőle elemi erővel a zokogás, amikor egy nagy szemeteszsákba szórja Zsolt szobájának emlékeit, trófeáit, a közös fotókat, és csak egy eltört üveg láttán omlik össze, amelyben vélhetően együtt gyűjtött kövek voltak. Zsolt csapattársának megjelenése, ruháinak látása már a belenyugvás képei. A végső feloldást a pszichológus elfogadása, de még inkább az elszökött gyereknek a templomban való megtalálása adja. Most már szabad sírniuk mindkettőjüknek, most már elkezdhetik megtanulni új életüket. Erőss Zsolt ott marad örökre a szívükben, de talán képesek lesznek mindketten túllépni az elvesztett férj, társ, apa árnyékán. Azóta tudjuk: Sterczer Hilda az idén nyáron újra férjhez ment.

Napjaink nélkülözhetetlen eszköze, az okostelefon ezúttal fontos dramaturgiai szerepet kap. Megszólalásaira épül a cselekmény váza Zsolt eltűnésétől a tévések bejelentkezésén át Gerda szökéséig. Sokszor már abból sejthető, hogy mi következik, ahogy Hilda felveszi, vagy beleszól...

Bár a zárókép csodás tája, a letekintés a hegytetőről a völgybe más esetben akár „boldog véget” is jelezhetne. Hilda végül magára talált, van újra értelme az életének, most már ő segít másokat, akik hasonló poklokat jártak meg és gyerekeket tanít leküzdeni félelmüket a magasságokkal és a mélységekkel szemben. És talán azt is, hogy a kettő között félúton lenni sem könnyű.

A Most vagy soha! az 1848. március 15-i eseményeket dolgozza fel, az alkotók elmondása szerint különös figyelmet fordítva a korhű részletekre.

A Lóth Balázs rendezésében, Berettyán Nándor, Mosolygó Sára, Horváth Lajos Ottó, Fehér Tibor, Koltai-Nagy Balázs, Ertl Zsombor, Novkov Máté, Hajdu Tibor, Bordás Roland és Reider Péter szereplésével készülő filmen már a VFX szakemberek dolgoznak. A leforgatott anyaghoz most többek között hozzáillesztik a 3D-ben rekonstruált Nemzeti Múzeumot, a dunai látképeket, illetve azt a több ezres tömeget, amely 174 éve elözönlötte az utcákat a forradalom kitörésekor.

A forgatás áprilisban indult és 80 napig tartott, melynek díszletébe már mi is bepillantást adtunk olvasóinknak.

A Most vagy soha! az utóbbi évtizedek egyik leggrandiózusabb filmes vállalkozása. Az NFI először 4,5 milliárd forintot szavazott meg a gyártásra, majd további kétszáz milliót.

Az már csak a hab a tortán, hogy az első eresztésben a 4,5 milliárdból 2 milliárdot, példátlan módon egy egyedi kormányhatározattal csoportosított át a kormány az NFI-nek, az összeget dedikáltan erre a filmre szánva, de gyakorlatilag mindenféle szakmai, művészi indoklás nélkül - idézte fel a film hátterét a hvg.hu.

A tervek szerint a kész filmet 2024 tavaszán, az 1848-as forradalom 176. évfordulóján láthatja a közönség a mozikban a Fórum Hungary forgalmazásában.

Már megnézheted a világ legrangosabb sajtófotóversenyének díjazottjait a Magyar Nemzeti Múzeumban. A World Press Photo 2022. díjnyertes alkotásait a nemzetközi zsűri 130 ország 4066 fotóriporterének 64 823 fotójából választotta ki.

A globális díjazottak pusztító erdőtüzeket, halott gyerekek mementóit és az esőerdők kizsákmányolását is dokumentálták. Mi már láttuk a kiállítást, nézd meg velünk a legerősebb fotókat!

A pályázat idén teljesen megújult: a fotópályázat előzsűrizését regionálissá tették, vagyis

A korábbi kategóriák helyett összesen négy kategóriában lehetett pályázni: egyedi fotó, sorozat, hosszú távú munkák és szabadon választott formátum. A kiállításon a régiók négy-négy legjobbnak ítélt alkotása között természetesen megnézhettük a globális díjazottakat is.

Egyedi fotó kategóriában az év sajtófotója Amber Bracken a The New York Times-nak készített Kamloops Residential School című képe lett.

A vörös ruhákba öltöztetett keresztekről készült kép önmagában is felkavaró. Pláne ha megismerjük a hozzá tartozó megrázó történetet. A fénykép azoknak a gyerekeknek állít emléket, akik Kanadában, a Kamloops Helyi Indián Iskolában haltak meg, egy olyan intézményben, amelyet az őslakos gyermekek asszimilálására hoztak létre. 2021-ben 215 jeltelen sírt találtak Kamloopsban, ami megerősítette a szóbeszédet: a 19. századtől működő bentlakásos iskolában

Első helyezett sorozat kategóriában Matthew Abbott National Geographic/Panos Pictures-nek készített Saving Forests with Fire című képsorozata lett:

2021-ben erdőtüzek pusztítottak a bolygónk különböző részein. A díjnyertes fotósorozat azt mutatja be, hogyan élnek együtt az észak-ausztrál Nawarddekenek a tűzzel, hogyan használják fel stratégiailag a környezetük védelmében, és miként égetik fel földjeiket, hogy megakadályozzák a pusztító erdőtüzeket. A Nawarddeken népe több tízezer éve gyakorolja a „hideg tüzelés” technikáját.

Hosszú távú munkák kategóriában az első helyezést Lalo de Almeida érte el Amazonian Dystopia című munkájával, amit a Folha de São Paulo / Panos Pictures-nek készített.

Lalo de Almeida több mint 12 évig foglalkozott a brazil Amazonas erdőirtásának, bányászatának és erőforrásainak kiaknázásának társadalmi, politikai és környezeti hatásaival. Erről szól az Amazonian Dystopia című képanyag illetve arról, hogy ez milyen hatást gyakorol az őslakosokra és az esőerdőre. Brazília az otthona az amazonasi esőerdők 60 százalékának, emellett kulcsfontosságú szabályozója bolygónk ökoszisztémájának, mit a gyarmati idők óta változatlanul kihasználnak.

A Szabadon választott formátum első díját Isadora Romero vizuális történetmesélő Blood is a Seed című videója kapta. Ezt a pályaművet is vetítették a tárlaton.

Romero személyes család történetén keresztül a projekt rávilágít a magvak eltűnésére, a kényszerű migrációra, a rasszizmusra, a gyarmatosításra és az ősi tudás későbbi elvesztésére. A 20. század folyamán a mezőgazdasági növények genetikai sokféleségének 75%-a elveszett világszerte. Romero szerint a sokféleség és a magfajták elvesztésével tápanyagokat is veszítünk, de a kulturális emlékezet is elvész, amit nemzedékről nemzedékre adták át. A videó digitális és analóg fényképekből áll. A rajzokat Romero apja készítette.

A Globális díjazottakon kívül voltak persze más fényképek is a kiállításon, amik nagyon megfogtak bennünket.

Egyértelműen azok a fotók voltak a legmegrendítőbbek, amik a háborús konfliktusok árnyékában élő emberek hétköznapjaival szembesítettek. Többek közt Madagaszkárból, Palesztinából és a közeli Ukrajnából is láttunk erős fotókat.

Engem legjobban a nigériai iskolát ábrázoló fotósorozat rázott meg, ahonnan fegyveresek 140 diákot raboltak el, feltehetően váltságdíjért vagy bebörtönzött Boko Haram-tagok szabadon bocsátásáért cserébe. Két kisgyerekem van, ezért nem nehéz azonosulnom a fényképeken szereplő anyákkal, aki megélték ezt a borzalmat.

Az erdőtüzekről is több régió fotósa adott be pályázatot. Nem csoda, hiszen az elmúlt időszakban kivételesen nagy erdőtüzek tomboltak világszerte. A kiállításon látható projektek megörökítik az indonéziai, oroszországi és görögországi erdőtüzek pusztításának hatásait is.

Nagyon látványosak azok a különleges technikával készült képek is, amelyek az mexikói őslakos ópiumtermelők nehézségeit dokumentálják. Ezek a szegénységben élő földműves közösségek kénytelenek voltak áttérni a máktermesztésre a megélhetés miatt. A fotós karcolásai és tűszúrásai a traumát és a mákgubók megkarcolását jelképezik, mert így nyerik ki az ópiumot. A piros szín a kábítószerhez kapcsolódó erőszakot és vért, de az életet is szimbolizálja.

Általánosságban elmondható, hogy a pályamunkák a világ igazságtalanságairól és borzalmairól szólnak, melyek a fotók elkészítése után sem érnek véget. Éppen ezért üdítően hatottak a hosszú hajú Buenos Aires-i lányról készült fotók a kiállításon. Antonella a COVID bezártság alatt fogadalmat tett, hogy levágatja legnagyobb kincsét, a haját, ha a karantén eltörlése után végre ismét iskolába mehet.

A hollandiai World Press Photo Foundation 1955 óta szervezi a világ legjelentősebb pályázatát, illetve az azt követő utazó kiállítását. A tárlat világszerte 120 helyszínen látogatható és mindig az előző évet mutatja be.

Természetesen a budapesti tárlat is csak egy válogatást nyújt a legjobb alkotásokból. Ha a projektek összes fényképére kíváncsi vagy, látogasd meg a World Press oldalát.

A korábbi rendkívüli közönségsiker után a kiállítás idén is öt héten át nézheted meg. A tárlatot kiegészíti Radisics Milán „Lábnyomunk, -Az ember hatása bolygónkra” című kiállítása. Részletek a Nemzeti Múzeum honlapján.