„Megjelent egy kócos csávó atlétában, és kért egy gitárt” – az 50 éves Kiss Tibit köszöntik zenészbarátai
Tavaly júliusban jelentette be a Quimby, hogy frontemberük terápián van és a felépülésére koncentrál, ezért határozatlan idejű szünetre vonulnak. Kiss Tibiről azóta semmi újat nem lehet tudni, a zenekar tagjai a vendégénekesek közreműködésével készített Plusz-Mínusz koncertfilmben annyit mondtak, egy emberként szurkolnak a mielőbbi visszatéréséért.
Remélhetőleg előbb-utóbb hozzá is eljut majd ez a cikk, de addig is a nagyközönség számára is érdekes lehet.
Íme a videó, alatta pedig az emlékek ABC-sorrendben:
Az Ékszerelmére album elkészülésének idején egyszer Liviusnál aludtam valahol a budapesti belvárosban, ott volt Tibi is és még néhány haver. Emlékszem, egész éjszaka ez a lemez ment végtelenített ismétlésben, próbáltam volna aludni, de egyszerűen képtelenség volt. Valamiért egyikünket se vitt rá a lélek, hogy kikapcsoljuk, sőt én félálomban még fel is keltem egyszer és azt kiabáltam, hogy „basszus, ez olyan jó, mint a Beatles!” Nekem azóta is ez az album jelenti a csúcspontot a Quimby-életműben. Később sokat sztoriztunk a nagymamája lakásának lépcsőjén ülve, és többször horgásztunk is együtt, például Lovasinál Orfűn.
Tibinek először a bátyját ismertem meg a 80-as évek elején, majd hamarosan vele is jóban lettünk. A Palermo Boogie Ganggel többször játszottunk Dunaújvárosban, ha jól emlékszem, még az általános iskolájukban is felléptünk.
Később sok közös bulink volt, az ősidőkben párszor gitároztam is náluk, ők pedig a két évvel ezelőtti segélykoncertemen is felléptek.
1986-ban találkoztunk először. Akkor volt az első koncertem a dunaújvárosi gimiben, ahova Tibi is járt, én 9 voltam, ő 15. Lelkesen jött gratulálni a buli után, azt hiszem, akkor még nem zenélt. Aztán később, mikor 14 évesen felkerültem Pestre, borzasztóan egyedül éreztem magam, nem volt senkim. Tibi akkor már a képzőre járt, és már Quimby is volt. Mindig vitt magával mindenhova, törődött velem, elmentem a műterembe és néztem ahogy fest, kipattintottunk egy üveg bort és elindultunk az éjszakába.
Azóta is heti kapcsolatban vagyunk, játszottam is párszor a Quimbyben, és 14 éve a Budapest Bárban is együtt zenélünk. Szóval mondhatom, hogy nagyon hiányzik.
Jó pár évvel ezelőtt Thaiföld egy kis szigetén nyaraltam egy barátnőmmel és az utolsó esténket egy helyi kocsmában töltöttük, ami heti jam sessionjeiről volt híres. Jöttek-mentek az expatok és nyaralók, mindenki eljátszott egy bluest vagy valami ismertebb slágert, nagyon hangulatos volt az egész. Egy ponton megjelent egy kócos csávó atlétában és kért egy gitárt. Összesúgott a színpadon a hangszereiket babráló zenészekkel, majd belekezdtek a Radiohead Creep című számába.
Fél évvel később a Volt Fesztivál egyik backstage-ébe nyitott kisbuszajtóval fékezett be a Budapest Bár járgánya, belőle félig kilógott a kócos atlétás csávó. Kiszállt és odajött köszönni: „Helló Vera, na most már tudom, ki vagy!”
A legelső emlékeimet Tibiről csak hipnózisban tudnám felidézni, hiszen mindig valamilyen koncert után vagy egyéb buliban találkoztunk, és addigra általában már mindketten jól éreztük magunkat, ezek az esték elszálltak valahova... Ha a nevét hallom, érdekes módon nekem először a gitározása ugrik be. Kevés embernek szólal meg ilyen jól a kezében bármilyen gitár! Azokra a pillanatokra emlékszem, amikor bejön egy próbaterembe, vagy egy beálláson odajön, kicsit beszélgetünk a hangszerekről, majd megfogja a gitárt és bang! Már ott is van a hangzás, amit annyira szeretek nála.
A 90-es évek közepén ismerkedtünk meg annak köszönhetően, hogy édesapámnak volt egy csőrös Ford mikrobusza, amiben anno csirkét szállítottak, de az akkori zenekarommal is ezzel jártunk fellépni. Tibinek épp egy kiállítása nyílt az FMK-ban és édesapámat kérte meg, hogy szállítsa a helyszínre a képeket. Én is akkor találkoztam vele először, 19 éves lehettem. Már tudtam róla, hogy kicsoda, hiszen underground berkekben addigra híres lett a Quimby, ő viszont nem ismert engem. Ez az első közös emlékem vele, majd hamarosan becsatlakoztam én is a rock n' rollba, ezerszer kocsmáztunk végig a városon, és persze játszottunk is együtt számos alkalommal.
Jó érzés visszagondolni rá, hogy annak idején én mutattam be a Quimbyt az A3 tévében, ami az első nyugati típusú zenei csatorna volt Magyarországon. Itt volt egy műsorom Nem könnyű zene címmel, ahová őket is meghívtam valamikor a 90-es évek közepén. Azóta is elismeréssel és szeretettel drukkolok nekik, Tibornak külön is. Amikor nehezebbé válik az élete, akkor még inkább. Nagyon jó élmény volt közös dalt írni vele, és látni, hogy milyen jó szívvel képes együtt dolgozni a Baltazár színház sérült színészeivel.
Tibivel 14 éve, 2007-ben duetteztem először a Szívemben bomba van című dalt, amit azóta is előadunk a Budapest Bárban. Ez egy örök kapocs közöttünk, de én mégis arra a Tibire emlékszem most vissza, aki Kapuvarra jött játszani a már menő Quimbyvel, amikor én épp az Animában kezdtem énekelni, 1997 körül. Irtó nagy élmény volt, hogy ismerem ezeket a helyes srácokat már fesztiválokról, közös backstage-ekből, kvázi együtt turnézásokból. „Szia Jucika, hát te?!” – amikor köszöntek, dagadt a mellkasom a T-rexben, kapuvári fruskaként.
Drága Tibi, Emlékszem magamra tinédzserként. Lennon halott, a Led Zeppelin feloszlott, Sting nem jár hozzánk minden hétvégén, és hát “valamiben hinni kell, akkor is, ha nem felel”. És akkor jöttetek ti. Gödörbe, Almásy térre, Szigetre. Mi meg mentünk. Mentünk borgőzös kamaszként, mert mozdult bennünk a lélek. És mentünk alakuló alter-zenészként, mert milyen jók azok az 5b-akkordok. Hittünk. Volt miben.
Aztán persze véget értek az alibi évek, mégis ezután következett a java. Éppen csak betettem a kislábujjam a zenész lét territóriumába, a Quimby vendégeként mutatkozhattam be országszerte.
A legjobbakat kívánom Neked az elkövetkezendő évekre! Keresd, találd, szemléld, ünnepeld, és vigyázz magadra! Várunk vissza! <3
Elsősként belecsöppenve a Münnich Ferenc Gimnázium életébe, nagyon hamar az akkori negyedikesekből álló Október (későbbi Quimby) próbáin kötöttem ki.
Tibi kedvesen állt hozzám: a szünetben mindig játszhattam a Hoffner-gitárján, amit még mostanság is használ. Az első Fender pengetőmet is tőle kaptam, amit akkoriban csak "dollárboltban" lehetett kapni. Olykor néhány instrukcióval is ellátott, hogy például nem a sebesség a fontos, amikor a "Sweet Child o' Mine" témáját játszottam teljesen szarul. Az új Alan McGee film kapcsán előkerült nálam a Jesus and Mary Chain, és belehallgatva a Spotyn, az April Skiest biztosan az Október előadásából ismerem. Simán fel tudom idézni a dalokat, amiket akkoriban játszottak: Helló bébi, te nyomorult állat, Bon Bon si bon, Boys Don't Cry, Lullaby (Livius bolondballagáskor "be is öltözött" póknak :D), Satisfaction, Sympathy for the Devil, Route66, stb.
A zenekarozást általuk szívtam magamba, az előképző Tibi volt, megpecsételte a sorsomat. Sajnálattal hallottam a híreket vele kapcsolatban, de biztos vagyok hogy megoldja az ügyeit, megvan az erő benne hozzá. Tibi "one of a kind" arc, nagyon bírom, még úgy is, hogy nincs oda a Beatlesért. :D
Tibit a 90-es évek közepén ismertem meg, közös próbahelyünk volt egy Madách téri dohos pincében. Akkor még nem is sejtettük, mennyi közös élményünk lesz majd. Azóta sok száz koncert, 4 amerikai turné áll mögöttünk, tele közös élménnyekkel, emlékekkel. Aludtunk koszos pincékben és luxushotelekben. Zenéltünk mindig és mindenhol, reptereken egy embernek és arénában tízezreknek. Voltunk fent és lent egyaránt. Nehéz ezek közül kiemelni egy-egy részt, mert mindegyik fontos állomás volt, de minden pillanat a barátságunkat erősítette. A barátom. Méghozzá a legjobb!