KULT
A Rovatból

Máris itt az év legjobb filmje? – A Téli szünet megnevettet, megríkat, és jó szorosan magához ölel

Egy pokróc töritanár, egy balhés diák, egy gyászoló szakácsnő, egy bentlakásos elit suli és egy téli szünet – mindebből azonban nem csak a karácsonyi kalács sül ki, hanem egy olyan szívmelengetően vicces és megható film is, amire már nagyon régen volt példa.

Link másolása

Alexander Payne visszatért! A kiváló író-rendező a 2000-es évek egyik legjobb független filmese volt, aki kis költségvetésekből csendes, keserédes filmeket készített, és szinte mindig ott díszelgett a neve a legjobb rendezők Oscar-jelölt listáján. Az 1998-as Ez az életem, valamint az 1999-es Gimiboszi című filmekkel tűnt fel, főként az utóbbival, amelyről borzasztó magyar címe hallatán egykor nem is gondoltuk volna, hogy az Oscar-jelölésig viszi, a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában. Reese Witherspoon és Matthew Broderick után pedig 2002-ben jött Jack Nicholson és a Schmidt története (Nicholsonnak szintén kinézett egy Oscar-nomináció), a nagy durranásnak számító Kerülőutak pedig 2004-ben került a mozikba, amelyért Alexander Payne akkori állandó szerzőtársával, Jim Taylorral elvitték a legjobb adaptált szkript Oscarját.

Ezt a kunsztot aztán a következő filmjükkel, a 2012-es Utódokkal is megismételték (újabb forgatókönyves díj), és a 2014-es Nebraska sem maradt jelölés nélkül: ezúttal rendezőként emelték ki egy jelöléssel Payne-t az év filmes teljesítményei közül.

Direktorként egyébként a Kerülőutakért és az Utódokért is nominálták, de eme minőségében egyszer sem nyert.

Ilyen filmográfia után pedig a „több, mint megbízható” pecséttel látta el Payne-t a szakma és a közönség is egyaránt, épp ezért vártuk mindannyian kitörő lelkesedéssel a remekbe szabott alaptörténettel rendelkező, 2017-es Kicsinyítést. És épp ezért volt akkora csalódás. Payne furcsa irányba vitte el a töpörödött Matt Damon sztoriját, és a nagyobb költségvetés érezhetően nála is visszafogta a kreativitást.

A minden tekintetben elhasalt film után ráadásul 2020-ban a színésznő Rose McGowan szexuális zaklatással vádolta meg a rendezőt (ő volt Harvey Weinstein egyik fő vádlója is), aki állítása szerint valamikor 1988-ban vagy 1989-ben követte el bűnét, amikor McGowan 15 éves volt, Payne pedig körülbelül 28. Payne a vádra egy a Deadline Hollywoodban írt vendégcikkel reagált, amelyben elismerte, hogy beleegyezésen alapuló kapcsolatot folytatott McGowannel, de tagadta, hogy bármilyen illetlenséget elkövetett volna, és azt állította, 1991-ben találkoztak, amikor a lány már betöltötte a beleegyezési korhatárt, ami Kaliforniában 18 év. Vagyis tagadta a zaklatás vádját. Az ügy jogi útra mindenesetre nem terelődött, ettől függetlenül sokan azt hitték, Alexander Payne karrierjének lőttek.

Most azonban úgy tűnik, mégsem. Elkészült ugyanis nyolcadik filmje, a Téli szünet, amelyhez visszahívta főszereplőnek a Kerülőutak sztárját, Paul Giamattit.

A történet szerint 1970 decemberében járunk. Paul Hunham történelemprofesszor (Giamatti) a neves Barton Akadémián, egy New England-i fiúiskolában tanít, ahová egykor ösztöndíjjal járt. Diákjai és tanártársai megvetik őt szigorú osztályzatai és makacs személyisége miatt. A téli szünet idején azonban nem mindenki utazik haza az ünnepekre. Angus Tully, a jó eszű, ám különc és bajkeverő diák (Dominic Sessa) családi zűrök miatt; Mary, az iskola szakácsnője (Da’Vine Joy Randolph) azért, mert egyetlen fiát gyászolja, aki nemrég esett el Vietnamban, és az iskola az utolsó hely, ahol együtt volt vele; az egyedülálló Hunham pedig azért nem, mert az igazgató őt jelölte ki felvigyázónak az iskolában rekedtek mellé. A diák és a tanár természetesen ki nem állhatják egymást, az ünnepek és az összezártság azonban furcsa hatással tud lenni az emberre…

Az már most kijelenthető, hogy a Téli szünet a Kerülőutak óta a legjobb Alexander Payne-film csodálatosan megírt, hiteles és a hibáik, kicsinyességeik ellenére is szerethető karakterekkel, sziporkázó párbeszédekkel és a Payne-filmekre jellemző egyszerre vicces, megható, de mindenekfelett emberi pillanatokkal.

Az eredeti szkriptet egyébként ezúttal nem Payne írta. Egy bizonyos David Hemingson érdeme, akinek ez az első egész estés projektje, mivel eddig csupán tévésorozatok, tévéfilmek és animációs szériák epizódjai fűződnek a nevéhez. Nem is csoda, hogy mindjárt az első mozifilmes munkáját Oscar-díjra jelölték idén (és kiemelten esélyes is a kategóriájában), hiszen a fenti erényeivel kényezteti a nézőket.

Ugyanakkor Payne is hozzátette a magáét.

A Téli szünet sokadik óriási erénye ugyanis, hogy olyan, mintha valóban akkor készült volna, amikor játszódik: 1970-ben. A Universal logója a film elején, a képek minősége és színvilága, a zene, a dramaturgia mind-mind olyan hatást keltenek, mintha egy 54 évvel ezelőtti filmet néznénk, és nem egy 2023-asat.

És milyen jól esik nézni! A Téli szünet minden ízében egy feel good film, amelyben a mufurc és magányos középkorú értelmiségi, valamint az okos, lázadó, jólétben élő, de komoly családi problémákkal küzdő ifjú küzdelmei és egymáshoz intézett odamondogatásai ellenére pontosan tudjuk, hogy közelebb kerülnek emberileg egymáshoz, hogy és a történet két hete alatt mindketten szép nagy leckéket vesznek az életnek nevezett valamiből.

Az pedig, hogy mindhárom főszereplő lejátssza a csillagokat égről, már tényleg csak hab a tortán. Paul Giamatti élete legjobb alakítása, ez kétségtelen, pedig nem kevés mozgókép fűződik a nevéhez: karrierjének eddigi 34 éve alatt pontosan 118. A Kerülőutak és A remény bajnoka (2005) óta nem játszott ilyen nagyot, így az újabb Oscar-jelölése teljesen megérdemelt.

Dominic Sessa kapcsán pedig hihetetlen, hogy a Téli szünet az első filmje és az első szerepe: hol volt eddig ez a karakteres és tehetséges fiú, aki Angusként próbál menőnek tűnni, és persze minden érdekli, ami a kamaszfiúkat (pia, lányok, buli), de belül egy ijedt és zárkózott kissrác, aki azonban vágyik a szeretetre, amit, ha megkap, képes megnyílni.

Ugyanakkor nem szabad elmennünk Da’Vine Joy Randolph mellett sem, aki minden bizonnyal méltán veszi majd át március 10-én a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat, ugyanis egy rendkívül összetett alakítással varázsol el minket a gyászoló és megtört, anyatigrisként azonban egy pillanat alatt akcióba lendülő, csípős nyelvű Maryként.

Igazán emlékezetes trióval bővült hát a filmtörténelem karakterpanteonja, akik semmiben sem hasonlítanak egymásra, de Alexander Payne értő kezei alatt összekovácsolódnak. Mi pedig istenien szórakozunk közben. A Téli szünet minden percéből süt a tehetség és az a bizonyos filmes csoda, amit folyamatosan keresünk a mozikban és a képernyők előtt egyaránt. Most találtunk egyet, becsüljük meg!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: