Kultúrmigránsok, akik sosem voltak egyedül – Sam Havadtoy kiállításán jártunk a Nemzeti Múzeumban
Őszintén megmondom, először fogalmam sem volt, hogy mit akar Gulyás Gábor kurátor a Liverpool legendás futballcsapatának hasonlatával az Hommage – Kulturális migráció című tárlat sajtóbejárásán. Beugrott természetesen a város nagy szülötte, John Lennon, a kiállító művész Sam Havadtoy barátja, de arra, hogy a bemutatott 11 híres festménynek, amely az angliai születésű, magyar anyanyelvű, jelenleg Olaszországban élő alkotó értelmezésében jelenik meg, mi köze van az egyező létszám mellett a focihoz, csak a végén jöttem rá. Vagy legalábbis úgy gondolom.
A Vörösök hívei álmukból is tudják a csapat himnuszát, a You’ll Never Walk Alone-t.
Így számomra megvan a megoldás, és kész vagyok elfogadni, hogy Chagall a kapus, Vasarely a söprögető, Picasso az irányító és Warhol a center.
„Ez az első alkalom, hogy nem elfedni akarok a csipke alatt, hanem felfedni e művészek élettörténetét. Az átlagos látogató felismer egy művet, de nincsen tisztában azzal, hogy az alkotó milyen életutat járt be. Az ő művészetük különböző kultúrák eredménye, aki akarja felfedi, aki nem, az elrejti, de akkor egy halott képet kap. Én Angliában születtem, négyéves koromban érkeztem Magyarországra, 19 évesen megszöktem a kommunizmusból, 1972-ben megérkeztem illegálisan az Egyesült Államokba, három évvel később kaptam meg a zöld kártyát, és azóta is egész életemet utazással töltöm különböző kultúrák felfedezésével” – mesélte Havadtoy Chagall Hegedűsének képe előtt.
A kultúrmigráns csapatban egyedül a lengyel-orosz Tamara de Lempicka képviseli a női nemet, aki Párizsban az 1920-as években nemcsak art deco művészként, hanem nőként is hódított, majd egy pármai zárdából Hollywoodba vezetett az útja. „Nagy dolog volt az ő korában, hogy egy nő önálló karriert csináljon és nem engedte, hogy az erőszakos férfiak elnyomják őt” – magyarázta az Afflitto márki portréja kapcsán Havadtoy.
„Álmomban két macska voltam és játszottam egymással” – olvashatjuk Victor Vasarely Zebrái melletti panelen Karinthy Frigyes híres gondolatát, ki tudja, hogy a Csiszár Győző néven világra jött festő-szobrász-ipari formatervező nem két zebra csíkjainak labirintusában látta-e magát. Havadtoy felidézte, hogy ő szervezte 1986-ban honfitársa 80. születésnapi buliját New York-ban, és a Zebrák alapján készült marcipántortával ajándékozta meg. Erre emlékezve festette meg a maga stílusában ezt a modern klasszikust.
Max Ernst-nek az 1930-as években született Celebes-i elefánt című kollázsát a művész azért tartja fontosnak, mert benne van a közelgő világháború előérzete, és napjainkban is egymást érik az újabb és újabb háborúk. Ernstnek a nácizmus elől kellett elmenekülnie, Moholy-Nagy László pedig azért kényszerült emigrációra, mert 1919-ben aláírt egy nyilatkozatot a Tanácsköztársaság idején. A kiállítás első hetében ő van jelen az egyik eredeti „telefonos” képével”, amelyben fotós kolléganőm „halálcsillagot” látott. A tárlat 11 hete alatt a Havadtoyt megihlető többi alkotó egy-egy műve is látható lesz.
Havadtoy megtudta, hogy amikor a fiatal Picasso megérkezett Párizsba, lakhelyének házmestere már akkor mindenkiről jelentéseket írt. „Nem tudom, hogy anarchista-e, mert nem tudom, hogy mit mond, olyan rosszul beszél franciául” – állt a festőről szóló jelentésben.
Különleges története van Andy Warhol John Lennon-portréja újjászületésének. Warhol a Menlove Avenue című posztumusz lemez borítójára tervezte ezt a képet. „Egyszer John Lennon kávézás közben elmondta nekem, hogy nagyon haragszik Andy Warholra, mert csinált egy sorozatot Mick Jaggerről, mint szex-szimbólumról. És ő úgy érezte, hogy neki kellett volna a modellnek lennie. Sokat gondolkodtam azon, hogy egy ilyen fontos embernek miként hagyhatott egy ilyen apró dolog ennyire mély nyomot. Javasoltam Yoko Onónak, hogy kérjük meg Andy-t a lemezborító megtervezésére és ezzel jóvá tehet valamit. Ez lett a 11. kép, eredetileg csak tízet terveztem.
– mesélte Havadtoy.
De volt Lennonnal egy másik érdekes beszélgetése is. Amikor a zenész megtudta, hogy Sam Magyarországról jött, arról elmélkedett, hogy annak idején számára Liverpool és London között nagyobb volt a „migrációs” távolság, az osztálykülönbség és az akcentusa miatt. „Mi ezt könnyebben elfogadjuk” – mondta a világpolgár művész, a jelenlévők enyhén ironikus nevetése közepette.
Az Hommage képeinek nyitó-záró kereteit egy elektronikus eszköz segítségével lehet mozgatni. Önmagunk előtt is színt vallunk, ahogy tágítjuk vagy szűkítjük a teret.
