KULT
A Rovatból

„Kibaszott szörnyetegek vagyunk mind” – minden eddiginél pesszimistább a Fauda új évada

A szereplőkkel együtt az izraeli kommandóssorozat is fáradni kezdett a negyedik évadban, de még mindig a legjobb a műfajban. Sőt, a sorozatok közt általában sem sok vetélytársa van.


Sokáig kellett várnunk a Fauda negyedik évadára, volt ennek számos oka, a Covidtól az orosz-ukrán háborúig sok minden hátráltatta a forgatást és az utómunkák is csúszhattak. Végül idén januárra került át a Netflix-bemutató, amit az izraeli sorozat rajongói most végre ledarálhatnak.

Közhely ma már, hogy ebben a harcos-kúrós-partraszállós műfajban, amiben konkrétan fedett kémek, hírszerzők, kommandósok portyáznak ellenséges területen, a Fauda hozta el azt a minőséget, amit még a Homeland se tudott elérni, nem véletlenül.

A Yes nevű izraeli gyártó cég ugyanis olyanokkal dolgozott együtt a kezdetektől, mint Lior Raz és Avi Issacharoff, akik nemcsak producerek és ötletgazdák, hanem a forgatókönyvbe is vállig belenyúltak. Mindketten pontosan tudták, mit kell a vásznon visszaadni a lehetetlen küldetésekből, hiszen maguk is az izraeli terrorelhárítás különleges egységeinél szolgáltak korábban. Lior Raz színész lett,

ő játssza a sorozatban Doront, a közepesen súlyos PTSD-s, tehát kellően idegbeteg, és a parancsokat meg a szolgálati utat betartani képtelen kommandóst, Issacharoff pedig újságíró, aki hasonló témákkal foglalkozott leszerelése után is.

Az első évad – és ma már ez is közhely – akkora siker lett, hogy Izraelben elnéptelenedtek az utcák, amikor adták, és nem csak az izraeliek, hanem az arabok lakta negyedekben is.

De mitől talált telibe a sorozat?

Attól – és ez a negyedik évadra éppúgy igaz, mint az első háromra –, ahogy a közel-keleti helyzetet emberközelből ábrázolják. Tehát nem a CIA vagy más külföldi rácsodálkozók szemszögéből, ahogy a Homeland – jegyezzük meg, ez is legitim nézőpont, csak belülről nem tűnik teljesen igaznak -, hanem azt mutatja meg, ahogy a dzsenini menekülttáborból, izraeli zsidó vagy ciszjordániai, gázai palesztin családok szemszögéből, netán a Sin Bét főhadszállásáról látszanak a dolgok.

Attól, hogy sosem fekete-fehér a történet, nem a hősies, sosem hibázó jók, és a sátáni, egyben vallási fanatikus, szoknyás kecskebaszók küzdelméről van szó, ahol mindig a jók győznek, övék az erkölcsi fölény, és a végén mindenki boldog, a terroristák meg arctalan senkik, mennek a levesbe.

Persze, tudjuk jól, a küzdelem itt is egyenlőtlen, hiszen a terroristák kábé esélytelenebbek, mint a magyar ellenzék, többnyire nincs elég képzett emberük, hadseregük és nem az ő drónjaik látnak mindent fentről, hanem Izraelé. A zsidó állam közel 80 éve minden percét arra fordította, hogy a Közel-Kelet egyetlen ütőképes nagyhatalma – és nem mellesleg demokráciája – legyen, ehhez a saját erejének maximális megnövelése mellett a másoké gyengítése is első számú feladat.

A Fauda mindig vigyáz arra, hogy bizonyos szintek alatt mozogjon, a politika nagyon kevés esetben jelenik meg, politikusok egyszer sem, maximum megemlítik, hogy ez az akció most a miniszternél vagy a miniszterelnöknél van, neki jelentenek. Az elit alakulat amúgy is titokban működik, a közvetlen feletteseken és a velük dolgozókon kívül csak a szűk család tudja, mit csinálnak, nevük, arcuk, mindenük titkos, ha meghalnak, „nevüket nem közölhetjük” kiegészítéssel maximum mínuszos hír csak az újságban.

