„Szerintem Amerika egyáltalán nem tutibb hely, mint Magyarország” – Little G Weevil 14 év után költözött haza
Szűcs Gábor – akit szinte mindenki művésznevén, Little G Weevilként ismer – a ’90-es évek közepén tűnt fel a hazai blues színtéren, majd jó tíz évvel később elhatározta, hogy a műfaj őshazájában is szerencsét próbál.
Itthon először azután kapott nagyobb hírverést, hogy 2013-ban első európaikent megnyerte a szólókategóriát a világ legrangosabb bluesversenyén Memphisben. Rá egy évre pedig az X-Faktor egyik mentorának választották, aminek köszönhetően az egész ország megismerte.
Ez azonban nem zökkentette őt ki: csak egy szériát vállalt, és a műsor után tovább egyengette kinti karrierjét, ami azóta is sínen van, de most mégis Magyarországon folytatja tovább. Az elmúlt másfél évtized tapasztalatairól és jelenlegi terveiről beszélgettünk.
– Mikor voltak benned nagyobb kétségek? Amikor 14 évvel ezelőtt nulla háttérrel kimentél Amerikába, vagy most, amikor egy jól felépített kinti karriert hátrahagyva úgy döntöttél, hogy hazatérsz?
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy 14 éve sem megélhetési kérdés volt számomra a kiköltözés: elég jól ment itthon is a szekér, szóval az anyagi megfontolás az utolsó szempont, ami szerepet játszott a döntésemben. A fő ok, amiért kimentem, az volt, hogy tanuljak és testközelből megismerjem a kultúrát. Szerintem ez elsődleges fontosságú ahhoz, hogy valaki hiteles blueszenész legyen, főleg akkor, ha Közép-Európában adja a fejét erre.
Az akkordokat és a stílusjegyeket ugyan meg lehet tanulni távolról is, az igazán autentikus tudást, interpretációt viszont nem. Ehhez az kell, hogy ott legyél.
Én az első perctől fogva nagyon keményen dolgoztam, kialakítottam a saját stílusomat, és hála Istennek ezt a szakma és a közönség is értékelte. Mindazonáltal most sem gondolom azt, hogy a tutit hagyom ott a hazaköltözéssel. Szerintem Amerika egyáltalán nem tutibb hely, mint Magyarország.
Az International Blues Challenge 1. hely díjátadóján, 2013-ban
– A bluesnak azért mindenképp nagyobb kint a hagyománya...
– Az lehet, de ettől még periférián foglal helyet a műfaj szerte a világon. Én azt szoktam mondani a barátaimnak, akik mostanában szeretnének kimenni szerencsét próbálni, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb. Az európaiak azt hiszik, hogy Amerikában megy jobban, az amerikaiak meg épp ellenkezőleg: azt, hogy Európában. Én 14 év ide-oda ingázás után elég nagy bizonyossággal állíthatom, hogy egy átlagos blueszenész mindennapi élete mindkét kontinensen pont ugyanolyan.
Fogalmazzunk úgy, hogy 2019-ben ez a műfaj nem igazán ott tart a saját hazájában, ahol tartania kéne, de nem az én dolgom kritizálni őket. Én elsősorban családi okok miatt jöttem most haza, emellett évek óta egyre erősödő honvágyam is volt. Három évvel ezelőtt elváltam, már akkor felmerült bennem a dolog, de a fiam – aki kint született – akkor még nagyon kicsi volt, így semmiképp nem szerettem volna ennyire távol kerülni tőle. Most viszont már nagyobb, ráadásul hozzá is szokott, hogy apu folyton utazik. Ezért végül eldöntöttem, hogy hazajövök, mert itt van a hazám.
Rettentően hiányoztak már az apró mindennapi dolgok, hogy olyan emberek között legyek, akik félszavakból is megértik, mire gondolok. Ezek kis semmiségeknek tűnhetnek, mégis rengeteget nyomnak a latban.
Hozzáteszem, én eleve úgy álltam hozzá, hogy egyszer majd hazajövök: ezért nem vettem például házat, és nem igényeltem állampolgárságot sem.
– Milyen gyakran látogattál ide, amíg kint éltél?
– Pontos számot nem tudok mondani, de évente minimum kétszer néhány hétre, az X-Faktor szereplésem évében pedig nyilván huzamosabb ideig is itt voltam. Persze blueszenészként az ember nem teheti meg, hogy kizárólag vakációzzon, ezért ezeket a látogatásokat mindig összekötöttem egy turnéval is. Így a családra, barátokra végső soron alig pár nap jutott, ami nem volt éppen szerencsés felállás.
Egy teljes koncert felvétele az A38 hajóról:
– Az X-Faktor mennyit adott neked így utólag visszatekintve?
– Nagyon élveztem az ottani munkát, izgalmas kihívásként fogtam fel, amiben korábban még nem volt részem. Sokat tanultam a tévészereplésekről, valamint emberileg is, annyira más volt az a közeg. Azóta is tök jól esik visszagondolni rá. Egyébként a mai napig tartom a mentoráltakkal a kapcsolatot, sőt ketten közülük, Zsófi és Jonathán nemrég vokáloztak is a Müpa-beli nagykoncertemen, és február 21-én, 22-én a Muzikum-beli dupla lemezbemutató bulin is ott lesznek.
– Követted azóta a műsor bármelyik szériáját?
– Bevallom őszintén, hogy nem igazán.
– Szólóban és zenekarral is gyakran fellépsz. Melyiknek mik az előnyei és a hátrányai?
– A hátrányát egyiknek sem látom, tudatosan viszek egyszerre két vonalat. Mindig is az volt a célom, hogy a műfajon belül a határaimat feszegessem. Nagyon széles palettája van a bluesnak, én pedig nem szeretném magam egyetlen szűk skatulyába szorítani.
A magyar közönség úgy ismert meg, hogy tradicionális bluest játszom, pedig az első 10 évben elektromos zenekart vittem. Több lemezt is készítettem ilyen felállásban, amelyek a rhytm n’ blueson át egészen az afrobeatig és a rockig elkalandoztak.
Azóta is igyekszem keverni az akusztikus és az elektromos megszólalást – van aki ezért szeret, mások azért, ideális esetben pedig mindkettőért. A műfaj afroamerikai gyökerekhez viszont mindig hű maradtam, körítéstől függetlenül.
– Hogy látod, mennyire cseng ismerősen ma a neved az amerikai blues színtéren?
– Erről nem engem kellene megkérdezni, de fellépésem mindig volt elég, ilyen téren semmi okom panaszra. Egy idő után inkább már az lebegett a szemem előtt, hogy minél színvonalasabb helyeken és körülmények között kapjunk lehetőséget. Ez alatt azt értem, hogy a kis klubok sarkaiból szerettem volna kivinni a zenekart nagyobb koncerttermekbe, mert szerintem ez is rengeteget hozzátesz az élményhez.
– A bluest szokták olyan vádak érni, hogy a zenei stílus eléggé behatárolja a mondanivalót. Veled előfordult már, hogy egy szövegötletedről azt érezted, nem passzol össze a zenével, amit játszol?
– Szerintem ez baromság. Úgy nem lehet szöveget írni, hogy ez most bluesos vagy nem bluesos, az ember egyszerűen arról ír, ami foglalkoztatja. témától függetlenül.
Az viszont biztos, hogy rengeteg olyan szöveg van, ami teljesen hiteltelen. Meghallom, és egyszerűen nem tudok azonosulni a mondanivalójával, annyira közhelyes, vagy mondvacsinált a sztori. Nekem innentől kezdve halott az egész.
Ez az igazán fontos kérdés, nem az, milyen fajta zenéhez milyen szöveg illik.
– Most, hogy hazaköltöztél, tervezel magyar nyelven is írni?
– Jó kérdés. Gondolkodom rajta, de az igazság az, hogy kicsit félek is tőle. Nem vagyok benne biztos, ugyanolyan jól működnének-e, mint az angol nyelvűek. A legvalószínűbb, hogy egy-két dallal megpróbálkozom, de teljes lemezt egyelőre biztos nem vállalnék be.
– Fogsz visszajárni Amerikába, mondjuk olyan gyakorisággal, ahogy eddig Magyarországra jöttél?
– Nem tartom kizártnak, annál is inkább, mivel a fiam ugyebár ott van. Igaz, ő nyilván majd jön ide hozzám is. Ami a turnézást illeti, szívesen visszamegyek, ha kapok egy jó ajánlatot, de önmagában ez már kevésbé motivál. Megtettem ezeket a köröket számtalan alkalommal a 14 év alatt, azt hiszem, most már nem lenne hiányérzetem nélkülük.
– Itthon mi lesz a menetrend a következő hónapokban?
– Amerika után Magyarországon is megjelent a Back in Alabama című új albumom, ennek a bemutatója lesz február 21-én és 22-én a Muzikumban, illetve 23-án Kiskunfélegyházán. Ezt az akusztikus zenekarral fogjuk előadni, a tavasz jórészt a promótálásáról szól majd országszerte és Európában, de ezzel párhuzamosan már az elektromos zenekarral is dolgozunk az új dalokon. A sokoldalúság jegyében ezután is szeretnék mindkettővel koncertezni.
Tervezem továbbá egy podcast-sorozat elindítását, amiben mindent érintenénk, aminek köze van a blueshoz, egyfajta fejtágító és ismeretterjesztő, ugyanakkor mindenképp pozitív hozzáállasú, szórakoztató jelleggel. Ez még csak most körvonalazódik, de szerintem nagyon izgalmas lesz.
