KULT
A Rovatból

„Kate Winslet stílusosan káromkodik, De Niro meg mormog” - interjú Köves Gáborral, aki világsztárokkal beszélget évtizedek óta

Egy nyári délután egy connecticuti erdő közepén találta magát Al Pacinóval és Robert De Niróval egy asztalnál. Köves Gáborral a nemrég megjelent interjúkötete kapcsán beszélgettünk.

Link másolása

Köves Gábor újságírót rég ismerem, de hogy milyen nagy mennyiségű igényes interjút készített az évek során, csak akkor esett le, amikor a kezembe vettem második, nemrég megjelent interjúkötetét, a Végszónak sem rossz címűt is. Vele beszélgettünk sztárokról, írókról és kutyákról.

- Most elolvastam az első interjúkötetedet is. Azon gondolkoztam el közben, hogy kit kellett vajon a legtöbbet győzködni...

- Az új kötet interjúalanyai közül Margaret Atwoodhoz vezetett talán a leghosszabb út, de több évig tartott elérni Patti Smith-t is. Éppenséggel John Cleese becserkészése sem volt egy fáklyásmenet. Mindjárt megnézem, hogy mondják angolul, hogy fáklyásmenet.

- Itt tényleg évekről beszélünk?

- Igen, de azért nem olyan drámai a helyzet, nem arról van szó, hogy 25 évesen elkezdtem hajkurászni valakit, és 45 évesen értem csak el. De sokszor arra eszméltem rá, hogy telnek-múlnak az évek, és még mindig ugyanazzal a kedves, arctalan közvetítő emberrel e-mailezek egy-egy interjú reményében. Ennyi idő alatt el lehet végezni az orvosit.

- Ehhez nagy állhatatosság kell. Ezt az elején is tudtad?

- Ha létezik is Az interjúkészítők kézikönyve, nem került a kezembe. Idővel leesett, hogy ez így megy, vagy megszoksz, vagy megszöksz. De ha végül eléred az illetőt, mert épp ott állsz például a brooklyni háza küszöbén, hirtelen minden megszépül. Persze csak akkor, ha ajtót nyit.

- Ebben a két kötetben szereplő interjúalanyok valamilyen szinten az idoljaid, ugye?

- Vannak, akik közelebb állnak hozzám, persze, de azért mindenkihez van valami közöm. Mégiscsak én választottam őket.

- Volt, akiben csalódtál? Vagy kellemesen?

- Ez egy műfaj, az interjúalanyok pontosan tudják, miről szól egy ilyen helyzet, és ha már kötélnek álltak 10-20-30 percre, akkor a legtöbb esetben odateszik magukat, csak ritkán tapasztaltam szájhúzást.

Egy esetre emlékszem, amikor valaki annyira lekezelően viselkedett, hogy megfordult a fejemben az interjú felénél, hogy felállok. Lehet, az is zavart, hogy nem volt rajta cipő.

Tanulság: mindig nézd meg, visel-e az interjúalany cipőt! Az illető nem szerepel egyik kötetben sem.

- Megérdemelte.

- Nemes bosszút álltam. Bár nem ez volt a célom a könyvekkel.

- Szép tőled, hogy nem árulod el, ki volt az. Bár kár. Mennyi egy átlagos interjúidő? Én a fantasztikus rendező Michael Hanekével készítettem egyszer egy ötperces interjút, aminek a rövidségére nem voltam felkészülve, és hatalmas kudarcnak éltem meg. Te is ott voltál, amikor itt járt Magyarországon.

- Jó élmény volt, sütött a nap, péntek volt és tolmács is volt. A tolmács ugyan elvett az időből, de kárpótlásképp elhangzott a beszélgetés hevében, hogy cipőkanál. Remek szó, Haneke szájából, németül meg még jobb. Persze azok az interjúk az igaziak, ahol az idő, illetve annak a rövidsége nem korlátozó tényező. A külföldi kerekasztal-beszélgetéseken mindig nagyon ketyeg az óra, ezek átlagosan 15 percesek és ott ül 10 ambiciózus újságíró.

- A szolgálólány meséje írójával, Margaret Atwooddal viszont hosszabban beszélgettél.