Miközben Doron és társai minden egyes bevetéskor (és néha még azon kívül is, ha az ellenség megtudja a nevüket) az életüket kockáztatják, és nem csak ők, hanem a feletteseik is.

De arra is vigyáz, hogy az ellenség, még a fő terroristák, és azok családja se legyenek csak és kizárólag gonoszok. Ott is emberek élnek, valaki mindig valakinek a fia, bátyja, apja, stb. És nem csak azért, hogy aztán velük lehessen zsarolni őket. Érzelmeik, emberi kapcsolataik vannak, gyerekeik, idős szüleik. Persze van fanatizmus, sőt néha pszichopatológiai esetek is, de ez megvan a túloldalon is, csak másképp. Épp az az egyik fő mondanivaló, hogy ha ebbe belekeveredtél, nagyon nehéz kijönni belőle, pláne ép elmével. Meg hogy ez az egész Közel-Keletre igaz.

Gondolj bele: azt mondják neked, hogy menj be abba az épületbe, amely teli van fegyveres Hamász-tagokkal, akiknek dicsőség a mennybe jutni, és amúgy is jó nők várják ott őket nagy tömegben, és hozz ki onnan lehetőleg élve egy parancsnokot vagy túszt. Te azt mondod teljesen érthetően: elmentek ti a jó büdös picsába! Doronék viszont némi szemöldökráncolás után azt: mikor indulunk?

Talán ezért hangzik el valahol: kibaszott szörnyetegek vagyunk mind. Még a rokonok is, akik ezt tűrik.

A negyedik évadra mi újat lehetett még mondani ebben a témában? Hát lehet, és spoilerezés nélkül annyit elárulhatunk, hogy a terroristák is egyre profibbak, egyre komolyabb infrastruktúrával és technikával rendelkeznek, és talán az is igaz, hogy okosabbak is lettek. A Hamászt kipipáltuk már eléggé az előző évadokban, a Fatah ugye már eleve inkább szövetséges, mint ellenálló a ciszjordániai területeken, a Palesztin Hatóság együttműködő, és persze korrupt.

Kik nem voltak még a Fauda célkeresztjében? Igen, a Hezbollah, a siíta Irán által támogatott, Dél-Libanonban beágyazott fegyveres, terrorista szervezet, amely az északi Dzseninbe tud a csápjaival elérni, ez látszott még logikusan kihasználható helyszínnek. Valamint bejön a külföld, a bevándorlók lakta Molenbeek, Brüsszel legkeményebb negyede, Lázár János rémálma, amit a filmben amúgy többnyire Budapest játszik el. Mivel nem izraeli területen is mozognak, ezért a Moszad felügyeli az akciókat innentől, új fontosember kerül az irányítói posztra, és ő kénytelen elviselni az öntörvényű alakulat improvizációit.

Az emberi kapcsolatok terén is szintet kellett lépni, hiszen az egység szinte egy nagy családként működik, és mivel eltelt két év a legutóbbi részek óta, elég sok minden megváltozott. Doron persze kiégett megint, nemhogy lövöldözni, de már csajozni se nagyon van kedve, de a többiek is fáradnak, 10-20 éve már, hogy ezt csinálják, amiből egy év is elég, hogy megviselje az embert.

A film készítői is érezhették, hogy nem lehet ezt örökké csinálni, ezért ebbe az évadba a fáradást ellensúlyozandó még több fordulatot, tragédiát és akciót pakoltak, csak kapkodjuk a fejünket, hogy kivel mi történik épp, ki a jó meg a rosszfiú, és ki mégsem az, aminek látszik.

A film egy részét budapesti helyszíneken forgatta a stáb

Ne számítsunk kiemelkedő színészi alakításokra, eddig sem ez volt az erőssége a sorozatnak, pont ez a lényeg, hogy ne vigye el az akció meg a forgatókönyv elől a show-t valami erősebbre megírt karakter. Pont elég, ha valaki a családja meg az életveszélyes munkája közt őrlődik, ha az arabok zsidó kollaboránsnak, a zsidók meg „csak egy arab”-nak nézik, aki sosem szűnik meg gyanúsnak lenni. Talán most a főgonosz nem olyan megnyerő és bonyolult alkat, mint az eddigiek, nem látjuk annyira a hátterét, mitől lett kegyetlen pszichopata gyilkos, de most is megvan a padawanja, a fiatalabb, még nem fanatikus, de használható terrorista karaktere, aki aztán tovább bonyolítja a szálakat.

És hát ott az ügyeletes jócsaj is a filmben, akinek a szerepére megnyerték az Izrael-szerte híres és hírhedt műsorvezetőt, Lucy Ayoubot, aki egy vegyesházasságban élő izraeli rendőrnőt alakít.

Talán épp emiatt érzem úgy, hogy elfáradni látszik a sorozat, mint Orbán Viktor az évi egy sajtótájékoztatóján, hogy már inkább klisékből dolgozik, igaz, azokat nagyon profin rakosgatja. A forgatókönyvnél is látszik, hogy a 10. részig ment flottul a dolog, az utolsó két részt meg mintha csak úgy hozzáragasztották volna, mert volt elvarratlan szál, meg nem volt még akkora vérengzés, ami illik a sorozathoz.

A hírek szerint még megcsinálnak egy ötödik évadot, ami sejthető is, mert a negyedik egy akkora cliffhangerrel ér véget, mint a Moszad főhadiszállása, valószínűsíthető azonban, hogy ez lesz az utolsó is egyben. Annál is inkább, mert Raz és Issacharoff már inkább Indiában dolgoztak mostanában a Fauda ottani adaptációján, illetve koprodukcióban terveznek ottani filmeket. Gyártanak a Netflixnek és a Showtime-nak is tartalmakat, szóval sűrű az élet, és készülhetünk a posztfaudális időszakra.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Csányi Sándor egyedül marad a gyerekekkel karácsony előtt – mutatjuk Herendi Gábor új filmjének előzetesét
A történet szerint egy apa egyedül marad a három gyerekkel és egy fontos céges rendezvénnyel. A filmben Csuja Imre és Hernádi Judit is feltűnik a Csányi Sándor és Lovas Rozi alkotta páros mellett.


Megérkezett Herendi Gábor új, Karácsonyra megjövök című vígjátékának első előzetese, a film pedig december 3-án kerül országszerte a mozikba.

A történet egy háromgyerekes házaspár életét követi nyomon, amelyben az anya, Míra egy hétre Balira utazik, miután a férje magabiztosan állítja, hogy egyedül is megbirkózik a családi teendőkkel. A férfi a filmben egyszerre próbálja kézben tartani a gyereknevelést és egy fontos céges karácsonyi rendezvény megszervezését, ami gyorsan káoszba torkollik – írta a Forbes a filmről.

A Divinyi Réka forgatókönyvéből készült produkció a Vertigo Média gyártásában valósult meg, és közvetlen állami támogatás nélkül készült.

A főszerepeket Csányi Sándor és Lovas Rozi alakítják, mellettük pedig feltűnik többek között Csuja Imre, Hernádi Judit, Mészáros Piroska és Pálmai Anna is.

A film egy nagysikerű argentin alapmű feldolgozása, amelyből korábban már francia és olasz változat is készült.

Karácsonyra megjövök - előzetes

Herendi Gábor számára nem újszerű a piaci alapú filmkészítés, legutóbbi, Futni mentem című filmje éppen ezzel a modellel ért el jelentős nézettséget. Az a produkció szintén állami támogatás nélkül készült, és a premier utáni hetekben többen váltottak rá jegyet, mint a jelentős állami forrásból megvalósult Most vagy soha! című Petőfi-filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Ötven éve gázolta el a vonat Latinovits Zoltánt, halálát a mai napig rejtélyek övezik
Pontosan ötven éve, 1976. június 4-én gázolta halálra egy gyorsvonat az egyik legnépszerűbb magyar színészt Balatonszemesnél. Máig nem tudni, hogy véletlen baleset áldozata lett, vagy véget akart vetni az életének.


Ma ötven éve érkezett a hír Balatonszemesről: 44 évesen meghalt Latinovits Zoltán. Miután levelet írt Cserhalmi Györgynek arról, hogy „a depresszió vagy vélt depresszió ellustította, teljesen elpuhította”, elindult élete utolsó sétájára, amely közben egy gyorsvonat halálra gázolta a vasúti útjáróban.

Halálát évtizedek óta viták övezik. Ma sem lehet tudni, hogy véget akart vetni az életének, vagy véletlen baleset áldozata lett.

Az Origo korábbi cikke szerint a család sokáig nem jutott hozzá az őt elgázoló vonat vezetőjének tanúvallomásához sem.

A mozdonyvezető, Elsik László egy korábbi nyilatkozatában nem hagyott kétséget a saját álláspontja felől.

„Egyértelmű. Tíz méteren belül ugrott. Soha nem értem, miért próbálják tagadni” – mondta.

A színészkirály életműve páratlan és megkérdőjelezhetetlen. A magyar versmondás egyik legnagyobb alakjaként József Attila, Ady Endre és Radnóti Miklós költészetét generációk számára tette élővé.

Filmes alakításai a magyar filmtörténet klasszikusai lettek:

a Szindbád melankolikus figurája, az Isten hozta, őrnagy úr! című filmben az Őrnagy szerepe vagy Az ötödik pecsét civilruhása mind a nemzet emlékezetébe égtek.

Elementáris színpadi jelenléte és maximalizmusa miatt gyakran került konfliktusba a korszak kulturális irányítóival, mert nem tűrte a középszerűséget.

A színészóriás magánélete legalább annyira ismert volt, mint a pályája.

Ruttkai Éva volt élete nagy szerelme, viharos kapcsolatuk a magyar kulturális élet egyik legismertebb románca lett.

Családi háttere is különleges: anyai ágon a híres Gundel dinasztia leszármazottja volt, féltestvérei pedig a később szintén színészóriássá váló Bujtor István és a zenész Frenreisz Károly.

Emlékét Balatonszemesen múzeum és egy 1995 óta évente megrendezett vers- és prózamondó verseny is őrzi.

Ötven év távlatából Latinovits Zoltán hangja, a szerepei, a kompromisszummentes mércéje örökké velünk marad.

Via Origo


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Itt a Stranger Things… nyugdíjasokkal! – A nyugdíjas forradalmárok korosodó karakterei a falakból előbújó szörnyekkel viaskodnak a ’80-as évek stílusában
A Netflix megint rámegy a retróra, és mi imádjuk őket ezért. Geena Davis, Alfred Molina, Bill Pullman és a többiek pedig bebizonyítják: még nem túl öregek ehhez a sz*rhoz!


Minden bizonnyal nagy hatással lehetett az új Netflix-sorozat két kreátorára, Jeffrey Addissre és Will Matthewsra a Duffer tesók ugyanezen platformon otthont kapott őrülete, a Stranger Things. Ők még viszonylag frissek a mozgóképes, sorozatos bizniszben, eddig ugyanis csupán az egy évadot megélt, 2019-es A Sötét Kristály – Az ellenállás kora című fantasy-bábsorozat, valamint egy élőszereplős (Egy év az élet) és egy animációs (A Gyűrűk Ura – A rohírok háborúja) egész estés darab felett bábáskodtak.

A nyugdíjas forradalmárokkal azonban végre igazán felfigyelhetünk rájuk, mivel, bár valóban a Stranger Things farvizén, mégis határozott csapásokkal eveztek fel a streamingfolyón a népszerűséget jelentő célvonalig. A sztori középpontjában a nemrégen megözvegyült, hetvenes Sam Cooper (Alfred Molina) áll, akit a lánya, Claire (Jena Malone) és a veje, Neil (Rafael Otero) beadnak egy idősek otthonába, illetve, ha pontosabbak akarunk lenni: idősek városába. A „The Boroughs” (amely egyben a sorozat eredeti címe is) ugyanis egy valóban egyedi komplexum: képzeljünk el egy komplett takaros kisvárost az új-mexikói sivatag közepén, ahol csak és kizárólag idősek élnek idilli környezetben, nyugalomban, ahol teljesen kiépített infrastruktúra található, és ahol nem kell dolgozniuk, csak csendben, boldogan élvezni hátralévő éveiket. A város üzemeltetője, Blaine Shaw (Seth Numrich) nagyapja alapította még a települést, a családi vállalkozást pedig Blaine a lakóknál jóval fiatalabb kora ellenére az idősek iránti megértéssel és türelemmel vezeti, oldalán feleségével, a gyönyörű Anneliese-szel (Alice Kremelberg).

Valami azonban nem stimmel itt, túl szép minden ahhoz, hogy igaz legyen, erről pedig már az első epizód legelső jelenetében meggyőződhetünk, amikor a Dee Wallace (E.T. – A földönkívüli, Cujo, Törjön ki a frász!) által játszott Grace-re a saját otthonában támad rá az éjszaka közepén egy félelmetes, pókszerű lény…

A magának való és morgós Sam persze épp Grace frissen megüresedett házát kapta meg, nem mellesleg a háta közepére kívánja ezt az egész trottyos idillt. A zsákutcájában élő szomszédai azonban nagy szeretettel fogadják, és szépen lassan az antiszociális Sam bizalmába férkőznek. Ott van például a környék macsója, a laza és levakarhatatlan Jack (Bill Pullman), a legdögösebb nyugdíjas, Renée (hihetetlen, hogy Geena Davis így néz ki 70 évesen!), a hippi házaspár, Judy (Alfre Woodard) és Art (Clarke Peters), valamint a humorával arató egykori orvos, Wally (Denis O’Hare). Ők fognak össze, hogy kiderítsék, mit történt Grace-szel, és miért zárták be a férjét, Edwardot (Ed Begley Jr.) a Manorba, a The Boroughson belüli létesítménybe, ahol a magukról gondoskodni képtelen időseket tartják.

A nyugdíjas forradalmárok elején könnyen eszünkbe juthat a Tom Hanks-féle Ami sok, az sokk (1989) vagy, ha már sorozat, akkor a Született feleségek, hiszen hasonló kertvárosi környezetet és összejáró, pletykáló szomszédokat kapunk, ez pedig nem véletlen.

Jeffrey Addiss és Will Matthews ugyanis egyértelműen kölcsönöztek új sorozatuknak egy manapság igen divatos retrós atmoszférát, kisugárzást, és a Dufferekhez, illetve a Stranger Thingshez hasonlóan tisztán kivehető, milyen nyolcvanas, kilencvenes évekbeli popkulturális hatások alatt álltak, amikor a forgatókönyveket írták.

Majd az a bizonyos szörnyes szál is egyre nagyobb szerepet kap, Sam, Judy, Wall, Art, Renee és a többiek pedig éppúgy, ahogy Tizenegy, Mike, Will, Lucas, Dustin, Steve, Nancy és Max, veszélyes, természetfeletti bonyodalmakba keverednek, miközben próbálnak magyarázatot találni a lakóhelyükön egyre inkább elszaporodó furcsaságokra.

A nyolcrészes első évad tehát az eddigiek tükrében azoknak ajánlható, akik szerették a fent említett mozgóképeket és korszakokat, és akik kaphatók egy kis borzongással vegyes, humorban is bővelkedő kalandra. Aki pedig odavan az olyan filmekért, mint például a Selyemgubó, a Keleti nyugalom – Marigold Hotel, a Vén rókák, a Fel!, a Schmidt története, Az ember, akit Ovénak hívnak, A bakancslista, A leggyorsabb Indian, A szomszéd nője mindig zöldebb, A csempész vagy a Straight Story – Az igaz törénet, azoknak egyenesen kötelező néznivaló.

