Amikor az ember meghallja, hogy ifjúkora kedvencei 70, 80 évesek, először megdöbben, mert rájön, hogy ő is velük együtt öregszik, aztán megnyugszik, hogy a kedvencek megérték ezt a kort és ő maga is él.
Belegondolok, hogy kamaszként kezdtem imádni a Szerelmesfilmet – és ez a mai napig tart – és éppen csak kijöttem az egyetemről, amikor a Vígszínház pót-pótszékén borzongtam a kaposváriak Marat/Sade-ján. Később a Radnóti Színházban gyűjtöttem az élményeket Ibsentől Babelig, a meggyilkolt költőtől a kutyákig, a Merlin-színházban pedig József Attilát hozta emberközelbe a számomra legrokonszenvesebb kommandó.
Bevallom, irigyeltem Bálint Andrást és Jordán Tamást, amikor a Rózsavölgyi Szalon színpadán büszkén kijelentették: együtt 10 évvel idősebbek, mint Budapest és 72 éves barátság fűzi őket össze. A nyolcvan év ma már nem ritka, persze az sem mindegy, hogyan érjük meg, de a több mint hét évtizedes barátság keveseknek adatik meg, különösen egy olyan korban, amelyben sokszor már észre sem vesszük a mindennapi árulásokat.
Nyolcvan év, és milyen nyolcvan év! Születés a háború kellős közepén, félelmektől beárnyékolt gyerekkor, aztán az ifjúkori eszmélésükbe belerobban 1956, majd legszebb férfikorukban éri őket a rendszerváltás, annak minden reményével és csalódásával.
Ez a két nagyszerű művész, akik annyi megrendítő és szívet melengető pillanattal ajándékoztak meg bennünket, friss szellemmel, humorral és nem kevés öniróniával, egymás fricskázásával idézi fel életüket, sikereket és kudarcokat, a számukra kedves lakóházakat és színházakat, a kölcsönös „irigykedéseket”, a nőkhöz és a hithez való viszonyukat.
Bálint Andrást, mint zsidó kisgyereket, rejtegetni kellett a vészkorszakban, később kötődését Radnóti-estjén vallotta meg, Jordán Tamás viszont akkor szakította meg kapcsolatát a vallással, amikor 1953-ban a hittanórát a londoni 6-3 közvetítésével egyidőben tartották. „Értelmiségi színészként skatulyáztak be minket” – mondják, ami azért nem teljesen igaz, még akkor sem, ha Bálint, barátja sokoldalúságát, „modernségét” dicsérve felsóhajt, hogy „ő élete végéig megmarad Jancsinak”, miközben Jordán elárulja, hogy pajtásának gyerekkorában „Bálna” volt a beceneve.
Másfél órán keresztül hallgatjuk beszélgetésüket, egyszerre jelennek meg előttünk a színészek, színigazgatók és a mindennapok magánemberei. Tisztelegnek a 20.század elejének Budapestje előtt, amelynek arculatához Bálint András építész nagyapja, Bleyer Zoltán is hozzájárult. Némi nosztalgiát éreznek a kávéházak világa iránt, amelyek közösségformáló ereje legfeljebb az ókori fórumoké volt hasonló, de nekik még ott voltak az eszpresszók – Jordán Tamás meg is jegyzi, hogy bár nem járt a Színművészeti Főiskolára, a leendő színészek törzshelyére, az Erzsike presszóba annál többet – a maiaknak a romkocsmák maradtak.
Mindehhez segítségül hívják Molnár Ferencet, és, miután látványos szájbefogással jelzik, hogy nem politizálnak, a „boldog békeidők” legsikeresebb színpadi szerzőjének, a pesti világpolgárnak, az éles szemű publicistának szavaival reflektálnak napjainkra.
Néha egészen dermesztő, hogy Molnár mennyire rímel a 100 évvel későbbi történésre. Amikor Bálint egy olyan egyletről beszél, amely megvédi a magyarságot az idegenektől, amikor maró gúnnyal azon elmélkedik, hogy a puszta, a nádfedeles házak, a hullámzó gabonamező magyarabbak-e, mint az „innen-onnan összehordott” Budapest, amikor Jordán előadja Kispolgári Samu kesergőit, akire végrehajtókat küldenek adóhátraléka miatt, holott az állam az ő és a hozzá hasonlók adóiból él, mintha a Liliom szerzője ma is köztünk járna. Még azt is ő mondta, hogy a „Nemzeti Színház igazgatójának lenni a legnagyobb függőség” – pedig már elhittük, hogy ez a 21.századi direktor siráma. „Tiszteljük a hazugságot” – mondja Bálint András, aki e Molnár-mondat előtt megemlíti, hogy a tv-ben látott egy minisztert.