- Igen. Ez tavaly novemberben történt, telefonon. Ezek jó helyzetek, ilyenkor rajtad múlik, tudsz-e élni a lehetőséggel. A pandémia alatt a személyes találkozóknak leáldozott, maradt a telefon és a Zoom.

- A sorozatot nézted?

- Igen. Kisebb-nagyobb lelkesedéssel.

- Kutyaugatást hallottam a háttérből...

- Az elkövető egy hétéves dalmata, az egyszerűség kedvéért nevezzük Pollinak. Szerintem jól mutatnánk a Horse & Hound magazinban. Polli különösen a francia klasszikusokat kedveli. Clouzot Ördöngösök című filmje mindig lenyűgözi, utoljára a pandémia első hullámában láttuk. Én is a világ egyik legjobb filmjének tartom.

- Melyik interjúalanyod tette a legnagyobb benyomást rád?

- Amikor először találkoztam Lars von Trierrel, azt éreztem, elérkeztem az interjúkészítés csúcsára. Mindez Koppenhágában, Trier saját kis "sasfészkében" esett meg, rajta kívül egy flipper gép és mintha egy zongora is jelen lett volna a helyiségben. A flipperben és Trierben biztos vagyok. A második találkozásunkkor egy golfautóval szlalomoztunk a stúdió betonján. Azóta sem ültem golfautóban egyetlen rendezővel sem.

De hasonlóan emlékezetes volt, amikor Umberto Eco válaszolt az e-mailen küldött kérdéseimre. Egy e-mail Professzor Eco válaszaival meg tudja édesíteni az ember napját. Ez nem sokkal a halála előtt történt, ez azért ad egy kis keserű ízt a dolognak.

- Gondolom a Woody Allen-interjúra is büszke vagy.

- Örültem, hogy megvalósult. Tíz-egynéhány perc telefonon. Mire összejött, Allen hírneve romokban hevert, legalábbis az Egyesült Államokban, de ez engem egy cseppet sem befolyásolt.

- Van véleményed az ügyéről?

- Követtem az idevágó tartalmakat, elolvastam, megnéztem, meghallgattam a cikkeket, vallomásokat, blogokat és így tovább, és végül kialakítottam a véleményemet; hogy fogalmam sincs. Inkább az a kérdés, hogy mindezek fényében hogyan nézed-e a filmjeit. Én történetesen sok filmjét néztem újra sokadik alkalommal a pandémia első hullámában. Azon egyszerű oknál fogva, mert kedvet éreztem hozzájuk. A Hannah és nővéreit pár évente előveszem, de most épp a Broadway Danny Rose esett a legjobban.

- Amúgy miért szeretsz interjúzni?

- Micsoda provokatív kérdés! Van az a vicc, hogy "Mama, nem akarok Amerikába menni, nem akarok Amerikába menni! - Kuss, kisfiam, ússz tovább." Én is úszom tovább, hátha egyszer úszva is eljutok Amerikába.

Ha egyszer az az alak szól bele a telefonba, akit ezer éve üldözöl, az addiktív érzés.

- Interjúztál olyan emberekkel is, akiket a köznyelv világsztárnak hív, mint Kate Winslet, Mads Mikkelsen vagy Stellan Skarsgard.

- Skarsgarddal telefonon beszélgettem, többször is, Winslettel egy londoni kerekasztalbeszélgetésen találkoztam. És azóta Zoomon is.

- És Winslet milyen benyomást tett rád az életben? Mert annyira kameraszuggesztív - élőben is nagy hatással van az emberre?

- Megnyerő, szabadszájú, az indulatszavakkal nem fukarkodó, közvetlen jelenség. Szuper interjúalany.

- Láttad az Easttowni rejtélyekben? Engem lenyűgözött, mekkora szintet lépett a legmagasabbhoz képest is.

- Tetszett, és nagyrészt miatta tetszett. Nincs az egészben semmi rendkívüli - kisváros, gyilkosság, nyomozó, erős hangulat, sok jó mellékszereplő stb - mégis olyan jó nézni, amit Winslet művel. Lehetne igazi dráma queen is, de nem; eszköztelenül, sallangmentesen és szerethetően játszik. Szuper.

- Van kedvenc interjúd, amiből többet tudtál kihozni, mint egy átlagos beszélgetésből?

