Kétszer is öngyilkosságot kísérelt meg, a párja vérét viselte magán és 14 évesen összeköltözött a barátjával – Angelina Jolie 49 éves

Az első Oscar-díjas női rendező, Kathryn Bigelow új filmje ijesztően reális és hiteles képet fest korunk egyik legnagyobb félelméről: mi történik akkor, ha valahonnan (nem tudni pontosan, honnan) kilőnek egy nukleáris rakétát az Egyesült Államokra? Izgalmas alapvetés.

És nem tipikus feldolgozás.

Az elsőben egy reggel Olivia Walker kapitányt (Rebecca Ferguson) arról tájékoztatják a Fehér Ház hadműveleti központjában, hogy egy csendes-óceáni figyelmeztető radar egy azonosítatlan rakétaindítást észlelt, s meglepő módon nem az indításkor, hanem már repülés közben észlelte azt. Eleinte észak-koreai rutintesztnek vélik, a helyzet azonban ijesztő fordulatot vesz, amikor a rakéta alacsony pályára áll, a számítások szerint pedig 20 percen belül becsapódik az Egyesült Államok területén, konkrétan Chicagóban.

Elindul a videókonferencia a hadműveleti központ, a Pentagon és a fegyveres erők különböző parancsnokságai között, amelyhez utoljára maga az elnök (Idris Elba) csatlakozik. Elindítanak két földalapú elfogórakétát (GBI) is, hogy semlegesítse a nukleáris robbanófejet, közben pedig elkezdik evakuálni a fontos személyeket. Egy ponton, nem sokkal a rakéta becsapódása előtt, amikor az elnöknek egy a világ sorsát meghatározó döntést kell meghoznia, elsötétül a kép, majd visszaugrunk 30 percet az időben, és átváltunk a következő nézőpontra.

A másodikban a STRATCOM parancsnoka, Anthony Brady tábornok (Tracy Letts) értesül a kilövésről, és csatlakozik a többi fél konferenciájához, miközben a helyettes nemzetbiztonsági tanácsadó, Jake Baerington (Gabriel Basso) fontolóra veszi, hogy a támadást Észak-Koreának tulajdonítsa, így a Nemzetbiztonsági Ügynökség szakértőjéhez, Ana Parkhoz (Greta Lee) fordul.

A harmadik nézőpontban pedig már az elnök áll a középpontban, akit egy kosárlabdameccsen tájékoztatnak a nukleáris veszélyről. A Titkosszolgálat azonnal evakuálja, a kocsiban, majd a helikopteren pedig Baerington és Brady véleményét figyelembe véve érzelmileg összeomlik, hiszen egy olyan döntést kell meghoznia, ami megpecsételheti a világ sorsát: vajon mérjen-e válaszcsapást a támadó országra, noha senki sem biztos, melyik országról is van szó.

Kathryn Bigelow-ról azt eddig is tudtuk, hogy ért a suspense-hez. A pattanásig feszült pillanatok és atmoszféra mestere ő, amit a 2009-es A bombák földjénben (amiért a filmtörténelemben elsőként megkapta a legjobb női rendező Oscar-díját, azóta pedig még ketten követték őt: Chloe Zhao A nomádok földjéért és Jane Campion A kutya karmai köztért) és a 2012-es Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajszában is bizonyított. A Feszült helyzet azonban abban elüt e két filmtől, hogy most nem megyünk ki terepre, főként szoba- és terembelsőkben játszódnak a jelenetek, a csodás sztárgárdának köszönhetően (olyan további színészek tűnnek még fel a fent felsoroltakon kívül, mint Jason Clarke, Jared Harris, Anthony Ramos, Jonah Hauer-King, Moses Ingram, Brian Tee, Willa Fitzgerald vagy Kaitlyn Dever) azonban nem is hiányoznak a nagyszabású külsők és/vagy katonai bevetések.

A Feszült helyzet nézői közül biztosan sokan csalódottak lesznek a lezárás miatt, Kathryn Bigelow azonban sosem az olcsó hatásvadászatra utazott. Noah Oppenheim (Az útvesztő, A beavatott-sorozat: A hűséges, Jackie, Nulladik nap) forgatókönyve alapvetően azért elképesztő, már látszólag ijesztően hitelesen mutatja be a legfelsőbb amerikai szervek protokolljait, s ebben leledzik legfőbb érdkességfaktora is: megláthatjuk, hogyan működik a zárt ajtók mögött (ahova a legtöbbünknek sosem lesz esélye bekukucskálni) egy ilyen helyzet felismerése és kezelése.

Ebben áll a film ereje, és nem abban, hogy robbanásokat, várospusztítást és katonai hadmozdulatokat vagy gombafelhőket mutogasson.

Stílusában épp emiatt leginkább talán a Tizenhárom nap: Az idegháború című 2000-es Kevin Costner-filmhez hasonlít, amelyben a Kennedy-adminisztráció próbálja kezelni 1962-ben a kubai rakétaválságot, amikor könnyedén kirobbanhatott volna a III. világháború. A Feszült helyzet is ezt a lehetőséget veti fel: egy atomháborúét, csak már a modern korban. Egy olyanban, amikor mindenkinek viszket az ujja, s a legfőképp azoké, akik meg is tudnak nyomni néhány végzetes gombot…

Egy korábban elveszettnek hitt Salvador Dalí-illusztráció 45 700 fontért, nagyjából 20 millió forintért talált gazdára a Cheffins cambridge-i aukcióján pénteken – írta a Guardian. A vevő külföldi, a mű egy „öreg szultánt” ábrázol. A lap akvarellel és filctollal készült, és a művész 1966-os Az Ezeregyéjszaka meséi-sorozatának eddig hiányzó jelenete. A képet hitelesítés után vitték kalapács alá.

A történet kulcsfigurája egy helyi antikvárius és műkereskedő, Russell, aki egy cambridge-i ház kiürítésekor bukkant rá a képre. A jobb alsó sarokban felismerte Dalí jellegzetes aláírását, a hátoldalon pedig egy Sotheby’s-matricát látott. Először hamisítványnak gondolta, mégis licitált rá a vásáron. Csak egyetlen ellenfele volt, aki 150 fontnál visszalépett.

Russell később több mint 4000 fontot költött a hitelesítésre és az eredetének kutatására.

– mondta az antikvárius és műkereskedő.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Cheffins Fine Art Auctioneers (@cheffinsfineart) által megosztott bejegyzés

A kép iránt „rendkívüli” érdeklődés mutatkozott. Brett Tryner, a Cheffins cambridge-i aukciósház igazgatója így fogalmazott. „Nem mindenki ízlésének való. Ez egy igazi Marmite-kép – van, aki imádja, más ki nem állhatja. De hát ilyen a művészet. Eredeti Dalí-művek nagyon ritkán kerülnek piacra.”

Végül egy külföldi vevő vette meg 45 700 fontért.

Via: 444.hu

Nehéz kiismerni az olasz rendező „fenegyerek” (bár 54 évével gyereknek aligha lehetne nevezni) Luca Guadagnino stílusát, mivel sok mindenbe belekapott, és sok mindenben jeleskedett is már. Mostanában pedig megállás nélkül melózik. Filmesként már az ezredforduló óta aktív, de szélesebb körben akkor ismerte meg a nevét a világ, amikor nyolcadik filmje, a 2017-es Szólíts a neveden Oscar-jelöléseket (majd egy forgatókönyvírói díjat is) kapott. Pedig már korábban is olyan filmekkel jelentkezett, mint a pornográf jelenetekkel is tarkított és botrányos Melissa P. – Minden este 100-szor, kefével (2005), illetve a Tilda Swinton nevével fémjelzett Szerelmes lettem (2009) és Vakító napfényben (2015) – ez utóbbihoz már Ralph Fiennes és Dakota Johnson is asszisztáltak.

Érkezett tőle Dario Argentino 1977-es Sóhajok című művészhorrorjának azonos című, 2018-as feldolgozása (szintén Dakota Johnsonnal), a 2020-as Akik mi vagyunk című sorozat, a Csontok meg minden című romantikus kannibáldráma Timothée Chalamet-vel 2022-ben, a pörgős, sportos szerelmi háromszög, azaz a Challengers 2024-ben, illetve Daniel Craig-es életrajzi, történelmi melegdrámája, a Queer, szintén tavaly.

Ezek pedig mind, egymástól igen-igen különböző habitusú, szellemiségű, stílusú filmek voltak, talán csak a nyugtalanító, időnként kissé nyomasztó és bikaerős, szinte kézzel fogható atmoszférát, valamint a kifejezetten erős színészi alakításokat számíthatjuk közös pontnak köztük. Ezekhez Guadagnino nagyon ért.

De vajon van-e benne ennél is több?

Ebben Julia Roberts alakítja Alma Imhoffot, a Yale egy ragyogó és karizmatikus filozófiaprofesszorát, a feminista ügyek régóta elkötelezett harcosát, akit a sztárdiákja, Maggie Price (Ayo Edebiri A mackóból) is bálványoz, akinek a szülei elég gazdagok ahhoz, hogy rengeteg adománnyal segítsék az egyetem működését. Többen, köztük Alma pszichoanalitikus férje, Frederik (Michael Stuhlbarg), akinek a viselkedése furcsán ingadozik a kedves, szerető és támogató, valamint a szeszélyes ás sértődős férj között, úgy gondolják, Alma nem illendő módon hagyta, hogy belészeressen egy gazdag diák (Maggie ugyanis leszbikus). Ott van még azonban Alma folyamatosan flörtölő professzorkollégája és közeli barátja, Hank (Andrew Garfield) is, aki talán ennél többet is szeretne tőle. Az Alma és Frederik által rendezett, nem kevés alkohollal felöntött buli után Maggie-t a nyilvánvalóan részeg Hank kíséri vissza a kollégiumába. Másnap Maggie nem jelenik meg az órán, majd este meglátogatja Almát egy szörnyű váddal, miszerint Hank megerőszakolta őt. Hank tagadja a vádakat, így Almának el kell döntenie, kinek az oldalán áll ebben a bonyolult, a saját életüket és az iskoláét is veszélyeztető válságban.

Ez azonban minden bizonnyal konkrét célja is volt Guadagninónak, ugyanis a film pontosan olyan főcímet kapott (karakterkészletében, stílusában stb.), mint amiket Allen rendezéseiben látni. Azok tömör, általában maximum 100 perces játékidejét viszont már nem vette át, Guadagnino sokkal ráérősebben épít világot és karaktereket, a nem túl eseménydús 138 perces hosszt azonban sajnos a türelmünk erősen megsínyli időnként.

Persze korántsem üres képsorok peregnek a szemeink előtt, hiszen a fentiek tükrében is látszik, hogy rengeteg tematikát próbált belesűríteni az eddig színészként ismert Nora Garrett az első (és egyébként eredeti, azaz nem más médiumból adaptált) forgatókönyvébe: szexuális kihasználás és vádak, egyetemi politika, generációs szakadékok, a #MeToo és a „cancel culture” komplexitása mind benne vannak, ugyanakkor górcső alá helyezi az intézményes nőgyűlöletet, az identitáspolitikát, az igazság és az emlékezet szembenállását, a traumák feldolgozását (Alma is sérült lelkileg a múltja miatt), a hatalmi dinamikákat vagy a múltbeli cselekedetek következményeit.

Guadagnino tehát most talán egy kicsit elfáradt (nem is csoda), de még így is simán leiskoláz (itt szó szerint) sok, hozzá hasonló, a filmet értő és érző mozgóképes művészt.

Ahogy azonban korábban említettük, a hangulat most is csillagos ötös, ebben pedig nagy szerepe van  a kétszetes Oscar-díjas Trent Reznor-Atticus Ross zeneszerző párosnak (Social Network – A közösségi háló, Lelki ismeretek, Challengers, Tron: Ares), akik ezúttal nem éppen a rájuk jellemző elektronikus taktusokkal dolgoztak, de most is igen egyedi hangzásvilágot kölcsönöztek a képsorok alá.

A színészek pedig ezúttal is tudásuk legjavát hozzák: Julia Roberts régen volt ennyire jó (kellett hozzá ez a szerep), de Andrew Garfield, Ayo Edebiri és a mindig kiváló Michael Stuhlbarg (Egy komoly ember, Gengszterkorzó, Érkezés, Szólíts a neveden, A víz érintése, Csontok meg minden) is kiválóak. Így, mindent összevetve pedig a Vadászat után egy Guadagninóhoz képest kissé ritmustalan, tömény és csapongó, ennélfogva pedig valamennyire félrement, de mindenképp érdekes és elgondolkodtató bejegyzés lesz a rendező filmográfiájában.

Emlékszem még a boldog békeidőkre, amikor az X-Faktor nagyjából még "rendes" tévéműsor volt. Jól elkülöníthető részekre tagolódott: Előválogató, Tábor, a mára már kihagyott Mentorház, majd az élőadások.

Egy ideje viszont rászoktak arra, hogy ezeket a részeket összecsúsztatják. A Tábor adás elejére még odabiggyesztik a selejtező utolsó pillanatait, a székes kör előtt még láthatjuk a csoportos feladat utolsó próbálkozóit. Ami felfogható formabontó megoldásként is, de számomra inkább zavaró. Mert, teszem azt, ha én nem vagyok kíváncsi a selejtezők önjelölt zsenijeire, de a Tábort megnézném, nehéz kikerülnöm a nem kívánt tartalmat. Meg hát egyébként is, mi ez a slamposság, kérem?

Ami engem illet, valójában a székes fordulót vártam, hisz ez talán a legdrámaibb része a műsornak. (Főleg, amióta nincs Mentorház, amivel a csatorna vélhetően jelentős összeget spórol, és lássuk be, annyira nem is hiányzik.) Ez az a pont, amikor a Táborban kiválasztott, mentoronként 15-20 versenyző számát le kell szűkíteni arra a háromra, akik lehetőséget kapnak az élő show-ban.

Az, hogy elé még betettek egy kis Tábort, azért is problémás, mert gigászi hosszúságúra, reklámok nélkül is 3 órásra nőtt a vasárnap esti adás. Amit egy Gyűrűk uránál bevállal az ember, de azért egy valóságshow estében túlzás. Ha nem volna munkaköri kötelességem végignézni, szerintem félidőben feladtam volna.

Talán azt remélik, hogy aki intellektuális katasztrófaturistaként kifejezetten az előválogató hülyéit szeretné megnézni, így megnézi majd a tábort is? Lehet, hogy ezekkel az egymásba átfolyó egységekkel próbálják kicsit feltornázni a nézettséget, ami eddig nem volt túl izmos.

(Ezt egyébként Majka szóvá is tette.)

Mindenesetre vasárnap, olyan 8 óra tájban végre eljött a székes kör is. Majka csapatával indult a móka. Az ózdi rapper megfogadta, hogy nem adja át másnak a győztest. (Emlékezhetünk, hogy tavaly elküldte Fehér Krisztiánt, akit Valkusz Milán megmentett, és később meg is nyerték az X-faktort.)

A sort Dávid nyitotta meg, aki dögös számot ígért. Az Ajándékot hozta Paulinától, amit egyébként lehetne is akár dögösen énekelni, na de az a dög, amit Dávid prezentált, már hónapok óta feldolgozva lóg a hűtőházban. Tóth Andi próbálta mentegetni, hogy ez inkább romantikus volt – viszont ez még nem ok rá, hogy elaludjunk előadás közben. Majka erre nagyon helyesen nem adott széket.

Az ezt következő mixben fellépő 3-4 versenyzőben is az volt a közös, hogy senki sem kapott széket. Az legérdekesebb mozzanat talán az volt, hogy Melinda egy versenytárs, Mohácsi Anett egyik dalát hozta, aki amúgy Andi csapatát erősíti, így vele jövő héten találkozhatunk majd.

Egy ilyen válogatón akkor érdemes nem ismert dalt hozni, ha az nagyon jó nóta, és/vagy valamiért nagyon személyessé tudod tenni. Vagy ha annyira jó vagy, hogy tök mindegy, mit énkelesz, az jó.

Itt viszont egyik tényező sem állt fent, így nem is lehetett kérdés Melinda sorsa. Mohácsi Anett dalát egy Caramel vagy egy Kökény Attila tudná előadni úgy, hogy az sikert hozzon.

Az első versenyző, akinél felvillant valami remény, az Mária volt. Már a hozzáállása is nagyon szimpatikus. Azzal ment be, hogy ha nem kap széket, akkor is büszke magára, amiért ideáig eljutott, hiszen négybusznyi ember érkezett a táborba. Külön felhívnám a pólóján látható "You're not the boss of me!" (Nem vagy a főnököm) feliratra.

Saját rap dalt hozott. A mentorok konszenzusa az volt, hogy a lány tehetséges, de még fejlődnie kell. Majka azt tanácsolta, olvasson sokat, fejlődjön, és majd jöjjön vissza jövőre.

Következett a holland Peter Verschuren Robbie Williams Anegls című slágerével. Miller Dávid a takarásban megjegyezte, hogy ez sem az a meggyőző produkció, amire Majka vár. Majka szerint sem volt elég jó, de mivel hisz Peter tehetségében, leültette. Ez az esély leginkább a válogatón mutatott teljesítményének szólt.

Renáta a Killing Me Softlyt egyfajta önbeteljesítő jóslatként énekelte: annyira unalmasan,

Amúgy sem vagyok nagy rajongója az enervált érfelvágó daloknak, de ha ez még középszerűséggel is társul, az tényleg a vég.

Ennek ellenére Renáta kapott széket, akárcsak a G-Rice néven futó Rózsa Márk rapper, aki annak ellenére leülhetett, hogy nem lehetett érteni a szöveget, és a számának a meglehetősen hatásvadász Ananászlé címet adta, amiben a Belmondó Libidó című számának a hatását érzem.

Mivel mindhárom fehér szék elkelt, elérkeztünk ahhoz, amit a mentorok évek óta úgy hívnak, "buszmegálló". Ha jön valaki új, akit Majka le akar ültetni, akkor egyvalaki feláll, illetve "leszáll a buszról".

Az idei évad vitathatatlan esélyesei a fiatal Tonix-Honix rap duó. Ezúttal olyan saját számot hoztak, amiben R&B és old school rap ötvöződött.

Viszont vitathatatlan, hogy tehetségesek a srácok, ezért Márkónak át kellett adnia a helyét.

Következett Giada, aki fogadkozott, hogy most bebizonyítja, mennyire nem link. Az I Love You Babyt énekelte "Cserháti Zsuzsától" – valójában a dalt eredetileg Franki Vallihoz köthető, azóta mindenki más csak feldolgozta. Már megszokhattuk, hogy ezeket az áttételeket nem látják át az efféle műsorokban. Na de a lényeg, hogy hiába van Giadának amúgy atom hangja, egyszerűen nem tudott belépni, és folyamatosan kergette az alapot. Ezek után elkerekedett bociszemekkel hallgattam, amikor Andi arról beszélt, hogy Giada akkora egyéniség, amiért az élő show-ban lenne a helye. Végül Majka is a lány egyéniségére hivatkozva adott neki széket. Pedig hát egy ennyire instabil előadóval nekivágni az élő adásoknak finoman szólva merészség.

És igen, az is teljesen nyilvánvaló, hogy Giada valamit kompenzál, lehet ott a háttérben bántalmazástól kezdve neurodiverzitásig sok minden,

Renátának kellett felállnia, aki kétségtelenül nem akkora jelenség, mint Giada, de ez ebben az esetben nem feltétlenül hátrány.

Egy ilyen verseny amúgy a helyszínen meglehetősen fárasztó és unalmas lehet. Jön egy versenyző, énekel, leül vagy nem, aztán kérjük a következőt. A tévében szerencsére szerkesztéssel, vágással és egyéb kisegítő eszközökkel ezt jelentősen fogyaszthatóbbá tehetik, de azért ott is végesek a lehetőségek.

A következő etapra azt találták ki, hogy olyan énekeseket vágtak egy egyvelegbe, akik egymást váltották a széken. Tehát a Power of Love-ot meglehetősen mesterkélten éneklő, bár jó hangú Spirive Teo váltotta Petert, hogy aztán pár pillanattal később neki is fel kelljen állnia az utána következő Kótai Rozi (a bokszoló, Kótai Misi lánya) kedvéért.

Majka válogatójának egyik legintenzívebb pillanata az volt, amikor Balogh Kevin kedvéért felállította a Tonix-Honixot. Balogh Kevin volt az a rapper, aki a Táborba még duóban érkezett, de a mentorok nehéz döntés elé állították: vagy egyedül megy tovább, vagy sehogy.

Egy pillanatra megfagyott a levegő a stúdióban, a mentortársak sem akarták elhinni, hogy Majka tényleg képes hazaküldeni a tehetséges rapper gyerekeket.

Ami a szabályok szerint azt jelenti, hogy ők már biztosan ott lesznek az első élő show-ban. Majka tulajdonképpen csak megismételte azt, amit tavaly Milán játszott el Fehér Krisztiánnal.

A hátralévő versenyzők közül Kovács Attila egész jól tolta a rappet, de szám közben egyszer csak összeomlott, félbehagyta a produkciót, közölte, hogy ő ezt nem is akarja, és távozott. Ő olyan versenyző, aki tavaly már próbálkozott. Gáspár Laci több újrapróbálkozónál azt látja, hogy a kudarc elvett valamit belőlük, nem tudnak olyan tűzzel színpadra lépni, ahogy kellene.

Kanalas Cintia is járt már az X-Faktorban, és a székes körben küldte őt haza Laci. Idén egy véletlen találkozás során Majka beszélte rá, hogy induljon megint. Ennek megfelelően nem kis tétje volt a szereplésének. Desh, Azariah és Young Fly közös számát, a Pannóniát énekelte. Nekem bejött a produkciója, sokkal közelebb áll ez a stílus, ez a világ, mint mondjuk a rap. Kapott is széket, Kótai Rozinak kellett feladnia az X-Faktoros álmait.

Osztolykán Alex saját dallal érkezett. A mentorok teljesen egyetértettek abban, hogy jó a dal – az előadás viszont közel sem. Így végül távoznia kellett.

Varga Imre egy Kökény Attila-slágerrel érkezett, és bár nem mondhatnám, hogy sok közös van Majkában és bennem, az mindenképpen, hogy ez a fajta zene nem a mi világunk. Ennek ellenére némi vacillálás után Majka is arra jutott, hogy ekkora tehetséget le kell ültetni. Kicsit talán meglepő, hogy egy rappertől, Kevintől búcsúzott el.

De a java még hátra volt! Farkas Anikóért meglehetősen nagy csatát vívott a Táborban Gáspár Laci és Majka. Mindenképp ígéretes jelentkező, és amikor megtudtam, hogy az I Put a Spell On You-t énekeli, biztos voltam benne, hogy ha jól csinálja, egyenes út vezet az élő show-ba.

Giada meglehetősen rosszul fogadta, hogy neki kellett távoznia. Sebzett dúvadként, káromkodva távozott a stúdióból. Jól jelzi állapotát, hogy amikor Miller Dávid utána szólt, hogy „nem arra van a kijárat”, a hölgy csak annyit válaszolt: „Lesz*rom”, és vágtatott tovább.

Hátra volt még egy nehéz feladat: eldönteni, hogy Cintia és Imi közül ki távozzon. A párbaj végén Majka Imit választotta, így szegény Cintia idén is a sikertől karnyújtásnyira távozott. Giadával ellentétben ő emelt fővel viselte a kudarcot, és csak a stúdióból kiérve adta át magát az érzelmeinek. De akkor sem tört-zúzott.

Bevallom, én ezen a ponton azt hittem, itt a vége, folytatás jövő héten, de naiv voltam. Még megkaptuk a Miló csapatot is, vagyis a műsornak alig jutottunk túl a felén.

Valkusz Milánnál nem kellett sokat várni, az elsőként színpadra lépő Borombós Anna a No Time to Die című James Bond betétdallal meggyőzte a mentort és széket kapott.

Egy ideig egyedül árválkodott a "buszmegállóban". OJ Miksa, a bicskanyitogatóan öntelt rapper megkapta, hogy a produkciója nagyon kezdő szintű raptudást mutat. Miksa javára szól, hogy nem kezdett el arcoskodva hőbörögni, pedig az eddigiekből arra számítottam. Sőt, az egyik legszimpatikusabb kieső megnyilvánulás köthető hozzá:

Csatordai Janka Bon Jovival, Kun Ábrahám Ábel Caramellel nem tudott bizonyítani, ahogy Nágl Klára sem boldogult Mihályfi Luca slágerével, a Rendbennel. Vitális Ádám sem győzte meg a mentorokat saját szerzeményével, melynek az enigmatikus Tóth Andi sirató címet adta. Nem egészen világos, hogy ő siratta Andit, és ha igen miért, vagy azt akarta, hogy Tóth Andi sírjon. Ez utóbbira, ha volt is esély, legfeljebb a kíntól. De Andi inkább a nevetést választotta.

Kenny Rogerst ritkán hallani az X-Faktorban. Talán nem véletlenül. Terence Caindoy előadását meglehetősen unalmasnak találták a mentorok. Csak Laci hiányos angoltudása dobta fel kicsit a műsornak ezt a részét, aki kitartóan ismételgette, hogy "I'm boring", vagyis "Unalmas vagyok".

Milán azért leültette Terence-t, aki egyébként már Manilában is fellépett egy zenei fesztiválon. A kommentekből az derül ki, hogy ott nem jutott tovább. (Spoiler: végül itt sem.)

A B-Flow rapformáció dolgát alaposan megnehezítette, hogy a testvérek öten neveztek a versenybe, de a mentorok csak hármukat engedték tovább a székekhez. A minden tekintetben remek produkció után leülhettek, de az egyikük, Joci összeomlott, elsírta magát. Az öcskösöket hiányolta.

Merucza Zsolt, alias Dali számomra rejtély. A mentorok a selejtezőtől kezdve nagyon oda voltak érte, igazi művésznek tartják. Engem nem tudott magával ragadni, a táborban azzal tűnt fel, hogy meglehetősen rosszul tudott együttműködni a csapattal, nem fogadta el a tanácsokat, ráadásul szinte ugyanazt a szöveget nyomta, mint a selejtezőn, igaz, ezt senki nem tette szóvá. Ezúttal a csoportfeladatnál átélt traumáit próbálta feldolgozni. A mentorok most is szuperlatívuszokban beszéltek róla, Milán csak azért küldte haza, mert úgy érzi, nem érti Zsoltot, nem tudna segíteni neki.

A hátralévő versenyzők közül mindenképp említést érdemel S'Iza, vagyis Széles Izabella, akit 2005-ben a Megasztárban ismerhettünk meg, és azóta többé-kevésbé jelen van a szakmában. Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, megéri-e valakinek, aki egyszer már eljutott valameddig a pályán, eljönni egy tehetségkutatóba, és eltűrni, hogy voltaképp a kollégái mondjanak róla ítéletet.

Nagy volt a jövés-menés a székeken. Egy ponton Majka megjegyezte, hogy három ott ülő emberből kettő nem érdekli.

Milán csapatából az első igazán nagy pillanatot Balla Béla okozta, aki a Zöld, bíbor és feketét énekelte nagyon jól. Meg is kapta a piros széket.

Milán azt ígérte, óriási rock dalokat fognak alkotni együtt. Erre azért kicsit felvontam a szemöldökömet.

A fehér székeken folytatódott a cserebere. Végül CFL rap duó és Kollár Dea ült Iza mellett. A rapperek helye megingathatatlan volt. Iza és Dea párbajából végül utóbbi került ki győztesen.

Így hát kialakult a Milán csapat is, jövő héten következik Laci és Andi válogatója, és végre ráfordulhatunk az élőadásokra.