Adott volt egy magyar film 2011-ből, amit simán meg tudtam úgy nézni háromszor, hogy egy cseppet sem untam. A háromból egyszer ráadásul '56-os ünnepségre vezényelt középiskolásokkal, akiknek fikarcnyi kedvük nem volt hozzá, és akik a rossz beidegződések miatt alapból elutasítják a magyar filmeket – de akiket ennek ellenére beszippantott a film világa, és utána vagy egy órán keresztül beszélgetni tudtunk a fordulatos forgatókönyvről, a megidézett korszakról és a nyomasztó mondanivalóról.

Nehéz bármit írni az említett filmről, A vizsgáról: aki látta, bizonyára emlékszik rá, aki meg nem, az mindenképp nézze meg, (utó)spoilerezni viszont nem akarok. Legyen annyi elég, hogy a sztori szerint 1957 karácsonyán egy fiatal állambiztonsági tiszt lojalitását teszteli az egy évvel azelőtti „sajnálatos események” miatt a diktatúrákban szokásosnál is paranoidabb rendszer. Jung András (Nagy Zsolt) egyszerre próbál megfelelni a párt és az állam gépezetének, atyai tanítómesterének, Markó Pálnak (Kulka János), titkos szerelmének, Gáti Évának (Hámori Gabriella) és felettesének, Kulcsár elvtársnak (Scherer Péter). A váratlan fordulatok közben azonban kiderül, hogy nem mindenki az, akinek látszik, és hogy a kommunista rendszerben jobb, ha az ember senkiben nem bízik meg, és senkit nem enged magához túlzottan közel.

A játszma című folytatás szokatlan apropóból született: a forgatókönyvíró, Köbli Norbert többször beszélt róla, hogy a filmet kifejezetten a 2016-ban agyvérzésen átesett Kulka Jánosra írta, és mint a sajtóvetítésen elárulta: ha a színész nem vállalta volna a szerepet, nélküle a mozi sem készült volna el. Így természetesen nem meglepő, hogy

Főképp, mert A vizsga világa óta eltelt hat évben sorra érték a csapások, közte a film egyik központi eleme, az agyvérzés. A sztrók hatásaiból gyógyuló Kulka Jánosnak ugyanis egy olyan embert kell alakítania, aki nagyon hasonló cipőben jár, mint ő: ahogyan néhány monológjában el is hangzik, a betegség által kreált börtönbe van zárva egyébként teljesen ép elméje. Markó Pál így próbál meg túlélni és boldogulni az enyhülő és nyitni próbáló Kádár-rendszer világában, miközben Jung, Kulcsár és Gáti minden követ megmozgat, hogy rájöjjenek, mik a valódi szándékai.

Sok bábuból álló sakkjátszma ez, a film két királya mégis egyértelműen Kulka és Nagy Zsolt, akiket a forgatókönyv is erre predesztinál, de akik önerőből, játékukkal is hátukra veszik az alkotást. Kulka brillírozik a betegsége óta először megkapott szöveges főszerepében, de Nagy Zsolt is közel áll ahhoz, hogy kimondhassuk: élete alakítását nyújtja. A számos, főképp magyar viszonylatban pazarul megírt párbeszéd, valamint a gyakori és hosszú közeli felvételek mind segítenek, hogy a két színész és a két karakter is mindent bele tudjon adni a feladatába. Hozzájuk a helyzethez tökéletesen felnőve kapcsolódik a fiatal Abigél (Staub Viktória), aki különleges megbízatását váratlanul nagy lelkesedéssel és profizmussal végzi.

A film élvezeti értékéhez hozzáad az a környezet és atmoszféra, amit az alkotók részben a nem titkoltan bővebben mért pénzből tudtak megteremteni. Míg A vizsga egyértelműen egy jobb tévéfilmként készült el, addig a Bergendy Pétert váltó Fazakas Péter rendezte Játszma egy ízig-vérig moziba készült alkotás rengeteg külső jelenettel, a hatvanas éveket mindenben pompásan megidéző díszlettel és jelmezekkel, valamint egy adag CGI-Budapesttel (lásd: épülő Erzsébet-híd vagy épp villódzó neonreklámok).

Ezek az összetevők garanciák arra, hogy a receptből egy igazán élvezetes mű kerekedjen, ami a játékidő kétharmadáig gond nélkül hozza a színvonalat. A krimik világában több iskola van: akadnak olyanok, akik szeretik, ha a néző elnyújtva, lassan, a különböző jelekből jön rá a fordulatokra és a háttérben meghúzódó szálakra, míg más művekben a vége felé egyszerre tudjuk meg, hogy kik és hogyan machinálták a szálakat, valamint hogy mikor és melyik pontoknál kellett volna felfigyelnünk az árulkodó részletekre. Magam az első variáció híve vagyok, de a forgatókönyv és a rendezés tényleg annyira magával ragadó, hogy simán elfogadtam azt is, hogy itt az utóbbi módszerrel, a kissé didaktikus megfejtéssel éltek.

Persze azt is nehéz megmondani, hogy A játszma valóban szimplán egy krimi-e. Kétségkívül rejtélyekkel, izgalmakkal és fordulatokkal teli filmet látunk, ahol azonban az első egyharmadban inkább a szereplők érzéseivel, lelkük mélységeivel, fájdalmaik, reményeik és félelmeik forrásaival ismerkedünk meg fokról fokra. Ehhez nem csak a kiváló főszereplők vannak segítségünkre: A játszma egy olyan film, ahol nyúlfarknyi mellékszerepekben is akkora sztárok tűnnek fel, mint Hajduk Károly, Rátóti Zoltán, Borbély Alexandra vagy Döbrösi Laura.

Mindenki elementáris erővel dolgozik tehát azon, hogy mi, nézők szép lassan magunk jöjjünk rá a film fő mondanivalóra. Az első, hogy ha A vizsga alatt megtanultuk, hogy senkiben nem érdemes bíznunk, A játszmában felismerhetjük, hogy még magunkban is csak ímmel-ámmal szabad. És ne feledkezzünk meg Markó Pál üzenetéről sem, ami a film záró jeleneteiben nyer végső értelmet:

Mi például egy remek krimibe oltott filmdrámát kapunk, egy jó értelemben vett hibrid zsánerfilmet, ami a jelenlegi filmes piacon bizony nem is kevés.