Hogy egy filmből mitől lesz legenda, annak a receptjét sokak szerint senki sem tudja. Számtalan példa van rá Hollywoodban is, hogy ami tuti sikernek készült, abból bukás vagy csak átlagos fogadtatás lett, míg egy-egy "félkézről" forgatott film akkorát robbant, hogy még a producerek is csak pislogtak.
Hogy James Cameron hatalmas költségvetésű blockbustere, a Titanic nagy siker lesz, azt természetesen sokan sejtették. Azt viszont kevesen tudják, hogy a film talán leghíresebb mondata kishíján bele se került a moziba, mivel a főszereplő, Leonardo DiCaprio nem akarta elmondani.
Arról a mondatról van szó, amit Jack (akit DiCaprio játszik), miután a kártyán nyert jegyekkel feljut a Titanicra, a hajó orrához rohanva teli tüdőből üvölt:
„A világ királya vagyok!”
Ez a mondat eredetileg nem volt benne a szövegkönyvben, maga a rendező találta ki, mert Jack túláradó örömét egyszerűen nem tudta máshogy érzékeltetni. "Ott ültem a kamera mögött, és valahogy nem jött át az életérzés. Több mondatot is kipróbáltunk, ezt is, azt is, de még mindig nem volt az igazi. Egyszer csak mondom Leónak: 'Kiabáld azt, hogy a világ királya vagyok!' Rám nézett: 'Mi?' Esze ágában se volt ezt mondani, nagyon nem tetszett neki, vitatkoztunk is. De ráparancsoltam" - emlékezett később a BBC rádiónak adott interjújában Cameron.
A rendezőnek igaza volt, a tíz Oscar-díjjal és rekordbevétellel büszkélkedő filmnek valóban ez lett az egyik leghíresebb - ha nem a leghíresebb - mondata. A visszaemlékezésekből egyébként az is kiderül, hogy Jack szerepére Matthew McConaughey is pályázott, volt is egy castingon Kate Winslettel, de végül a szerepet DiCaprio kapta meg.
Több híresség is ott volt a nézők között, például Nádai Anikó vagy Szabó András Csuti, de a tömeg zöme inkább fiatalokból állt, akik természetesen kívülről fújták a 21 éves énekes dalait. Azahriah-nak sokszor csak élveznie kellett a hangulatot,
a közönsége ugyanis egy emberként énekelte a legnagyobb slágereit.
Az énekes most a teljes koncertet feltöltötte a YouTube-csatornájára, így már bárki végignézheti a fellépést.
Elhunyt Ragályi Elemér, Kossuth- és Balázs Béla-díjjal kitüntetett operatőr – tudatta a művész családja a Telexszel.
„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Ragályi Elemér, rövid ideig tartó, méltósággal viselt betegségben, a mai napon elhunyt. Kérjük mind a közvéleményt, mind a sajtó képviselőit, hogy tartsák tiszteletben a család gyászát”
– írták a közleményben.
Ragályi Elemér Rákosligeten született 1939. április 18-án. Édesapja jogásznak szánta, ő mégis színésznek és operatőrnek jelentkezett az érettségi után. Miután felvételi vizsgája nem sikerült, 1957-től a Mafilm stúdiójában volt világosító, laboráns, segédoperatőr és felvételvezető. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán végül 1968-ban szerzett operatőri diplomát.
Operatőrként olyan nagy hatású filmekben dolgozott, mint a Régi idők focija, a Kakuk Marci, a Bástyasétány 74, a Talpuk alatt fütyül a szél, a Szabadíts meg a gonosztól, a Ripacsok, a Dögkeselyű, a Miss Arizona, a Csók, anyu!, A nagy generáció, vagy a Herkulesfürdői emlék – írja a portál.
1991-ben, Xavier Koller svájci rendezővel készített filmjéért, A remény útjáért a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díj sikerében is osztozott. Az Emmy-díj nyertes Raszputyin című filmnek is ő volt az operatőre 1996-ban.
Életem legszórakoztatóbb Csehov-előadását láttam – Kritika a Ványa báról
A Thália Télikertben, Kelemen József rendezésében mutatták be Csehov Ványa bá című darabját, és bár hibátlan előadás nincs, Görög Lászlóék közelítenek hozzá.
Mindig vegyes érzésekkel lépek a Thália Télikertbe, mivel intenzív tíz évet töltöttem a Mikroszkóp Színpadon. A vége felé még fel is léptem egy stand up műsorban, de eskü, nem ezért szűnt meg. Ugyanakkor szeretek a Télikertbe is járni, egyrészt mert nagyon szép és szerethető az új játszóhely, másrészt a darabok miatt. A Thália titka, hogy a nagyszínpadon – többnyire – a nagyobb érdeklődésre számító, kommerszebb, sokszereplős vígjátékok, musicalek láthatóak, az igazán tartalmas és izgalmas darabokért viszont a kamaraszínpadra kell menni.
Bevallom, a „Ványa bá” cím gyanakvást keltett bennem. A megszokott elnevezéssel szakító, moderneskedő, vicceskedő címek ritkán jelentenek jót. Sokszor tapasztalom, hogy az unalomig ismert klasszikusokat erőltetett látszatmegoldásokkal próbálják „maivá”, szórakoztatóvá varázsolni, vagy ami talán még rosszabb, lilaködös művészkedéssel kenik el a tényt, hogy nincs semmilyen épkézláb gondolatuk az adott műről és szerzőről.
Előítéleteimet alighanem az is táplálta tudat alatt, hogy nem is olyan rég láthattam a Czakó Juli – Görög László párost a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Miskolci Nemzeti SzínházTartuffe előadásában, ahol Orgont és Elmirát alakították. Félreértés ne essék, a játékukban ott sem volt hiba, viszont az az előadás tipikus példája volt a rosszul értelmezett, közhelyes „leporolásnak”, „aktualizálásnak”.
Egyszerűen 2023-ban már kevés mondanivaló az, hogy „ma sincs másképp”.
Szerencsére a Ványa bá esetén semmi ilyesmiről nincs szó. Persze reményt keltett, hogy a szöveg Hamvai Kornél műve, aki jótollú fordító, dramaturg. Sajnos a szombathelyi társulat előadását nem láttam ugyanebből a változatból – pedig sok mentségem nincs, hiszen akár a Tháliában is megnézhettem volna a 2016-os Vidéki Színházak Fesztiválján, most annál inkább örültem a lehetőségnek.
Megkockáztatom, életem legszórakoztatóbb Csehov-előadását láttam, talán csak a Katona 25 évvel ezelőtti Cseresznyéskertje vetekedik vele.
Ványa bá és holdudvara kellemes középszerűségben tengeti dolgos, szegényes életét a vidéki birtokon, aminek teljes bevételét becsületesen tovább küldi sógorának, Szerebrjakov professzornak (Szervét Tibor). Időnként eliszogat és filozofálgat a barátjával Ásztrov doktorral (Szabó Győző). Pótapaként nevelgeti halott húga lányát, Szónyát (Martos Hanga). Igyekszik elviselni a sógoráért rajongó édesanyját, Maríját (Csarnóy Zsuzsanna), és tűri Marína dadus (Molnár Piroska) gondoskodását.
Csakhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve megérkezik a birtokra Szerebjakov fiatal feleségével, Jelénával (Czakó Juli). A szép, fiatal, élettel teli nő egy csapásra felforgatja Ványa báék boldogítóan középszerű életét. A férfiak mind belébolondulnak, minden kötelességüket elhanyagolják, hogy a kívánatos asszony közelében lehessenek. Lassan mindenen és mindenkin úrrá lesz a tespedés, amit a kényelmes élethez szokott városiak árasztanak maguk körül, és elkerülhetetlen, hogy az elfojtva fortyogó indulatok és szenvedélyek robbanjanak.
Sokszor hallhatjuk, hogy Anton Pavlovics Csehov darabjai eredetileg humorosak lennének, és újabban a színházak több-kevesebb sikerrel próbálják ezt visszaadni.
Nem egyszer úgy, hogy a humor mibenlétét teljesen félreértve olcsó, indokolatlanul alpári poénokat tömnek bele, vagy a darabból nem fakadó, öncélú játékokat ötlenek ki.
Hamvai Kornél és Kelemen József rendező szerencsére megtalálta a humort a darab szövetében, a színészek mosolyogtató közjátékai és a szöveg poénjai nem esnek le a színpadról.
Egyetlen zavaró tényezőt tudnék kiemelni, amit jómagam fordítóként és humoristaként sem pártolok. Ez pedig az a néhány eset, amikor poénok helyett fölösleges káromkodással csiholnak ki nevetést a közönségből. Helye lehet a vulgaritásnak egy szövegben. Például a darab vége felé, amikor Ványa azt látja, hogy sógora, aki egész életében a vérét szívta – ráadásul úgy, hogy ezt észre sem vette, vagy épp teljesen természetesnek tartotta – ki akarja semmizni, érthető, hogy az indulat hatására nem válogatja meg a szavait. De az előadás korai szakaszában sokszor volt az az érzésem, hogy az alkotók csupán könnyű sikerre vágynak. Ha a nagy klasszikus Ványa bá(csi), akiről az irodalomórák unalmasan fegyelmezett hangulata jut eszünkbe, „basszamázik” egyet, az felszabadítóan hat ránk, és reflexszerűen nevetünk, de ez nem valami nagy dicsőség.
Görög László és Szervét Tibor nagyszerűen hozza a darab két ellenpontját.
Ványa az alapjában véve jókedélyű, dolgos, életvidám gazda, és az öntelt, mindent és mindenkit kihasználó energiavámpír professzor, aki pontosan látja, mit művel környezetével, de úgy érzi, neki pozíciója, és – szerinte – közelgő halála miatt ez egyszerűen jár, és ő van a legjobban meglepve, amikor azt látja, hogy a birtok eladásáról szőtt elképzeléseit nem teljesítik ugyanazzal a gépies engedelmességgel, amit már megszokott.
Czakó Juli alakítja a fiatal, kikapós feleséget, aki az életvágy és az erkölcsösség között őrlődik egy elhamarkodott házasság csapdájában. (Apró információ a kulisszák mögül, hogy mint a bemutató után megtudhattuk, a Görög-Czakó házaspár, akit most vendégként tüntettek fel a színlapon, hamarosan a társulat tagjai lesz.)
Kellemes csalódást okozott Szabó Győző. Vannak fenntartásaim vele szemben, de ezúttal hitelesen alakította az agglegény orvost, akinek a vidéki életben megkérgesedett szívét meglágyítja Jeléna, miközben nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni az érte epekedő Szónyát. Igaz, Ásztrov doktor most sem szerelmet érez, inkább csak testi vágyat, az viszont olyan erőteljes macsó agressziót vált ki belőle, ami egyszerre vonzza és taszítja a nőt – fiatal teste igent mond, de esze és lelke iszonyodik attól, ami Ásztrov karjában várná, és főleg annak következményeitől.
A Metoo tükrében egész más mélységet nyernek ezek a jelenetek.
A dadust alakító Molnár Piroska és a Tyelégin szerepében látható Bede-Fazekas Szabolcs megbízhatóan hozzák a háttérben szinte láthatatlan, de mindig a megfelelő időben kéznél lévő szolgákat. Molnár egyébként is mestere annak, hogy kis szerepben is tündököljön.
Az egyetemi hallgató Martos Hanga is dicséretet érdemel. A magát csúnyának tartó Szónya szerepének csapdája, hogy tényleg csúnyává teszik. Martos– és nyilván Kelemen József – értelmezésében azonban Szónya nem csúnya, legrosszabb esteben is átlagos, a fiatal lányok kételyeivel küzdő ember, akiből női praktikákkal akár bombázót is lehetne varázsolni, de ezt ő nyilván nem látja, nem tudja, hiszen nincs mellette olyan nőalak – anyafigura –, akitől megtanulhatná.
Jeléna azzá válhatna, ha nem tátongana akkora szakadék a kettejük világa közt.
Az egyetlen szereplő, akivel úgy éreztem, nem sikerült igazán mit kezdeni, Maríja, Ványa édesanyja. Csarnóy Zsuzsa eltűnik a háttérben, csak akkor ébredünk rá, hogy ő is a darabban van, amikor megszólal. Persze mondhatjuk, hogy ilyen a szerep, de az ugyancsak kisebb szerepet kapó Molnár Piroska kisugárzását némi túlzással akkor is érezzük, ha nincs is a színpadon.
Összességében azt tudom mondani, menjetek el a Thália Télikertbe, nem fogjátok megbánni. A Ványa bá szórakoztató, könnyen fogyasztható, de nem könnyű előadás. Letisztult, követhető, mindenféle fölösleges sallang és álművészkedés nélkül, mindenki megtalálhatja benne a saját életének fontos kérdéseit.
Gyorsan össze is foglaltam, hogy mit gondolok az Éjjeli ügynökről. Kicsit gagyi, de abszolút szórakoztató popcorn-sorozat. Azok, akik nézték anno Kiefer Sutherland nevével fémjelezett 24 című sorozatot, az tudhatják, hogy körülbelül mire számíthatnak. Olcsón ható akciójelenetek, bonyolultnak tűnő cselekmények, rengeteg csavar, és senkiben sem lehet megbízni.
Nos, ezt az Éjjeli ügynök könnyedén hozza. Én korábban sem voltam elragadtatva Jack Bauer kalandjaitól, de
az éjjeli ügynökünk történetének megvalósítása sem lett túl jó.
Matthew Quirk azonos című könyvéből Shawn Ryan, Imogen Browder és Corey Deshon adaptálta a sztorit a Netflix-előfizetők képernyőjére. Nem ismerem az alapművet, de valahogy a végeredmény nem lett az igazi. Hiába tapasztalt showrunner Ryan, nem sikerült az eddigi művei szintjére emelni az Éjjeli ügynököt. Ryannak köszönhetjük többek között a Hazudj, ha tudsz!, és a méltán sikeres The Shield: Kemény Zsaruk sorozatot is.
Főszerepben Gabriel Basso, aki hiába sármos fiatalember, közel sem elég karizmatikus a szerephez. Nem tudja elvinni hátán a sorozatot, ő a legfontosabb elem a kirakósban, és sosem kerül igazán a helyére. Ami egy Matt Damonnak, vagy Kiefer Sutherlandnek könnyen megy, az sajnos Gabriel Bassónak túl nagy feladat volt. A többi színész főleg sorozatokban játszott eddig, csupán három igazán ismert arccal találkozhatunk, az egyik D. B. Woodside volt, akit idehaza legtöbben a 24-ből, vagy a Luciferből ismerhetnek, Robert Patrick, mindenki kedvenc Terminator T-1000-e, valamint
A bálnában nyújtott alakításáért friss Oscar-jelölt Hong Chau.
Neki nagyon sikeres volt a 2022-es év, nem csak az Oscar miatt, de A menüben nyújtott alakítása is hihetetlen erős volt. Mindegyik nagyobb név hozta a kötelezőt, de közülük is igazán nagy szerepe Chaunak van, de maradandót ő sem alkotott. Az effektek közepesek, igazi tévés CGI-t láthatunk, az akció elfogadható, de semmi kiemelkedő nincsen benne. Sok kaszkadőrmunka, pár autós üldözés, amiken látszik, hogy nem száguldoznak a kocsikkal. Még robbanások is akadnak, sőt az első epizód pont egy nagyszabású terrorcselekménnyel függ össze.
Főhősünk Peter Sutherland FBI ügynök a Fehér Ház pincéjében ül, és fogadja az éjjeli ügynökök vészhívásait. Ezt egy alapvetően unalmas beosztás, mert nagyon ritkán történik érdekes esemény. Ám egyik este hirtelen megcsörren a telefon. Egy ismeretlen hölgy hívta a pánikszámot, aki azt állítja a nagynénje adta neki ezt a vésztelefonszámát, és a hozzá tartozó kódsort, mert hatalmas bajban vannak.
Így kezdődik Peter nyomozása: ki szeretné deríteni, ki próbálta megölni a telefonáló hölgyet, kik gyilkolták meg az említett éjjeli ügynököket és miért történik az egész.
Természetesen az egész egy nagyobb összeesküvés része, mindenki gyanúba keveredik, senkiről nem tudjuk megbízható-e. Legalább is a sorozat így szeretné beállítani, de mindenki pontosan tudja, hogy fog lejátszódni az egész: tudjuk mikor-ki-hogyan fogja elárulni Petert, túlságosan előre vannak jelezve a csavarok.
Ebből is látszik, hogy a történet hármas alá. Próbálja felkelteni az érdeklődést csavarokkal, elejtett rejtvényekkel, hamis szálakkal, de aki látott már egy összeesküvős krimit, az pontosan tudni fogja az első percben, hogy ki van az egész mögött. Sok feszültség nincs, de legalább jó hír, hogy a színvonalat konzisztensen tartja a sorozat, tehát az erős közepes kezdés után nem esik vissza, rossz, vagy nézhetetlen szintre. A történet csúcsa egyértelműen az elejére és a hetedik-nyolcadik rész környékére tehető. Az érdeklődést sikerül fenntartani, minden rész úgy ér véget, hogy azért kíváncsi az ember a folytatásra,
tipikus vasárnap délutáni sorozat hangulatát kelti.
Alapvetően szórakoztató, így aki kedveli a zsánert, az nem fog csalódni az árcsökkentett Jack Bauer-történetben. Sőt, meglepődve tapasztaltam, hogy látunk még a gonosz bérgyilkosok oldaláról is karakterfejlődést, nem papírvékony karakterek, csak közepesen vannak előadva.
Ponyvára számítottam, de minőségibb végeredménnyel találkoztam, ami valószínűleg az alapanyagnak és a showrunnernek Shawn Ryannek köszönhető, mert színészi alakítás és megvalósítás terén hagy némi kívánni valót maga után a sorozat. De nem akarok senkit sem elrettenteni az Éjjeli ügynöktől, mert néha tényleg nagyon szórakoztató és érdekfeszítő is tud lenni. Még akkor is, ha a profi bérgyilkosok mindenkit könnyedén megölnek, vagy megtalálnak, de a főhőseinket 10 000 lövésből egyszer sem sikerül.
Ha Gabriel Bassónál találtak volna hitelesebb főszereplőt, több karizmával és kicsit izgalmasabbá teszik a sztorit, akkor akár kiemelkedő is lehetett volna a végeredmény.
Így csak annyit tudok mondani róla, hogy mindenki próbálja ki, és ha bejön az első rész, akkor bátran nézze meg a többit is, nem fog csalódást okozni. Ami üde színfolt, hogy a sorozat befejezése kielégítőre sikerült, lehet folytatni is, ha sikeres lesz, de alapvetően lezárják Peter Sutherland különleges ügynök történetét. Az Éjjeli ügynök megtekinthető magyar szinkronnal a Netflix kínálatában.