- Nemrég szinte véletlenül, a csodával határos módon beszélgethettem Tilda Swintonnal. Ez a legjobb fajta interjúhelyzet: nem volt időkorlát, nem valamelyik filmjét promotálta, kényes témákat is lehetett érinteni, sőt. Azért filmekről is beszélgettünk.

- John Oliver miatt irigyellek talán a legjobban.

- Ez New Yorkban történt, sőt, kétszer is megtörtént, mindkétszer az HBO központjában. Kis számú újságíró és ő. Ha azt mondanám, hogy John Oliver egy rendkívül szellemes ember, azzal csak annyit mondtam, hogy nyáron meleg van, télen meg hideg.

Egy John Oliver szellemességeivel teli helyiségben tartózkodni, ahol ő maga is jelen van, az olyan, mintha egy exkluzív show-n vennél részt. Még csak az sem látszik, hogy megjátszaná, hogy ennyire közvetlen.

A poénok mögött ott van az oknyomozói munka, a tényfeltárás – egészen egyedi, amit a műsorában csinál. Mindenben profi, szelfizésben is, a beszélgetés végén fülig érő szájjal nézett a telefonomba. Én is igyekeztem valamit nyújtani mosoly terén.

- Számos kortárs íróval beszélgettél. Az Amerikai Pszicho írója, Brett Easton Ellis milyen interjúalany volt?

- Mindig nagyon szórakoztató. Az első könyvem címe tőle származik. El lehetett vele játszani azt a játékot, hogy sorolom a kortárs amerikai írók neveit, ő pedig osztályozza őket: ki az, aki szerinte bátor, ki a közepes, ki a mesterember és ki az igazi nagymenő. És akkor visszakérdezett, hogy mégis, mit értek ezen, mi az hogy nagymenők? Így lett az első interjúkötet címe a Mi az, hogy nagymenők?

- Álominterjúalany?

- Kész válaszom van erre. Stephen King, kérem, jelentkezzen, J.K. Rowling, várom az emailt! Ahogy Clint Eastwoodtól, Quentin Tarantinótól és fél Hollywoodtól is! Ígérem, mindenkire szánok időt. Hosszan tudnám sorolni. Vannak, akikkel meg sem próbálkozom, nem érdemes, pl. Robert De Niro... De most, hogy szóba került, vele és Al Pacinóval egyszer szemben ültem egy asztalnál. Egy erdő közepén, Connecticutban. Szürreális élmény volt.

- Azért ezt meséld el.

- A törvény gyilkosa című filmjüket forgatták, és nemcsak én, de a magyar forgalmazó sajtósa, Seres Mariann is úgy gondolta, nekem ott kell lennem. Mariannak sokat köszönhetek, többek között ezt a Pacinós-De Nirós találkát is. Az egyik délután még egy szerkesztőségben ültem, a Szentendrei út közelében, a másik nap pedig már egy connecticuti erdő felé tartottam. Ezt Mariannak köszönhetem. Kellenek sajtósok, akik bíznak az emberben.

- Milyen volt Pacino és De Niro?

- Olyan volt az egész, mint egy Rejtő-regény. Már csak az orosz hússaláta hiányzott az asztalról. De 50 Cent például szintén ott volt. De Niro híresen mogorva alak, és pont ilyen is volt élőben – néha morgott valamit maga elé.

Pacino ezzel szemben maga volt a nagybetűs művész, ha lett volna sál rajta, azt biztosan hátradobja. Olyan volt, mint egy mesében, azt is alig hittem el, hogy ott ülök. Mint interjú? Természetesen nem lett jó interjú. A Szemtől szemben plakátját viszont aláírattattam Pacinóval és De Niróval is. Egyik legféltettebb tulajdonom.

- Lars von Triert egyébként mentálisan egyben láttad? Belőle írtam a szakdogámat, de az Antikrisztussal kihúzta nálam a gyufát. Azt gondoltam, tök jó a terápiás filmkészítés, de ezt megtarthatta volna magának.

- Mindenki csinál rosszabb filmeket, de egy gyenge Trier-film is jobb, mint másnak az egész életműve. Szóval, nekem jöhetnek az Antikrisztusok. Csak csinálja a filmjeit!

- Alkossanak a filmesek. Ezt én is így gondolom.

- A pék süssön, a filmes filmezzen.

- Ez végszónak sem rossz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: