KULT
A Rovatból

Magasról köpnek mindenkire, aki vár tőlük bármit is – megjelent a Turnstile új lemeze, minden számhoz készült egy klip is

Látható, tetten is érhető számokban, az előző pár évben erősen szivárog vissza a gitárnehéz zene a köztudatba, a popkultúrába. Itt a Turnstile Summer, erre várt a közönség és a kritikusok hada.


Mindannyian ismerünk a popzenében olyan korszakos alkotásokat, ahol éreztük: itt most valami történik. Ahogy a heavy metal összefonódik a Black Sabbath névvel, vagy a pop punkkal a Blink 182, úgy kötöttük össze tavaly az eszetlen bulizást, a “bratséget” Charli XCX-szel. Új érák érkeznek, soha nem látott sebességgel, ahol várjuk a megváltót. De aztán, mikor ideér, nem történik semmi.

Az előbb említett kolléganő, Charli XCX valóban egy olyan popfenomén, akiről úgy beszélünk, hogy 10-15 évet lehúzott a zeneiparban, majd a semmiből, váratlanul berobbanva leuralta a teljes 2024-es évet. Slágerlisták éle, és egy “Brat Summer”, amiről külön anyagokat forgattak még hazai újságok is.

Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy kinek a dolga ez, kinek a dolga megtippelni, hogy kié lesz a következő nyár, merre mocorgunk legközelebb, mi az, amiről úgy beszélünk majd, hogy “én ott voltam, amikor iksz meg ipszilon éppen óriássá vált”.

Látható, tetten is érhető számokban, az előző pár évben erősen szivárog vissza a gitárnehéz zene a köztudatba, a popkultúrába. Elég csak belegondolni, amikor Jimmy Kimmel műsorát ezrek jelentették fel a Knocked Loose fellépése miatt, mert az túl ijesztő volt az átlagfogyasztónak, ilyen és ehhez hasonló jelek már vannak, hogy ez a műfaj újult erővel létezget a burkoltabb köztudatban. Viszont egy óriási üres piacról beszélünk, ahol a naggyá válás most sosem volt ennyire könnyű, mint a következő pár évben: egyszerűen ki kell mondani, hogy kell valaki, akit “újra isteníthetünk”. Lehet, hogy a korábbi munkáik is már valamekkora zsongást jelentettek, de a berobbanás mellett egy igazán nagy tömeg melléjük állhat.

Így jutunk el Baltimore-ba, ahol meg kell ismerkedjünk a Turnstile-lal.
A Turnstile, valahol párhuzamot vonható Charli XCX mellett, akik a nagy sodrásban mindig is egy különutasként haladtak a nagy szcénák, és hasonlóan klisés konstruált kifejezések mellett. A 2010 óta tevékeny marylandi banda az előző lemezével már 3 Grammy-jelölésig is elcsorgott, és a Glow On valóban elhozta, amit egyébként egy akkor 10-11 éve létező bandától a legideálisabb várni.

A Turnstile a hardcore-punk világában valahol egy minden irányban kommercializáltabb outsider volt, hiszen ha ezzel a műfajjal kapcsolatban szorosan összefűzzük azt, hogy szinte kötelező a szociális kitekintés a szövegekben, a politikai megnyilvánulások sorozata, akár a Black Flagből kiindulva, talán nem tévedés a Bad Religiont is idesorolni, mindaddig a Turnstile-nál semmi ilyen nincsen. Egyszerűen teljesen másról szól ez az egész, miközben az energia, a lázadás és szintén hasonló klisék, amiket itt is kötelező lenne elpuffogtatni, valóban ott vannak.

A valódi lázadás a Turnstile esetében ott történik, hogy magasról köpnek mindenkire, aki vár tőlük bármit is. Többször is megfogalmazták interjúkban, hogy rémesen kellemetlen nekik az, amikor a rajongók skatulyákba helyezik őket, és erre egyébként valahogy ott az elfelejtett példa, amikor a BADBADNOTGOOD nevű jazz-formációval kiadtak egy rettenetesen fura, 3 dalos kis projektet.

Na de, gyors visszatekintés Charlihoz, a Brat Summert lezáró Coachella-fellépésén, áprilisban, a kivetítőn ő is megtippelte, hogy kinek, vagy kiknek a nyara lehet 2025, ahol magának a Turnstile-nak a neve is felmerült. Ez már önmagában furcsa, hogy hardcore bandák vannak megnevezve egy popikon koncertjén.

Mert valóban tudvalevő volt, hogy Brendan Yates és a bandája valami olyanra készül, amiről az igazi nagy zenei szakértők már a Szentlelket is lespoilerezték: a következő 15-20 évet meghatározó, az eddigi legdurvábban zúzó, brutál lemez lesz. Szépen jöttek is a lemez előtti dalok, először a Never Enough, ami kicsit úgy hatott, mintha egy halál utáni fura kiértékelés történne, és ezzel elmaradt a várt zúzda.

Aztán jött az igazi középső ujj a rajongóknak, meg az újságíróknak: egy klipként hozták ki a Seein Stars-t, illetve a Birds nevű dalt. Míg az előbbi valahol egy 80-as, 90-es évekbeli diszkóba repít minket, de annyira, hogy a kommentszekció már a Police-t meg a Duran Durant emlegeti, addig az utóbbi valóban elhozza az igazi arcletépést. A Birds egyszerre hangzik tökéletesen önazonosnak, miközben simán bele lehet hallani a No Doubt - Hella Goodot, de még a Jönnek a férgeket is.

A mindenképpen fura párosítások pedig a hétvégén megjelent lemeznél is ugyanígy maradtak. Egyszerre találunk az albumon igazi sújtásriffeket, na meg olyan másfél-két-három perces kiállásokat agyig effektelt szintikkel, hogy hirtelen azt sem tudja az ember, mit kezdjen magával. Valójában ez a lemez sokkal nagyobb akar lenni annál, mint egy jó lemez. Valószínűleg ezt bizonyítja az is, hogy minden számhoz készült egy klip is, amit válogatásban, pontos sorrendben, MOZIKBAN játszanak Amerika-szerte. Valahol túl művészi, valahol semennyire sem az.

Arról is beszélni kell, hogy az esztétikumot, a külsőségeket, a pasztellszínű színes hátteret és a tökéletesre mesterkélt klipeket sem szokhatta meg ilyen műfajban senki korábban. A Turnstile az nem egy zenekar, hanem egy hangulat, egy Pinterest board, ahova innen-onnan beszúrhatjuk a saját kis életünk kockáit. Ez a fajta szabadság már-már ijesztő is lehet egy átlaghallgató számára.

Na de mi is az igazi reakció? Itt a Turnstile Summer, erre várt a közönség és a kritikusok hada. A valóság az, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Nem nagyon sikerül megfejteni egy olyan bandát, amely egyik pillanatban Bad Brains akar lenni, a másikban pedig Cure, rengeteg zongorával meg szaxofonnal.

Talán valahol ez az igazi felfogása annak, hogy “bármit megtehetek”, és talán valahol ez az igazi punk, ahol a zenei szabadságban minden megtörténhet, és ez rengeteg embert zavarni, frusztrálni fog. De ez is mutatja azt, hogy létezik már a punk-hardcore-konzervativizmus, létezik az, hogy már az új dolgokra új közönség is szükségeltetik. A popzenében ez nyilvánvalóan könnyebb, ám a gitárzenében, ahol a mai napig 20-30 éves sikerlemezekkel operáló előadók a főfellépők, ez kettővel bonyolultabb helyzetet eredményez.

Márpedig a Turnstile valahol még így is visszafogja magát, mert nem a zúzásról szól, hanem visszatérés az elektronikus zene és a punkzene gyökereihez, az üzenethez, a belső frusztrációkhoz, és ahhoz, hogy “nem kell mindennek úgy lennie, ahogy várják”. Ha templomi orgonával, akkor azzal, ha színpadról-közönségbe-szaltózós riffekkel, akkor azzal. Talán ilyen lehetett egy olyan megváltó eljövetele, akit annyira nem értenek, hogy emiatt a megváltás is elnapolódik.

Egyelőre a százfős klubokat leváltották sokkal nagyobbakra. A saját városukban teljesen gerillában, délben játszottak több mint 10 ezer embernek egy parkban, minimális biztonsági emberrel, és hasonló stuntokat várhatunk tőlük bárhol a világban.

Hozzánk legközelebb már Bécsben, a 4500 fős Gasometerben lesznek a jövő héten. A hardcore-ban a hangsúly eleve nem a zenén, hanem a közösségépítésen alapul, és úgy tűnik, ez a fajta építkezés tovább folytatódik majd a Never Enough-hal. Emiatt viszont ki kell mondani: a Turnstile Summer sem egy egynyári kalandnak ígérkezik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk