Lóci játszik: Ebben a zenekarban voltaképpen 7600-an vagyunk
Csorba Lóci egy szál gitáros előadóként már jó ideje stabil szereplője a budapesti klubéletnek, néhány éve azonban elkezdtek felpörögni körülötte az események.
A Lóci játszik szólóprojektből teljes felállású, fúvósokkal és billentyűvel felturbózott zenekarrá vált, amely sorra nyerte az elismeréseket a Ki Mit Tube-tól a Veszprémi Utcazene Fesztiválon át a Fonogram-díjig. A közelmúltban pedig a Nagyszínpad verseny idei kiadásában végeztek az első helyen.
A frontember emellett a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film zenéjével is jó néhány rajongóra tett szert. A dalokat élőben előadó VAN filmzenekar június 8-án hosszú kihagyás után lép fel újra, ezúttal már Reisz Gábor következő filmjének hanganyagából is ízelítőt adva. Ezek a témák mind szóba kerülnek az alábbi interjúban.
– Hogy teltek a döntő utáni napok?
– Főleg ünnepléssel, illetve interjúról interjúra rohangálással. Arra például egy percem nem jutott, hogy elmenjek edzeni, vagy futni. Azért kedden belefért egy Bruno Mars koncert, ami szintén hatalmas élmény volt. Talán jövő héten már kicsit levegőhöz jutunk, és főleg úgy igazán leesik majd nekünk, hogy basszus, tényleg megnyertük a Nagyszínpadot… (nevet)
– Több emberrel is beszéltem még az elődöntők előtt, akik már akkor biztosak voltak benne, hogy ti fogtok győzni. Nektek ez mennyire volt egyértelmű?
– Az esélytelenek nyugalma nyilván az esélyteleneket illeti meg – mi annyit éreztünk, hogy valami lehetőségünk azért van, ebből adódóan izgultunk is rendesen. A felkészülést úgy képzeld el, hogy
A legnagyobb köszönet persze a rajongóinkat illeti. Kiépítettünk egy úgynevezett Krokodíler-hálózatot – Krokodil a legutóbbi lemezünk címe – a legelszántabb arcokból, akiket az elmúlt két országos turnén ismertünk meg, ők végezték a mozgósítást. Elképesztően profik voltak, ezért hálából a közeljövőben tartunk is nekik egy zártkörű, ottalvós koncertet Gárdonyban. Azért is nagy dolog, amit véghez vittek, mert ha csak a Facebook-követöket nézem, Verának is több van nálunk, Senának meg majdnem a négyszerese. Számolgattam is, hogy ha közülük csak minden második ember szavaz, tőlünk pedig mindenki, már nyert ügyük van. Tehát egyáltalán nem volt lefutott meccs, de hatalmas szerencsénk, hogy a közönségünk nagyon jól aktivizálható.
– Mennyire következett egyenesen a kezdeti egy szál gitáros fellépéseidből a mostani grandiózus, fúvósokkal kibővített hangzásvilág?
– A Lóci játszik tagjaiban közös, hogy mindannyiunknak volt már legalább egy előző zenekara, ami nem sikerült. Én személy szerint kényszerűségből kezdtem szólóban fellépni, miután nem maradt körülöttem senki. Ekkoriban épp azon a ponton voltam, hogy saját dalokat játszani hülyeség, ezért inkább a szórakoztatásra mentem rá. Például Britney Spears-eket adtam elő stand upos körítéssel, ilyesmi.
Ahhoz pedig, hogy táncolni lehessen rájuk, elengedhetetlen a dob és a basszus. A fúvósokhoz pedig a Los Hermanos nevű brazil zenekar adta az ihletet, akik nagyjából olyanok ott, mint nálunk a Quimby. Az ő hangzásuk iszonyúan bejött, akkor fogadtam meg, hogy ha egyszer valaha újra lesz együttesem, abban biztos lesznek fúvósok.
– A névből is adódik, hogy eléggé rád épül a zenekar. A többieknek mennyi beleszólásuk van a dolgokba?
– Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nagyon szeretjük egymás társaságát: akkor is sok időt töltünk együtt, amikor amúgy nem lenne kötelező. Mindent alaposan megbeszélünk. nekem hatalmas segítséget is nyújt, hogy ha bármikor eltévedek abban, merre kéne tovább haladnunk, a másik öt tag mindig segít dönteni. Egyedül abban különleges a helyzetem, hogy egyedül nekem van teljes vétójogom, tehát ha valamit semmiképp nem akarok, azt elfogadják.
– A szövegeid mennyire önéletrajzi ihletésűek?
– Különbözőképpen születnek, de általában odafigyelésből. Tehát nem feltétlenül velem történtek meg, gyakran a barátaimmal, ismerősökkel, vagy akár csak véletlenül elkapott párbeszéd-részletekből merítek és ezeket próbálom dallá kerekíteni. Bizonyos számoknak konkrét sztorijuk van, mint például a Nem táncolsz jobban, amit valóban egy táncpárbaj ihletett, és vannak költőibb dalaim is, mondjuk a Napölel. Annak is van sztorija, de elvontabb, egy ébredés utáni furcsa állapotról szól.
– Említetted a rajongóitokat, akik tényleg iszonyú fanatikusak, végigtombolják-sikítozzák a koncerteket. Hogyan éled ezt meg?
– Sokféleképpen hozzá lehet állni a rajongókhoz, én azt vettem alapul, hogy ha valaki eljön megnézni minket, jól érzi magát és utána szeretne váltani néhány szót, nem lehetek olyan nagyképű, hogy visszavonulok az öltözőbe. A fő célunk, hogy mindenki azzal az érzéssel térjen haza, hogy „hú, ez annyira király volt, legközelebb elhozom a haverjaimat is!” És ha ebbe beletartozik, hogy koncert után ott maradunk a helyen és táncolunk hajnalig, akkor mindenki beleveti magát és tényleg táncolunk hajnalig. Az, hogy a rajongóink ilyen jó fejek és nyitottak rá, hogy együtt csináljunk dolgokat, számomra külön öröm.
Iszonyatosan hálás vagyok nekik, hogy eddig juttattak bennünket. És tudod, mi volt még az érdekes? Miután lezajlott az eredményhirdetés és bemondták, hogy győzött a Lóci játszik, másnap néztem a Facebook-kommenteket, és
– Mennyire volt egyenletes a népszerűségetek növekedése? Volt valami, ami különösen nagyot dobott rajta?
– Azt gondolom, nincs olyan szinten a népszerűségünk, amit ne érdemeltünk volna ki. Mindannyiunknak rengeteg munkája van ebben, nagyképűség nélkül mondhatom, hogy kifizetődtek a szakmában töltött tizenévek. Abból a szempontból viszont szerencsénk is volt, hogy mindig jókor jött egy-egy olyan mérföldkő, amivel sikerült kicsit tovább lépnünk. Ilyen volt az elején a Ki Mit Tube-on elért második hely, utána a Veszprémi Utcazene Fesztivál közönségdíj, egy Fonogram-díj, most pedig a Nagyszínpad.
– Előfordul, hogy felismernek az utcán?
– Igen, és iszonyatosan király érzés... (nevet) Ráadásul közel sem csak rajongó tekintetű fiatal lányok jönnek oda, simán anyukák és kismamák. Mondván „annyira imádlak benneteket, folyton a ti számaitokat hallgatom otthon, szabad egy aláírást?” Mire én azt szoktam felelni, toljunk inkább egy szelfit! Imádom ezeket a szituációkat, mert azt jelentik, hogy megint sikerül valakinek a napját feldobni.
– Hol áll most az életedben a zenekar? Van más munkád mellette?
– Minden amit csinálok a zenéhez köthető. Abszolút a Lóci játszik van a középpontban, de mellette más projektjeim is futnak, például a VAN Filmzenekar, amivel hosszú idő után június 8-án fogunk újra fellépni a Margó Fesztivál keretében. Itt a fókuszban már Reisz Gábor következő filmje, a Rossz versek dalai lesznek, de persze azért a már jól ismert slágereket sem hagyjuk ki.
– Beszéltetek már róla, milyen lesz a Sziget nagyszínpadán játszani?
– Hú, még csak tapogatózunk, de azt mondják róla, hogy akkora, mint egy kézilabdapálya… (nevet) Igyekszem mindenkitől tanácsokat kérni, aki volt már ilyen helyzetben. Legutóbb Boros Csaba mondta azt a Republicból, hogy egy titka van: nem szabad túltolni. Nyilván alapból sokkal jobban akarsz majd mindent többet beszélsz, hangosabban énekelsz, jobban berekedsz és valószínűleg nagyon el is fogsz fáradni. Szóval próbálok majd egy arany középutat találni, hogy jó is legyen a műsor, de bírjam is szusszal a végéig.
Ami még fontos ezzel kapcsolatban: van egy felfújható krokodilunk, amit mindig viszünk magunkkal a koncertjeinkre. Így lesz ez a nyári nagyszínpados fellépéseken is, ráadásul azt találtuk ki, hogy mindenhol lefotózzuk és akivel tudjuk aláíratjuk– például Linkin Park, Pink, stb. Végül pedig egy jótékonysági akció keretében elárverezzük, és a bevételt arra fordítjuk, hogy rászoruló gyerekek álmai teljesülhessenek.
– Mit vársz hosszabb távon a győzelemtől? Hol látod magatokat mondjuk egy év múlva?
– Sokat gondolkodtam mostanában ezen, hiszen nem állhatunk meg azzal, hogy elértük ezt a célt – ideje újabbakat kitűzni. Annyi biztos, hogy ez a fellépési lehetőség egy hatalmas ajándék, hiszen rengeteg zenekar van, aki régebb óta pályán van, vagy nálunk sokkal többet tett le az asztalra, de lehet, hogy soha nem fog a Sziget nagyszínpadán játszani. Szerintem legközelebb mi is maximum a búcsúkoncertünkön fogunk, 30 év múlva, ha minden jól alakul. (nevet) Tehát ez tényleg egyszeri különleges alkalom lesz, utána nyilvánvalóan csak ennél kisebb színpadokon állunk majd. Ezért kell a lehető legtöbbet kihoznunk belőle. Én azt szeretném, hogy ha egy év múlva újra beszélünk, azt mondhassam, hogy az ország minden szegletében megfordultunk – sőt a határon túl is –, az összes krokodílerrel sikerült pacsiznunk és mindenhol emlékezetes bulit csináltunk.
(Koncertfotók: Hegyi Júlia Lily, zenekari sajtófotó: Nagy Márton)
