1957-ben még minden magyar menekültet hősnek láttak az angolok – beszélgetés Sárközi Mátyás íróval
Imádom Londont, semmihez sem hasonlítható légkörét a gyönyörű parkoktól a szűk házaikig, a múzeumoktól a pubokig, mítoszokkal teli utcáit, amelyek az irodalom, a festészet, a mozi, a zene egy-egy nagy pillanatát őrzik. Sajnos nagyon régen, 27 éve jártam ott utoljára, és bár az utóbbi években többször terveztem, hogy Páromnak is megmutatom végre ezt az ihletett várost, valami mindig közbejött. Éppen ezért némi kárpótlásként is vettem a kezembe Sárközi Mátyás Hampstead című könyvét, amelyben sok lírával, humorral, öniróniától sem mentesen járja végig e varázslatos negyedet. Nem véletlen, hogy a Noran kiadó Érzelmes utazások sorozatában jelent meg ez a kis kötet, de a 124 oldal, amelyet a szerző illusztrált rajzaival, páratlan kalandozás az időben, a brit és egyetemes kultúrtörténetben.
Sárközi Mátyás nevét először Édesapámtól hallottam, amikor Sztehlo Gábor Gaudipolisáról mesélt. Molnár Ferenc unokája, Sárközi György fia hétévesen élte túl a vészkorszakot, és még nem volt húsz, amikor 1956-ban elhagyta Magyarországot. A világ egyik legsokszínűbb városában telepedett le, de magyarságát mindig féltve őrizte, íróként is. Ezt honorálta a magyar állam az idén neki ítélt irodalmi Kossuth-díjjal.
– Ön több mint 50 éve él London történelmi és művészeti emlékekkel teli negyedében, Hampstead-ben. Milyenek voltak első benyomásai Londonba érkezésekor, és hogyan vált ez a különleges kerület második szűkebb hazájává?
– Az, hogy 1956 novemberében kijutottam Nyugatra, óriási élmény volt. Londonban azonban még erősen látszott a világháborús német bombázások nyoma, a rommá vált épületek helyén üres házhelyek sorjáztak, és az angolok még komoly gazdasági bajokkal küzdöttek, nem volt csillogó jólét. inkább feltűnő különbség a proletár és a gazdagok között.
Főiskolásként albérleti szobát találtam Hampstead-ben, egy németországi menekült asszony házában, közvetlenül a kerület dísze, a tavakkal ékes, hatalmas őspark mellet. Egy ugrásnyira az üzletektől, amelyekben - tekintettel Hampstead európai menekültekből álló rétegére, - már akkor lehetett olyasmit vásárolni, amit az angolok nem is ismertek, például magyar szalámit.
"Vagy megszokik, vagy megszökik" alapon beilleszkedtem a művésznegyed társadalmába.
– Mint könyvéből kiderül, a kerületnek számos, kevésbé ismert magyar vonatkozása van – számomra az egyik legmeglepőbb a Goldfinger-sztori volt. Ian Fleming írónak annyira nem tetszettek Goldfinger Ernő építész munkái, hogy róla mintázta meg James Bond ősellenségét. Milyen volt és milyen ma magyarnak lenni Londonban?
– 1957-ben még minden frissen érkezett magyar menekültet a forradalmi barikádok hősének láttak az angolok. Nem volt rossz hírünk. 48-ra és 56-re tekintettel, szabadságszeretőnek tartották a magyart és a letelepedettekről azt állapították meg, hogy szorgalmasak. Ha igyekeznek, még brit főnemes is válhat belőlük, mint ahogy lord lett három magyar közgazdász: Balogh Tamás, Káldor Miklós és Bauer Péter.
– Galéria-tulajdonosként milyen emlékezetes találkozásai voltak?
– Huszonöt évig működtettük Hampstead közepén, egy hangulatos utcácskában a Perrins Art Gallery-t. Megismertük a városrész fiatal értelmiségét és a hírességek egy részét is. Barátunk lett például a magyar származású John Halas, az angol rajzfilm-művészet megteremtője.
– A brit fővárost sokan tekintik ma is a multikulturális világ mintaképének, egyfajta tolerancia-mércének. Azt látjuk, hogy a brit közélet, a tudományos élet már ugyancsak megnyílt a bevándorlók, az egykori gyarmatokról érkezők és leszármazottaik előtt. Érvényes-e ez a mindennapokban?
– A hajdani brit gyarmatokról százezrével jöttek bevándorlók és színesítették London társadalmát. Főként az Afrikában, kereskedőként meggazdagodott indiaiak lettek sikeresek. Már itt született gyermekeiket jó kollégiumokban taníttatták, egyetemre küldték. Így napjainkban kormányzó brit kabinetnek immár indiai származású belügyminiszternője van az elegáns Priti Patel személyében, pandzsábi származású pénzügyminisztere: Rishi Sunak (Oxfordban diplomázott) és indiai származású kereskedelmi minisztere, Alok Sharma, akit ötévesen hoztak a szülei Angliába. Ugyancsak indiai a kormány igazságügyminiszter-asszonya: Shella Braverman. Hindu a londoni főpolgármester: Sadiq Khan és a BBC tévé híreit egy jamaikai, Clive Myrie olvassa be szép angolsággal. Szinte minden angliai trafikos hindu, a reggeli újságot ott veszem Hampsteadben a szívélyes indiaiaknál.
– Az utóbbi 1-2 évben Nagy-Britanniából a legtöbb hír a Brexittel, illetve a királyi család körüli bonyodalmakkal volt kapcsolatos. Mennyire fontosak ezek a helyieknek, hogyan élik meg?
– Az uralkodó, II. Erzsébet személye a nemzet létének szimbóluma. A királyi család pozitív hírei jó fogadtatásban részesülnek a fiatal hercegek kalandjai csak a pletykalapok olvasóit érdeklik.
– Sok ellentmondásos hír van a koronavírus-járvány szigetországi kezeléséről, a közhangulatról. Milyenek az Ön tapasztalatai?
- A koronavírust igyekeznek megfékezni a brit hatóságok. Az emberek a megkötéseket tűrik nehezen, például a karantént, a kocsmai zárórák előbbre hozását vagy a házi összejövetelek létszámának szabályozását. A védőmaszkot sokkal fegyelmezettebben hordják az angolok, mint Magyarországon.
– Beszéljünk egy kicsit a múltról. Ön bátyjával, Horváth Ádám rendezővel együtt a Sztehlo Gábor vezette Pax Gyermekotthonban élte át a háború utáni éveket. Olvastam visszaemlékezését a Sztehlo-gyerekek voltunk című kötetben. Mi volt az, ami abból az időszakból a legmélyebb nyomot hagyta életében?
– A Sztehlo-intézetnek hálás lehetek, nem csak azért, mert az éhezések korában, asztalhoz ülhettem ott és – részben svájci segítség révén – gyerekként tápláló és ehető ételeket fogyaszthattam, hanem azért is, mert a Gaudiopolis Köztársaságban megismertem a fair kormányzás rendjét, a kint uralkodó önkényuralmi rezsim ellentéteként. Ádám bátyám volt Gaudiopolis kultuszminisztere.
– Ön évtizedeken át dolgozott a BBC magyar adásának. A BBC a mai napig úgy él a köztudatban, mint az újságírói korrektség példája, ahol valóban komolyan veszik, hogy "a hír szent, a vélemény szabad". Változott-e ez az elmúlt évtizedek során?
– A BBC idegennyelvű adásainak hatalmas iroda- és stúdió komplexumában, a Bush House-ban, ahol a Magyar Osztály munkatársa voltam több, mint harminc évig, ugyanazok a szabályok voltak érvényben, mint a BBC minden más részlegében. Ezek tudomásulvétele érdekében, alkalmazásunk után tanfolyamot, fejtágítót kellett végeznünk. Hír csak akkor mehetett ki, ha azt két egymástól független, hiteles forrás erősítette meg. S minden kommentárt elolvasott, láttamozott a főszerkesztő. Nyesegetett, piros tintával javított, ha úgy érezte, nem BBC-szerű, tehát hitelében támadható vagy éppenséggel túl vérmes egy-egy mondat, azt húzta.
Naponta többször hallgatom a BBC tévé híreit. A szerkesztők vitatott kérdésekben minden felet megszólaltatnak, véleményük szabadon hangzik el, de valahogyan mégis áthallik, hogy mi a riporter, azaz tulajdonképpen a BBC állásfoglalása.
– Könyvet írt nagyapjáról, Molnár Ferencről, akivel személyes kapcsolata nemigen volt, de aki ma is világszerte népszerű szerzőnek számít. Volt-e része Londonban emlékezetes Molnár-előadásban?
– Londonban elég régen nem játszottak Molnár Ferenc-színművet. Molnár születésének a századik évfordulóján, 1978-ban a brit Nemzeti Színház ünnepelt a "Testőr" remek előadásával, amelyben tündökölt az idén szeptemberben már veteránként elhunyt, akkori szép és kitűnő színésznő, Diana Rigg.
– Édesapja, Sárközi György hogyan él az Ön emlékezetében mint ember és mint író?
– Apámra, a nácik által munkatáborban megölt Sárközi György költőre jól emlékszem, kisgyerek koromban nagyokat sétáltunk Budán s ő versikéket faragott a szórakoztatásomra.
– Több mint 60 év távollét alatt Ön soha nem szakadt el igazán hazájától. Hogyan látja a mai Magyarországot?
– A mai Magyarország kedvemre valóan fejlődik. Orbán Viktor erős és tehetséges személyiség. A Kádár-rezsim elmúlása óta szívesen járok vissza, lakást vettem, könyvespolcaim telnek, íróasztalom újabb művek írására csábít.