A színészgárda kapásból elsőrangú.

Molina, Davis, Woodard, O’Hare és a többiek árnyalt, hibákkal teli, de abszolút szerethető, hús-vér karaktereket kaptak, akiket csodásan is hoznak; emlékezetes figurákat kapunk, akikkel egy esetleges 2. évadban (e sorok írásakor még nincs hivatalos bejelentés a folytatásról) is öröm lesz újra találkozni.
Már akivel, hiszen ugye a Stranger Thingsszel ellentétben ezúttal idős emberek a főhősök, akik jóval közelebb állnak az elmúláshoz, mint a tinédzser kölykök. Ráadásul Addiss és Matthews nem teketóriáznak, itt senkit sem érezhetünk biztonságban, mindegy, hogy épp melyik nagy nevű színész alakítja…

A nyugdíjas forradalmárok tehát egy csavaros, vicces, félelmetes és izgalmas menet lett imádnivaló karakterekkel, főképp azoknak, akik imádják a 30-40 évvel ezelőtti mozgóképes kalandokat, és szeretnek bekukkantani a látszólagos tökéletesség mögötti mocskos dolgokba is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Barátnő a pokolból, avagy a Megszállottság az utóbbi idők egyik legjobb horrorja és egyben legrosszabb randifilmje
A toxikus szerelem új szintre kerül ebben a vérrel átitatott, beteg, nyers és a legjobb értelemben vett traumát kiváltó kis mesterműben.


Curry Barker 2017 óta készít filmeket. Ezek többségében amatőr rövidfilmek, főként horrorok és vígjátékok. Általában ő maga játszotta el a főszerepeket is jó barátjával, Cooper Tomlinsonnal együtt. Az eddigi legnagyobb volumenű projektje a 2024-es Milk & Serial című egyórás horror volt, de az is csupán 800 dollárból készült, és a YouTube-on volt a premierje. Ennek köszönhetően viszont most leforgatott csupán 20 nap alatt, és kevesebb mint egymillió dollárból egy filmet, amiért aztán több független stúdió (A24, NEON, Focus Featuers) is licitháborút folytatott, s végül az utóbbi lett a győztes, 15 millió dollárért vásárolták meg a forgalmazási jogokat.

Nos, azóta kiderült, hogy mindenki jól járt. A Megszállottság ugyanis 17,1 millió dolláros nyitóhétvégével startolt az Egyesült Államokban, a szájhagyomány miatt pedig e sorok írásakor már 105,7 millión áll. De csapjuk hozzá az eddigi nemzetközi bevételeket is, így már 150,5 millió dollár a jelenlegi bevétel.

Megismételjük, kevesebb mint egymilliót kóstált a leforgatása, avagy máris minden idők egyik legkifizetődőbb filmje a Megszállottság, amely olyan címek mellé csatlakozhat be ezzel, mint a Mad Max, a Rocky, Az élőhalottak éjszakája, a Paranormal Activity, az Ideglelés, a Nevetséges Napóleon, az American Graffiti, a Péntek 13, a Super Size Me, a Halloween – A rémület éjszakája vagy az 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás, vagyis azok a filmek, amelyek a büdzséjük több mint százszorosát megkeresték a mozikban. Ja, és még nem említettünk valamit. Curry Barker 1999-ben született...

A pofátlanul fiatal, mindössze 27 éves filmes tehát rendesen belevéste a nevét a Los Angeles-i Mount Lee-n található Hollywood-feliratba, biztosan sokat fogjuk még hallani a nevét.

S hogy mi is ez a Megszállottság, és miért generál ekkora nézettséget és beszédtémát szerte a világon, ráadásul úgy, hogy nincs benne egyetlen ismert színész, sem pedig nagyszabású látványos jelenet sem?

Nos, mint oly sokszor, most is az atmoszférát, a színészi játékot és a sztorit hozhatjuk fel a siker és a minőség zálogaiként.

Adott ugyanis egy hangszerboltban dolgozó, gátlásos, már-már lúzer srác, Bear (Michael Johnston), aki reménytelenül szerelmes az egyik kollégájába, Nikkibe (Inde Navarrette), pedig már régóta a barátságzónában van. Egy kissé kínosan sikerült hazavitel után Bear kétségbeesésében egy boltban vásárolt kívánságteljesítő bigyó használatához folyamodik: „Azt kívánom, hogy Nikki mindenkinél jobban szeressen!” – mondja, majd eltöri a mellékelt „fűzfaágat”, s csodák csodája, az óhaj valóra válik. Nikki tényleg őrülten beleszeret Bearbe, a hangsúly pedig az „őrültön” van…

A korábban aranyos és közvetlen lány egyre furábban és egyre ijesztőbben viselkedik: éjjelente a szoba sarkából figyeli Beart, nyilvánvalóan hazudik dolgokról, hogy közelebb férkőzzön hozzá, érzelmileg is zsarolja, plusz a semmiből jövő hirtelen dühkitörései és lenyugvásai sem túl bizalomgerjesztőek. A fiú pedig képtelen szabadulni a fizikailag, érzelmileg és lelkileg is durván rátelepőd lánytól, aki egyre aberráltabb dolgokat művel.

„Vigyázz, mit (vagy kit) kívánsz!” – hirdeti fennen első blikkre a Megszállottság, amely nyilván a természetfeletti behozatalával (mintha Nikkit megszállta volna valami), erősen túltolva mutatja be, hogy amúgy mennyire toxikus a beteges ragaszkodás. Persze ennél sokkal többről is szól az emberi kapcsolatok tematikáján belül, a film elsődleges célja azonban természetesen a félelemkeltés. Csak itt gy kb. „vasággyal együtt 40 kilós” és kb. 160 centi magas fiatal és csinos lánytól kellene parázni…

A 13 okom volt, illetve a Superman és Lois című sorozatokból ismert Inde Navarrette pedig tesz róla, hogy az utóbbi évek egyik legijesztőbb és legjobb horrorgonoszát köszönthessük a Megszállottságban.

Bár Michael Johnston (Teen Wolf – Farkasbőrben) is kiváló (noha sokak számára lesz nehéz azonosulni a karakterével), sőt, Curry Barker még állandó alkotótársának, Cooper Tomlinsonnak is adott egy nagy mellékszerepet (Ian), a film sztárja egyértelműen Navarrette, aki elképesztő alakítást nyújt, és sosem vagy maximum nehezen fogjuk elfelejteni mindazt, amit ebben a filmben művel.

A Megszállottság abszolút minimalista eszközökkel operál, és úgy vált ki hihetetlen hatást.

Nem kell például félelmetes maszkot, sminket vagy CGI-t pakolni Nikki arcára, elég, ha csak árnyék vetül rá, s így is kiver tőle a frász.

A nyugtalanító zenehasználat (Rock Burwell első filmzenéje), a fényekkel játszó operatőri munka (Taylor Clemonsnak is kábé az első egész estése), illetve a hihetetlenül nyomasztó és sok esetben vicces atmoszférát megteremtő biztos kezű rendezés együtt szegezik az ülésbe a nézőt, akin úgy száguld át az egyébként egyáltalán nem pörgős cselekmény, mint egy benitrózott úthenger. Mindemellé ráadásul meglepő brutalitást is kapunk, a kamera nem fordul el a legkeményebb részeknél sem, amelyek igencsak megszaporodnak a film második felére.

A Megszállottság az év nagy horrorfilmes meglepetése, egy instant örökbecsű darab, amely abszolút megérdemli a sikert és a dicséretcunamit, mivel csont nélkül bizonyítja, hogy az elevenünkbe vágó mozógképes hatáshoz nem kell a világ minden pénze, elég a lelkesedéssel kevert hozzáértés is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk