Kern András: Azt hiszem, fiús alkat vagyok, nem bácsis...
Alighanem kevesen gondolnák, hogy Kern András januárban a hetedik X-be lép, hiszen egyáltalán nem látni rajta az idő múlását, aktivitása semmit sem csökkent. Színházi szerepei mellett rendszeresen koncertezik is, legközelebb pont a születésnapján lép színpadra énekelni a Kongresszusi Központban.
Elmesélte azt is, mennyire érinti érzékenyen az életkora, miért nem pályázott soha igazgatói pozícióra, illetve van-e már újabb filmötlete.
– Mennyire zsúfoltak a napjai mostanában?
– Mostanában? Lényegében semennyire. Bár színházban szinte mindennap játszom, az csak az estéimet foglalja le, a nappalok teljesen szabadok. Néha felveszünk egy-egy hangoskönyvet (most éppen Rejtő Jenő regényeit), vagy összeállítok egy filmes pályázati anyagot, írok dalszövegeket, de rendszeres elfoglaltságom nincsen. Akkor lesz majd újra zsúfoltabb, ha elkezdődik a próbaidőszak a tavaszi bemutatókra.
– Azért gondolom nem unatkozik...
– Nem, vagyis voltaképpen az se baj, amikor mégis: szeretek unatkozni. (mosolyog)
– Az éneklés mennyire egyenrangú az életében a színészettel?
– Azt nem mondanám rá, hogy hobbi, hiszen ugyanúgy a munkám részévé vált, de nem egyenrangú. Később is alakult ki, már 15-20 éve színészkedtem, amikor elkezdtem foglalkozni vele. Szerettem beatzenét hallgatni (akkoriban így mondtuk), illetve szerepeltem a Popfesztiválban is, de csak mint kórustag.
Aztán egyszer kaptam egy levelet a Hanglemezgyártól, hogy lenne-e kedve elénekelni valaki másnak – már nem is emlékszem, pontosan kinek – a félig sanzon, félig rock alapokra írt szövegeit.
Mondtam nekik, hogy azt nem szívesen, mert annyira nem tetszettek, viszont írnék magamnak saját szövegeket, aztán zeneszerzők majd megzenésítik.
Rábólintottak, így született meg az első lemezem a 80-as évek közepén (a Lövölde teres), amit aztán továbbiak is követtek.
– Játszik valamilyen hangszeren?
– Nem. Őszintén szólva egyáltalán nem érzem magamat zenésznek, csak szeretem ilyen formában is kifejezni magam, hozzászólni a világhoz. A zeneszerzést persze zenészek csinálták, főleg Presser Gábor, Másik János és Heilig Gábor volt a segítségemre benne.
– Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, sajnos manapság nem divat magyar filmre járni. Ehhez képest A Viszkis épp mostanában dönt meg minden rekordot. Mit gondol, megváltozott valami, vagy csak egyszeri kivételről van szó?
– Azóta kicsit javult a helyzet, ami először talán a Kincsem sikerén volt érezhető. Nehéz volna megállapítani a pontos okokat, de a Vajna-féle rendszernek is lehet köze hozzá. Azt hiszem, ez valamennyit biztosan lendített a magyar filmek népszerűségén.
– Ön számára mennyire fontos a filmezés a színházhoz képest?
– Mindig is az volt, gyerekkoromban nem is színész, hanem filmrendező akartam lenni. Aztán abban az évben, amikor főiskolára jelentkeztem, pont nem indult olyan szak. Színésznek viszont felvettek, így elkezdtem azt tanulni, és úgy gondoltam, később majd átmegyek valahogy. De az akkori viszonyok között épp nem lehetett, tehát ott ragadtam, és persze beleszerettem a színészetbe. Ezzel együtt a filmes érdeklődésem is végig megmaradt, hasonlóan jelentős szerepe van az életemben.
– Közel 50 éve tagja a Vígszínház társulatának, ezalatt több színész- és nézőgeneráció felnőtt. Ki tud emelni egy korszakot, ami bármilyen szempontból a legjobb volt?
– Nem szeretek rangsorolni és rendet vágni a dolgok között. Nyilván voltak események a pályám során, amiket szerettem és voltak, amiket kevésbé. A jók az előbbi kategóriába, a rosszak az utóbbiba tartoznak. Nem is az adott dolog műfaja határozza meg, melyik lesz a kettő közül. Például
egy kabarétréfa és egy Shakespeare-tragédia előadása is ugyanolyan könnyen lehet nagyszerű, mint rémes ócskaság.
Rengeteg a véletlen tényező ebben a szakmában, amin mind múlhat, hogyan sül el valami. Na persze a tehetség... Az nem véletlen. Az kell az egészhez...
– Megfordult a fejében valamikor, hogy más színházhoz szerződik?
Igen, például rögtön az elején. Imádott főiskolai osztályfőnököm, Várkonyi Zoltán révén kerültem ide, akkor ő volt az igazgató. De kezdetben sokáig nem nagyon osztott rám szerepeket. Elmondtam neki, hogy nem érzem jól magam így tétlenül, szeretnék elmenni máshová. „Ha nagyon szúrja a zabszem a seggét, menjen, de szerintem magának még érni kell kicsit ahhoz, hogy jó színész legyen” – válaszolta erre. Valóban nem voltam se tipikus szépfiú és hősalkat, se nagy tapasztalattal bíró karakterszínész, hiszen alig múltam 22 éves akkor. Végül hittem neki, ott maradtam és vártam. Három-négy évig elég rossz volt, de utána tényleg elkezdtek jönni a szerepek.
– Az igazgatói pozíció soha nem vonzotta?
– Egyáltalán nem, pedig egyszer még meg is kérdezték, vezetném-e a Vidám Színpadot. De ez rengeteg olyan feladattal járna, amihez semmi kedvem.
Adminisztráció, szervezés, papírmunka – ezek a legkevésbé sem érdekelnek, ahogy a hatalom se.
– Milyen a hangulat most a Vígszínházban, a Marton-ügy viszonylagos lecsengése után? Megviselte a társulatot a hírverés?
– Most épp mindenki csendben van, nem beszélnek róla. Szerintem ez az egész ügy el volt túlozva, a médiában és társadalmilag is. Aránytalan a büntetés a bűnhöz képest, azt hiszem. De igazán nem szívesen mondok róla semmit, hiszen abból a szempontból érintett vagyok, hogy maga Marton nagyon közel áll hozzám. Mondhatom, hogy barátok vagyunk, így nehezen tudnék nem elfogult lenni vele kapcsolatban.
– Megnézi az új Woody Allen-filmet?
– Nincs kizárva, hogy meg fogom, bár az elmúlt pár évben kevésbé követem a munkásságát. Mivel hosszú ideig én szinkronizáltam, illetve jelenleg is játszom az egyik darabjában, egy idő után egyre többen emlegettek a magyar Woody Allenként, amit kicsit el is untam. De mondjuk az utolsó 15 filmjéből 5-öt biztosan láttam.
– Nemsokára betölti a 70-et. Foglalkoztatja az életkora?
– Igen, úgyhogy inkább ne is beszéljünk róla... 70, ez szörnyű, olyan mint egy trolibusz száma! Nem hangzik jól.
– Ha ez megnyugtatja, egyáltalán nem néz ki annyinak.
– Tudom én, de ettől még rossz érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Jobban szeretnék fiatalabb lenni, de gondolom, a nagy többség ugyanígy van ezzel.
– Addig, amíg az aktivitása nem csökken, végül is nincs nagy gond, nem?
– Valóban, tulajdonképpen örülnöm kell annak, hogy egészségileg rendben vagyok és bírom a tempót. De maga a szám akkor sem tetszik. A 60-as nem zavart ennyire, inkább az 50-es akkor már. Úgy tűnik, a páratlanokkal van bajom.
– Akkor a 80-assal majd megint nem lesz.
– Reméljük... (mosolyog)
– Ha viszont ez a helyzet, miért alakult úgy, hogy a következő nagy koncertje napra pontosan a 70. születésnapján lesz?
– Azért, mert Geszti Margit, aki szervezi a koncerteket, azt mondta, legyen, én pedig belenyugodtam. Általában az egész életemre igaz, hogy nem én szervezem, aminek örülök is. Ezért nem szeretnék igazgató lenni, nem nekem valóak az ezzel járó feladatok.
Én szeretem sodortatni magamat, aztán ha nagyon nincs dolgom, mindig kitalálok valamit, mondjuk egy kabarétréfát, filmötletet, lemezt, ilyesmit.
De a színészi pálya alapvetően kívülről szervezett. Ez a fellépés is úgy nézett ki, hogy megkérdeztek: legyen egy koncert? Mondom, legyen. „Legyen január 28-án, ha ráérsz?” Kiegyeztettek a színházból, szóval ráérek. „Legyenek vendégek?” Legyenek, mondtam. „Kik legyenek?” Ezt azért rám hagyták, én találtam ki a névsort.
– Szóval nagy ünneplésre nem kell számítani?
– Nem, én leginkább azt szeretném, ha ez az egész hamar leperegne, és túl lennénk rajta.
Nem nagyon szeretem az ünnepeket, inkább hétköznapi szeretek lenni.
– Egyébként bárkinek is említettem, hogy önnel fogok interjúzni ebből az apropóból, az volt az általános reakció: „micsoda, 70 éves a Kern?!”
– Igen, azt hiszem, fiús alkat vagyok, nem bácsis... Ez valóban jó dolog. De hagyjuk már ezt a számot!
– Mennyire látja előre a következő évét?
– Fogok játszani egy itthon kevéssé ismert Feydeau-darabban (ő egy 19. századi francia vígjátékíró), a címe Egy éj a Paradicsomban, és a prágai Michal Dočekal rendezi, aki többször vendégszerepelt már a Vígszínházban. Ezen kívül az Orlai Produkció szervezésében Hernádi Judittal játszunk egy kétszereplős darabot a Belvárosi Színházban, ezt márciustól próbáljuk és májusban mutatjuk be. Egyelőre ennyi a biztos, de nálunk nincs is az, mint mondjuk a karmestereknél, hogy évekre előre be van osztva az ember ideje.
– A Gondolj rám óta lassan két év telt el. Új filmötlete van már?
– Több is, de ez rendkívül soktényezős dolog, addig nem szívesen beszélek róla, amíg biztossá nem válik. Ahhoz pedig még rengeteget kell szervezni, egyelőre a pályázatok sincsenek beadva.
(Fotók forrása: Kern András hivatalos oldala)
