KULT
A Rovatból

Dave Bautista a legjobb benne, és ezzel el is mondtunk mindent a filmről – Kopogás a kunyhóban

Sajnálatos módon még thrillernek is kevés ez az M. Night Shyamalan-film, de a színészek kárpótolnak a pocsék moziélményért. Kritika.
B. M.; képek forrása: imDb.com és YouTube - szmo.hu
2023. február 03.


Link másolása

Sajnos mindenkit el kell keserítenem, csak egy középszerű film lett a végredmény. M. Night Shyamalan rendező régóta keresi önmagát, de a Jelek óta nem igazán volt jó filmje. A Széttörvét James McAvoy és Anya Taylor-Joy vitte a hátán, A látogatás és az Idő pedig annyira röhejesen rosszra sikeredett, hogy túlléptek önmagukon és átestek a már szórakoztató kategóriába.

Igazából a Kopogás a kunyhóban is majdnem annyira jó lett, mint a Széttörve,

köszönhetően a színészeknek, de a forgatókönyv gyengeségei miatt majdnem olyan szórakoztató, mint az Idő, de egyik lécet sem sikerült végül megugrania, így maradt a középszerűség.

A történet röviden: egy homoszexuális pár, Eric és Andrew (Jonathan Groff és Ben Aldridge) nyolcéves kislányukkal egy elszigetelt kis erdei kabinban nyaralnak, de kikapcsolódásukat megszakítja négy idegen, akik megkötözik őket és

azt követelik tőlük, hogy önként áldozzanak fel maguk közül valakit. Erre szerintük azért van szükség, mert csak így kerülhető el az apokalipszis.

A négy idegen nem ölheti meg a család egy tagját sem, de a feszültség és a tét egyre nagyobb és az idő fogytán van. Eléggé in medias res kezdődik, ahogy rögtön megjelennek a „rosszak”, de shyamalanosan tele van pakolva a film unalmas flashbackekkel, amikre nem tudom, hogy tényleg szükség volt-e, mert nagyon megtörik a lendületet és a feszültséget. A nagy kérdések: vajon tényleg igazat mondanak az idegenek? Valóban közel van a világvége?

A kopogás a kunyhóban egy számomra ismeretlen Paul Tremblay-könyvadaptáció, M. Night ebből írt forgatókönyvet, de a film története annyira mély, mintha egy kocsmai beszélgetésből írták volna. Ott szoktak ilyen abszurd dolgokkal viccelni egymással, hogy "Te mit csinálnál inkább: egy évig milliárdosként élnél, de közben tudod, hogy meghalsz az év végén, vagy száz évig szegénységben?", és társai. Valószínűleg a könyvben ennél mélyebb témákról is szó volt, de azokat nem sikerült adaptálni. Sok mindent érint Shyamalan forgatókönyve,

csak semmiben sem mélyül el igazán, nem ad hozzá semmi pluszt ezekhez a gondolatokhoz.

Például szóba került a rasszizmus, szexizmus, homofóbia, de nem fejti ki rendesen egyiket sem, mindent csak érintőlegesen. Bár mondhatnám, hogy cserébe a megvalósítás különleges és egyedi, de nagyon nem az. A képi világ és a set design annyira erős, mint egy hármasra értékelt egyetemi vizsgafilm. Mivel egyetlen helyszínen, az erdőben forgatták egy kunyhóban mikro büdzséből, így esélyes az anyagi siker, a stúdió nem kockáztatott nagyot vele. Nem tudni mekkora lehetett a költségvetés, de a nagyja biztosan a színészekre mehetett el.

Dave Bautista kiváló befektetésnek bizonyult, hihetetlenül jó a szerepében, széles vállán cipeli az egész filmet. Az ő karaktere érdekes, játéka komplex és végre nem csak egy vicces hústorony. A probléma, hogy még sem lehet neki drukkolni, mert hiába kiemelkedő a karaktere, a motivációja és a karaktere miatt egyértelműen ő az antagonista. A másik három idegent Abby Quinn, Rupert Grint és Nikki Amuka-Bird alakítja, ők is kiválóan hozzák a szerepeiket.

Mindenkinek van valami Shyamalanos szeszélye, ami definiálja a karakterét.

De sajnos semmi mélység nincs bennük, mégis tisztességesen eljátsszák őket. Az igazi gond az, hogy a másik oldalnak se nagyon lehet drukkolni, Ben Aldridge és Jonathan Groff kettőse szerethető, a homoszexuális pár, de papírvékonyak a karaktereik. Csupán annyit tudunk meg róluk, hogy nagyon szeretik egymást és a

kislányukat. A kilencéves Kristen Cui nagyon ügyes a kis Wen szerepében, ő talán az egyetlen szerethető szereplő, ami nem véletlen, hiszen ő szimbolizálja az ártatlanságot és az emberiség jövőjét.

Ami mellett viszont nem tudok elmenni, hogy vizuálisan mennyire rossz élmény nézni a filmet. Szinte már rondának is lehetne nevezni a kamerakezelést. Értem, hogy koncepció lehetett, de nagyon zavaróak a folyamatos szuperközelik, gyakorlatilag a színészek arcában van a kamera. Ez egy Dave Bautistánál ez különösen vicces, mert szegénynek amúgy sincs kis feje, de amikor premier plánban az egész vásznat betölti, még groteszkebb lesz a látvány.

A fókusz gyakran el van csúszva, gondolom művészi döntésből, de nézőként kifejezetten zavaró.

Zack Snyder használta hasonlóan a kamerát a Holtak serege forgatásán, én már ott se szerettem ezt a technikát. Szerencsére viszont a színészek kárpótolnak a pocsék moziélményért. Sajnálatos módon még thrillernek is kevés ez a film, mert alig van benne feszültség.

A főszereplőket nem lehet bántani, a brutális, erőszakosabb jelenetek a kamera látóterén kívül történnek, a CGI sokszor zavaróan gyenge, eléggé „tescogazdaságos” világvégét látunk. Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy kisköltségvetésűnek hat az egész.

Nem moziba való lenne, a streaming szolgáltatók műsorán találkozunk hasonló művekkel.

Az igazság az, hogy talán csak Dave Bautista játéka miatt érdemes megnézni a Kopogás a kunyhóban-t, vagy ha esetleg felcsigáz valakit M. Night Shyamalan neve, hogy ebből az abszurd felvetésből mit fog kihozni. Minden úgy történik, ahogy azt a néző várja, semmi meglepetés, semmi adrenalin. Ugyan van a filmnek egyfajta bája, de nem biztos, hogy megér egy mozijegyet.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Barátja és kollégája megható szavakkal búcsúzott a néhány napja meghalt magyar menedzsertől
Ferich Balázs Azahriah mellett a Wellhello, a Follow The Flow vagy az Anna and the Barbies partnere is volt. Az egész zenei szakma megrendülten búcsúzott a szakembertől.

Link másolása

Ferich Balázs halálát mi is megírtuk. Tóth Gergő, a menedzser üzlettársa és barátja jelentette be közösségi oldalán a hírt, egy rendhagyó megemlékezéssel. Ebből idézünk.

2012-ben vettük be a Blind Myselfbe basszusgitározni. Pillanatok alatt lettünk barátok. Rengeteget segített a zenekar dolgainak intézésében. Veleszületett tehetsége volt a menedzseléshez. Együtt találtunk ki minden hülyeséget is, nagyon egy húron pendültünk, ami a poénkodást illeti. Néha nem voltak határaink ebben, sokan nem is értették a vicceinket. Mi viszont nagyokat nevettünk együtt. A Blind egy underground banda volt, de a Bazsival töltött időszak volt az egyik legsikeresebb korszaka.

Amikor felvettek a Magneotonba és belekezdtem a zenekarok menedzselésébe, minden áldott nap a melómról beszéltem vele. Ő ajánlotta a Cloud 9+-t, én pedig megmutattam a főnökeimnek. (...) Amikor megalapítottuk a Supermanagementet, hatalmas kockázatot vállaltunk. A mai napig hatalmas hálát érzek a Wellhellónak, hogy bíztak bennünk, hiszen feladtak egy nagykiadós hátteret két fekete humorú hülyegyerek által összegrundolt, no name vállalkozásért. Velünk tartottak az újrakezdésben. Egy pici lakásban volt az első irodánk, Bazsi albérletében. Az első pár hétben csatlakozott az Anna and the Barbies és leszerződtettük a Follow the Flow-t. Aztán egyre nagyobb lett a cég. Megszállottként dolgoztunk, 24/7-ben. Egyre nagyobb irodákba kellett költöznünk, egyre több szuper, aranyos kollégánk lett. A cloudos Biksi Gabi beajánlotta nekünk Dzsúdlót, Szakács Geri a Follow-ból pedig Azahriah-t és Desht. A kis független kiadónkból, menedzsmentünkből komoly vállalkozás lett. (...) Bazsinak hatalmas szíve volt. Imádta a gyerekeit és feleségét, Dittát, a legjobb apuka volt, akit valaha ismertem. Soha nem emelte fel a hangját gyerekei jelenlétében, olyan kedves volt velük, hogy mindig ő lesz az egyik legnagyobb inspiráció számomra gyereknevelésben. (...) Persze voltak vitáink is. Egyszer nagyon megsértettem, és hiába kértem bocsánatot, egy darabig nem volt minden perfekt közöttünk. A kapcsolatunk akkor vált újra tökéletessé, amikor 3 évvel ezelőtt a legrohadtabb betegséggel diagnosztizálták. Az elmúlt időszakban soha semmin nem vitáztunk, mindent teljes egyetértésben csináltunk. Már most iszonyatosan hiányzik.

Nagyon szeretlek Bazsi.

– zárta megemlékezését Tóth Gergő.

Ferich Balázs három évig harcolt az életéért súlyos betegségével.

A zenésszakma részéről többen is búcsúztak a szakembertől:

Jajj, srácok... megrendülve állunk. Sok-sok szeretettel gondolunk Bazsira, a családjára és rátok, Geri. Őszintén együttérzünk és sok erőt kívánunk Nektek, az egész zenekar, a stáb nevében” – Anna and the Barbies.

Őszinte részvétem, Gergő, sok erőt a családnak, mérhetetlen fájdalom...” – Tóth Gabi.

Végtelenül sajnálom, sok erőt kívánok, Gergő!” – Czutor Zoltán.

Döbbenet, részvétem” – Molnár Tamás, fekete szíves emojival.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk