A népszerű táncdalénekes felejthetetlen dalai mellett menedzserként többek között Presser Gáborral, Koncz Zsuzsával, Zoránnal és az R-Go-val is együtt dolgozott. 83 éves volt.
83 éves korában elhunyt Bakacsi Béla táncdalénekes, zenei menedzser – tudatta a művész Facebook-oldalán a lánya.
Bakacsi Béla 1942-ben született Újpesten. 1961-ben tűnt fel a Ki mit tud?-ban, ahol kategóriájának győztese lett. A következő évben képviselhette hazánkat a Helsinkiben megrendezésre kerülő Világifjúsági Találkozón (VIT) is. 1966-ban az elsőként megrendezett Táncdalfesztivál közönségdíjasa lett.
A 70-es években főleg külföldön kamatoztatta tehetségét. A rendszerváltás után megalapította az Akkord Kulturális Szolgáltató Irodát, koncertszervezéssel és menedzseléssel foglalkozott 2011-ig. Közben rövid ideig könnyűzenei könyvkiadással is. Együtt dolgozott többek között Komár Lászlóval, Zoránnal, Szigeti Ferenccel, Koncz Zsuzsával, Presser Gáborral és a Locomotiv GT-vel, a Fonográf együttessel, a V’Moto-Rockkal, a Hungáriával és az R-GO–val is.
Bakacsi Béla számos feldolgozást is énekelt: olyan dalokat ismerhettünk meg magyarul az előadásában, mint a mint a Quando-quando, O Sole Mio, Quando m'innamoro, a My Way vagy az Ave Maria.
83 éves korában elhunyt Bakacsi Béla táncdalénekes, zenei menedzser – tudatta a művész Facebook-oldalán a lánya.
Bakacsi Béla 1942-ben született Újpesten. 1961-ben tűnt fel a Ki mit tud?-ban, ahol kategóriájának győztese lett. A következő évben képviselhette hazánkat a Helsinkiben megrendezésre kerülő Világifjúsági Találkozón (VIT) is. 1966-ban az elsőként megrendezett Táncdalfesztivál közönségdíjasa lett.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
A csak szimplán Kogonada művésznéven futó, szöuli születésű, amerikai rendező-forgatókönyvíró (aki Park Joong Eun néven született) új filmjét sokan várták, mivel számtalan videóesszéjével, rövidfilmjével, valamint az első két egész estés darabjával, a 2017-es Columbusszal és a 2021-es Búcsú Yangtóllal rengeteg rajongót szerzett a független filmes szférában. Ráadásul most nagy stúdiófilmet (Sony) forgathatott két világsztárral (Colin Farrell és Margot Robbie), méghozzá egy olyan zsánerben (romantikus fantasy), amelyhez abszolút megvolt az érzékenysége, és ami képileg is tágas játszóteret biztosít számára.
A Mágikus, merész, meseszép utazás lehetett volna a következő Az élet csodaszép (1946), Nagy hal (2003), Ház a tónál (2006) vagy Időről időre (2013).
Úgy tűnik azonban, hogy Kogonada csak akkor jó, ha ő maga írja a saját sztorijait, most először fordult elő ugyanis, hogy más szkriptjéből dolgozott: Seth Reiss eredeti forgatókönyve adta fel a leckét rendezőnknek, akinek bele is tört a bicskája a papíron minden bizonnyal mágikusnak tűnő, a vásznon azonban keményen feszengős giccsbe forduló történetbe.
David (Farrell) épp egy esküvőre készül, ám a kocsija kerékbilincset kap, egy gyanúsan elhelyezett röplap pedig egy furcsa autókölcsönzőbe vezeti, ahol Phoebe Waller-Bridge és Kevin Kline egy igen kínosan jópofizó, de legalább rettenetesen humortalan jelenetben rátukmálnak egy régi autót s hozzá egy GPS-t. Az esküvőn David megismerkedik Sarah-val (Robbie), és rögtön fellángol köztük valami, aminek persze ilyen gyorsan még nem engednek, így más férfi megy fel az est végén Sarah szobájába. Másnap azonban lerobban a lány kocsija, a személy szerint Davidhez beszélő GPS pedig arra utasítja, hogy vegye fel őt, majd különböző, a természetben álló ajtókhoz irányítja őket, amelyeken belépve valamelyikük múltjában találják magukat, az életük egy-egy fontos pontján, ami érzelmileg anno nagy hatással volt rájuk.
Szóval a címbeli utazás ezt a kis túrát fejezi ki, amelynek során egyik ajtótól autóznak a másikig, azokban újraélik életük egy korábbi fejezetét, két ajtó között pedig eszmét cserélnek az élményeikről, magukról, a párkapcsolataikról, a családjukról, az élethez való hozzáállásukról.
S talán mindeközben szövődik köztük valami komoly, ami már régen kijárt volna nekik.
Leírva tényleg nem fest rosszul, ebből azért valóban ki lehetett hozni valami mágikusat, merészet és meseszépet, ráadásul két csúcsszínészt sikerült megnyerni hozzá, akik amúgy bármit el tudnak játszani. Vagy mégsem? A kémiát, vibrálást kettejük között legalábbis nem sikerült érzékeltetniük…
A film első fele kifejezetten kellemetlen jelenetekkel bombázza a nézőt. Érezni, hogy Kogonada próbálja ezt az egészet megtölteni varázslattal (kapásból el kell engedjük a valóságot, szóval, ha valakinek ez nem megy, már itt elveszett), de inkább csak modoros és mesterkélt képsorok sorjáznak megállás nélkül.
Az iskolai musicalszcéna talán a csúcs, ami annyira cuki és jópofa akar lenni, hogy egyszerűen nevetségessé válik.
Mindennek tetejébe valamilyen furcsa oknál fogva a forgatókönyv tele van trágár beszéddel (lehet, hogy ezt akarta jelenteni a címbeli merész?), a káromkodásokat azonban egy ilyen műfajú film idegen testként veti ki magából, és csak fokozza a nézőkben már erősen felgyülemlett zavartságot.
Szerencsére azért pozitívum is akad, hiszen Kogonada egyáltalán nem tehetségtelen filmes, ő még egy ilyen félrement projektben is képes megvillanni, még ha csak egy rövid időre is. A Mágikus, merész, meseszép utazás második fele már sokkal nézhetőbb, ha úgy tetszik, jobb, mint az első, ekkorra kezdenek elfogyni a kínos cukiskodások és álbölcsességek, valamint a felesleges trágárkodás, sőt, időnként néhány egészen szép és megható jelenetet is kapunk.
Az egyik ilyen, működő drámai mélységgel bíró, jól megírt pillanat a kórházi beszélgetés David és az apja (Hamish Linklater) között, David születésekor.
Vagy említhetnénk még Sarah és az anyja (Lily Rabe) közös jelenetét is. Szomorkásak, de őszinték, és nem hatnak álságosnak. Kár, hogy nem ilyenekkel volt tele a film.
A Mágikus, merész, meseszép utazás az év egyik nagy, akár Oscar-várományos filmje is lehetett volna az alkotókból kiindulva, épp ezért nagy csalódás, hogy végül egy ízig-vérig giccses és hamisan merengő, a nézőkből foggal-körömmel könnyet kicsikarni próbáló kudarc lett belőle.
A csak szimplán Kogonada művésznéven futó, szöuli születésű, amerikai rendező-forgatókönyvíró (aki Park Joong Eun néven született) új filmjét sokan várták, mivel számtalan videóesszéjével, rövidfilmjével, valamint az első két egész estés darabjával, a 2017-es Columbusszal és a 2021-es Búcsú Yangtóllal rengeteg rajongót szerzett a független filmes szférában. Ráadásul most nagy stúdiófilmet (Sony) forgathatott két világsztárral (Colin Farrell és Margot Robbie), méghozzá egy olyan zsánerben (romantikus fantasy), amelyhez abszolút megvolt az érzékenysége, és ami képileg is tágas játszóteret biztosít számára.
A Mágikus, merész, meseszép utazás lehetett volna a következő Az élet csodaszép (1946), Nagy hal (2003), Ház a tónál (2006) vagy Időről időre (2013).
Úgy tűnik azonban, hogy Kogonada csak akkor jó, ha ő maga írja a saját sztorijait, most először fordult elő ugyanis, hogy más szkriptjéből dolgozott: Seth Reiss eredeti forgatókönyve adta fel a leckét rendezőnknek, akinek bele is tört a bicskája a papíron minden bizonnyal mágikusnak tűnő, a vásznon azonban keményen feszengős giccsbe forduló történetbe.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
A szegedi születésű Szirmai Marcell, művésznevén Pogány Induló új klippel jelentkezett. A Fonogram- és Artisjus-díjas magyar rapper egy nap alatt máris felkerült a legfelkapottabb zenék listájára, kedd este már a harmadik helyen állt.
Legújabb, sokszereplős klipjében egy rövid időre feltűnik Marsi Anikó is, aki egy tévéhiradóban beszélt arról, hogy Szirmai Marcell egy borfesztiválon "vállalhatatlanul" viselkedett.
A kommentelők szerint a dal és a klip is "zseniális, brutál, ütős" lett.
VIDEÓ: Pogány Induló - Lelkem, Nyugodj!
A szegedi születésű Szirmai Marcell, művésznevén Pogány Induló új klippel jelentkezett. A Fonogram- és Artisjus-díjas magyar rapper egy nap alatt máris felkerült a legfelkapottabb zenék listájára, kedd este már a harmadik helyen állt.
Legújabb, sokszereplős klipjében egy rövid időre feltűnik Marsi Anikó is, aki egy tévéhiradóban beszélt arról, hogy Szirmai Marcell egy borfesztiválon "vállalhatatlanul" viselkedett.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Az iskola, ahol a szigor halálos, mintha a Stranger Things beköltözött volna Vermontba! – Öntörvényűek kritika
Elképesztő hangulat, feszült rejtély és egy bentlakásos iskola, ahol a mindennapok életveszélyesek. Az Öntörvényűek az a Netflix-sorozat, amiről mindenki beszélni fog – csak még nem tudja!
Az Öntörvényűek (WayWard) igazi rejtett gyöngyszemként indult a piros streaming szolgáltató kínálatában, azon ritka Netflix-produkciók egyike, amelyről néhány epizód után már érzi az ember, ezt mindenkinek látnia kellene. Elsőre talán csak egy újabb „kisvárosi titkok” sorozatnak tűnik, de valójában sokkal rafináltabb, ügyesebben szőtt történetet mesél egy hangulatos forgatókönyv mellett, ami üdítően hat. Ami igazán vicces, hogy a történet 2003-ban játszódik, mégis ’80-as évekbeli retró hangulatot áraszt. Vajon a Netflixnél felkerült a kérdés: „Mi lenne, ha a Stranger Things inkább a cseresznye színű flip-phone-okat, velúr melegítőket és Avril Lavigne posztereket varrná össze egy hideglelős dráma/thrillerrel?” És hát miért is ne? Lássuk milyen lett!
A sorozat lelke és motorja Mae Martin, aki nemcsak alkotóként és íróként vett részt a projektben, hanem a főszereplő Alexet is eljátszotta.
Martin háttere önmagában is érdekes: már 13 éves kora óta stand up-színpadokon él, és azóta is humoristaként, íróként és LMBTQ-aktivistaként ismert. Az Öntörvényűekben viszont először vállalkozott arra, hogy egy sötétebb, drámaibb karakter bőrébe bújjon. Bár érthető, hogy miért ragaszkodott a szerephez, a történet transz és queer szempontból is fontos elemeket mozgat, de be kell vallani, a kemény nyomozó szerep egyszerűen nem áll jól neki, hiteltelen. Martin törékeny alkatával és kedves, önironikus kisugárzásával inkább egy furcsa, manipulatív iskolavezetőként képzelnénk el. Kár, mert a sorozat egyik kevésbé izgalmas szála éppen az ő karakteréhez kötődik.
Alex (Mae Martin**) és Laura (Sarah Gadon) egy pár, akik új házba költöznek be Tall Painesban. A rendőr és a terhes felesége egy új kezdet reményében tért vissza a lány „szülővároskájába”. A vermonti kisváros igazi idilli környezet. Sok fa, kedves emberek, de valami nem stimmel és ezt Alex is érzi.
Ide kapcsolódik a másik főszál, a Tall Pines nevű bentlakásos iskola világa.
Na, ott aztán történik minden! Az intézményt a hipnotikus erejűnek tűnő Leanne (Toni Collette) vezeti, akinek játéka valósággal felvillanyozza a nézőt. Collette újfent bizonyítja, hogy ha különös, misztikus aurájú karakterről van szó, nála nincs jobb választás. Az általa megformált igazgatónő egyszerre tűnik démoninak és angyalinak, és közben egy percig sem lehetünk biztosak abban, valóban ő irányítja-e a városka sötét ügyeit, vagy ő is csak a környezete áldozata.
A diákok története ráadásul sokkal izgalmasabb, mint Alex nyomozása. Abbie (Sydney Topliffe) és Leile (Alyvia Alyn Lind) Kanadából érkeztek, egyiket szülei küldték az iskolába, a másik pedig követte barátnőjét, hogy megszöktesse, ám ő is bekerült a kegyetlen rendszerbe. Abbie és Leile barátsága szívszorítóan őszinte, ráadásul a fiatal színészek elképesztően hitelesek. Az iskola diákjai között akad minden: drogos, bűnöző, tolvaj, hajléktalan, sőt még gyilkos is. A narratíva ügyesen játszik az erkölcsi dilemmákkal.
Az intézmény brutális szigorát elsőre kegyetlennek látjuk, de ahogy jobban megismerjük a diákokat, egyre nehezebb egyértelműen elítélni a nevelők módszereit.
Persze a halálesetek kissé erős „fegyelmezési eszközök”, de hát ki ne akarna egy kis gyilkosságot a középiskolai melodráma mellé? A sorozat egyik legnagyobb erénye az atmoszférateremtés. Az operatőri munka, a hideg szűrők és a gondosan válogatott zenei betétek együtt olyan vibráló feszültséget keltenek, hogy a néző a legártatlanabb erdei sétát is baljóslatúnak érzi. A rejtély fokozatos kibontása, a remekül időzített csavarok és a feszes vágás mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az Öntörvényűek az utóbbi évek egyik legjobb young adult thrillere legyen.
Témaválasztásban is erős a sorozat, szó esik a felnőtté válás árnyoldalairól, a generációs traumák öröklődéséről, a bűn és bűnhődés kérdéséről, sőt még a gyermekvállalás nehézségeiről is. Mindezt úgy teszi, hogy közben végig izgalmas marad, nem esik szét a moralizálásban. A készítőknek sikerült még egy igazán izgalmas morális zónát létrehozni, amikor azon kapjuk magunkat, hogy szinte szimpatizálunk az elnyomókkal, mert a gyerekeknek talán ez az egyetlen esély az életre. Ha már ezen a néző is elgondolkodik, ott már tudjuk, hogy a sorozat elérte a célját.
Az Öntörvényűek tehát nem hibátlan, Alex és Laura párosa halvány, Martin színészi játéka nem viszi el a hátán a nyomozós szálat, és az ő szála inkább mellékszereplőként működne jól.
Párja, Laura nagyon jól játszik, igazi ellenfele lesz az iskola vezetőjének. Mindezt bőven ellensúlyozza a tiniszál erőssége, Collette briliáns alakítása, a történet ügyes ritmusa és a misztikusnak tűnő rejtély. Ha egy erős férfi főhőst kapott volna Martin helyett a sorozat, könnyen lehet, hogy most az új műfaji klasszikusról beszélnénk.
Ám így is bőven van ok az örömre, az Öntörvényűek sokkal intelligensebb, szórakoztatóbb és bátrabb, mint a divatos Wednesday-féle próbálkozások.
Már-már Mike Flanagan-sorozat hangulata van az Öntörvényűeknek, aki ismeri a mester munkáit, az tudja, hogy ez mekkora dicséret.
Limitált szériaként hirdetik, de a befejezésben ott lapul a folytatás lehetősége. Őszintén remélem, hogy a Netflix lát benne fantáziát, és nem hagyják porosodni. Mert bizony ilyen izgalmas, szívvel-lélekkel készült sorozatból mindig jó repetázni, ezekkel a karakterekkel akarok még történeteket! Ha pedig egyszer elkezded nézni, garantált, hogy végig maradsz ezen az órán, még akkor is, ha a szigorú nevelők közben rád zárják az ajtót.
Az Öntörvényűek (WayWard) igazi rejtett gyöngyszemként indult a piros streaming szolgáltató kínálatában, azon ritka Netflix-produkciók egyike, amelyről néhány epizód után már érzi az ember, ezt mindenkinek látnia kellene. Elsőre talán csak egy újabb „kisvárosi titkok” sorozatnak tűnik, de valójában sokkal rafináltabb, ügyesebben szőtt történetet mesél egy hangulatos forgatókönyv mellett, ami üdítően hat. Ami igazán vicces, hogy a történet 2003-ban játszódik, mégis ’80-as évekbeli retró hangulatot áraszt. Vajon a Netflixnél felkerült a kérdés: „Mi lenne, ha a Stranger Things inkább a cseresznye színű flip-phone-okat, velúr melegítőket és Avril Lavigne posztereket varrná össze egy hideglelős dráma/thrillerrel?” És hát miért is ne? Lássuk milyen lett!
A sorozat lelke és motorja Mae Martin, aki nemcsak alkotóként és íróként vett részt a projektben, hanem a főszereplő Alexet is eljátszotta.
Martin háttere önmagában is érdekes: már 13 éves kora óta stand up-színpadokon él, és azóta is humoristaként, íróként és LMBTQ-aktivistaként ismert. Az Öntörvényűekben viszont először vállalkozott arra, hogy egy sötétebb, drámaibb karakter bőrébe bújjon. Bár érthető, hogy miért ragaszkodott a szerephez, a történet transz és queer szempontból is fontos elemeket mozgat, de be kell vallani, a kemény nyomozó szerep egyszerűen nem áll jól neki, hiteltelen. Martin törékeny alkatával és kedves, önironikus kisugárzásával inkább egy furcsa, manipulatív iskolavezetőként képzelnénk el. Kár, mert a sorozat egyik kevésbé izgalmas szála éppen az ő karakteréhez kötődik.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