Spontán nevetések, tapsok, néha döbbent csendek kísérték az estet, amely szolid pezsgős koccintással zárult. Az érző, gondolkodó emberek ismét gazdagabbak lehettek lelkükben, és örülhettünk, hogy ismét láttunk itt „fehérek közt két bölcs európait.”
„A Sziget Fesztivál nagyon könnyen megszűnhet, hogy ha mi a Petőfi Kulturális Ügynökségben úgy döntünk, hogy a Hajógyári-szigetnek a hozzánk került, tulajdonunkba került részére nem engedünk fesztivált” – mondta Demeter Szilárd a Spirit FM Nagykép című műsorában, vette észre a 444.hu. A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, egyben a magyar könnyűzenéért felelős miniszteri biztos hozzátette: „Onnantól kezdve nemhogy Sziget Fesztivál, hanem semmilyen fesztivál nincs a Hajógyári-szigeten”.
Demeter az interjúban nyomatékosította, hogy az általa vezetett ügynökség birtokolja a Hajógyári-sziget teljes déli részét, az egykori goltftanya területét és azt a nyolchektáros területet is, ahol a rendezvény ideje alatt a VIP-kemping és a fesztivál pénzügyi bázisa működik.
„Ha mi most nagyon befeszülnénk, akkor azt mondanám, hogy mivel kikerült belőle a magyar tulajdonrész – tehát Kádár Tamásékat kivásárolta az amerikai tulajdonos –, ezért nekünk nem érdekünk ezt a Sziget Fesztivált ilyen szempontból fenntartani.
De nem gondolkodhatunk így, mert a Sziget Fesztiválnak a teljes kulturális hozadéka sokkal nagyobb annál, hogy én mit szeretnék a nyolc hektárunkon” – tette hozzá Demeter Szilárd.
A miniszteri biztos elmondta, hogy közölte a Sziget Fesztivál szervezőivel: innentől kezdve évente kötnek szerződéseket velük, hogy „a polgárok visszakaphassák a szigetet”.
Elhunyt Ragályi Elemér, Kossuth- és Balázs Béla-díjjal kitüntetett operatőr – tudatta a művész családja a Telexszel.
„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Ragályi Elemér, rövid ideig tartó, méltósággal viselt betegségben, a mai napon elhunyt. Kérjük mind a közvéleményt, mind a sajtó képviselőit, hogy tartsák tiszteletben a család gyászát”
– írták a közleményben.
Ragályi Elemér Rákosligeten született 1939. április 18-án. Édesapja jogásznak szánta, ő mégis színésznek és operatőrnek jelentkezett az érettségi után. Miután felvételi vizsgája nem sikerült, 1957-től a Mafilm stúdiójában volt világosító, laboráns, segédoperatőr és felvételvezető. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán végül 1968-ban szerzett operatőri diplomát.
Operatőrként olyan nagy hatású filmekben dolgozott, mint a Régi idők focija, a Kakuk Marci, a Bástyasétány 74, a Talpuk alatt fütyül a szél, a Szabadíts meg a gonosztól, a Ripacsok, a Dögkeselyű, a Miss Arizona, a Csók, anyu!, A nagy generáció, vagy a Herkulesfürdői emlék – írja a portál.
1991-ben, Xavier Koller svájci rendezővel készített filmjéért, A remény útjáért a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díj sikerében is osztozott. Az Emmy-díj nyertes Raszputyin című filmnek is ő volt az operatőre 1996-ban.
Oroszlánszelídítő volt, táncosnak készült, majdnem ő lett Han Solo - Christopher Walken 80 éves
A 70 éves szakmai múlttal rendelkező és a legkönnyebben parodizálható színész unalmas, átlagos fickónak tartja magát, aki lemondott az apaságról azért, hogy fényes karriert fusson be.
Christopher Walken egy vérbeli, nyughatatlan hollywoodi legenda. Már kisgyermekként belekóstolt a szereplésbe, és hosszú évtizedek óta megállás nélkül dolgozik, ezt pedig saját elmondása szerint annak köszönheti, hogy a feleségével úgy döntöttek, nem vállalnak gyermeket…
Színészünk 80 évvel ezelőtt, 1943. március 31-én született Ronald Walken néven a New York állambeli Queensben. A szülei: a skót bevándorló Rosalie Russell és a német emigráns Paul Wälken, akik együtt vezettek egy pékséget New Yorkban, nem vesztegették az időt, fiukat korán megismertették az előadóművészettel. A kis Ronald már 3 éves korában táncórákat vett (a nevét egyébként az 1891 és 1958 között élt angol színész, az Oscar-díjas Ronald Colman után kapta). Ő és a testvérei, Kenneth és Glenn végül statisztaként találtak munkát tévéműsorokban, miután a Rockefeller Center gyakori törzshelyükké vált. Walken legjelentősebb kamaszkori szerepe egy szkeccs volt Dean Martinnal és Jerry Lewisszal a The Colgate Comedy Hour című varietéműsorban.
A színész különcségei tinédzserkorában váltak még nyilvánvalóbbá: 15 évesen választotta ki magának jellegzetes frizuráját (amit máig hord), miután a barátnője megmutatta neki egy magazinban Elvis Presley képét. „Ez a fickó úgy nézett ki, mint egy görög isten. Aztán láttam a tévében. Mindent imádtam benne” – mondta róla.
Ugyanebben az időben csatlakozott egy vándorcirkuszhoz, ahol oroszlánszelídítőként is dolgozott. Később egy évig járt a Long Island-i Hofstra Egyetemre, de otthagyta az iskolapadot, hogy inkább színházban dolgozhasson. Kezdetben táncosnak képezte magát egy washingtoni stúdióban, majd a drámai színpadi, később pedig a filmszerepek felé vette az irányt. Tánctudásáról egyébként mindenki meggyőződhetett többek között a Fatboy Slim egyik 2000-es dala, a Weapon of Choice videoklipjében, amit Spike Jonze (A John Malkovich-menet, Adaptáció, A nő) rendezett, és amiben az 57 éves Walken fiatalokat megszégyenítően ropta.
Gyerek nélkül
Na de vissza a kezdetekhez! A West Side Story 1963-as turnéján Riff szerepét játszotta, amit élete egyik legfontosabb élményének tart. Ekkor ismerkedett meg Georgianne Thonnal, egy színésztársával és későbbi castingigazgatójával, akit 1969-ben feleségül vett, és azóta is együtt vannak, négy éve ünnepelték az aranylakodalmukat. 1964-ben változtatta meg a keresztnevét Christopherre, méghozzá egy bizonyos Monique van Vooren javaslatára. Az illetőnek volt egy éjszakai klubja, amelyben Walken táncosként dolgozott. A főnöknő ugyanis úgy vélte, hogy ez a név jobban illik hozzá, mint a Ronnie (a Ronald becézett formája, amit addig használt). Walken egyébként jobban kedveli, ha Chrisnek szólítják.
A gyerekszínészi élet persze időnként olyannyira elbizonytalanítja az embert a szórakoztatóiparral kapcsolatban, hogy az illető gyakran lemond erről a karrierről, és más megélhetés után néz.
Walken azonban, úgy tűnik, soha nem veszítette el a színészkedés iránti szenvedélyét: eddig kb. 140 filmben és tévéműsorban, valamint több száz színházi produkcióban tűnt fel. Az eddig leélt nyolcvan éve ellenére még mindig Hollywood egyik legkeményebben dolgozó színésze, aki folyamatosan forgat.
S hogy miként ért el ennyi mindent? Ő maga ezt két dolognak tulajdonítja: egyrészt a Georgianne-nel való gyerekmentes életüknek, illetve az egyfajta „szerzetesi” életmód iránti elkötelezettségének: "Nos, az életem tényleg eléggé konzervatív. Közel 50 éve vagyok házas. Nincsenek hobbijaim, sem gyermekeim. Nem nagyon érdekel az utazás. Soha nem volt nagy társasági életem. Igazából mindig otthon vagyok, kivéve persze, amikor dolgozom" - árulta el Walken a The Guardian című lapnak még 2013-ban: "Szóval ilyen értelemben, azt hiszem, egy teljesen átlagos fickó vagyok."
Örült, hogy nem ő lett Han Solo
Walken tévés karrierje egyébként az 1950-es években indult, a The Wonderful John Acton című 1953-as sorozat egyik epizódjában tűnt fel tízévesen. Első mozifilmes szerepét pedig az 1969-es Me and My Brotherben játszotta. A 70-es évek hozta meg számára a sikert és a világhírnevet, hiszen olyan alkotásokban lehetett őt látni, mint Az Anderson-magnószalagok (1971), Az őrszem (1977) vagy a Kojak, majd Woody Allen az Annie Hall-lal (1977) és Michael CiminoA szarvasvadásszal (1978) sztárt faragtak belőle. Utóbbiért ráadásul 35 évesen megkapta a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat is. Ezek a merőben különböző karakterek - az egyik egy nyugtalan testvér sötétbe hajló fantáziákkal, a másik egy traumatizált vietnami veterán – együtt adják ki Walken vonzerejét, amire a további években, évtizedekben is kíváncsi volt a közönség.
Ráadásul nem sokon múlt, hogy ő lövöldözhetett lézerpisztollyal a gaz birodalmiakra Csubakka oldalán, hiszen versenyben volt Han Solo szerepére az 1977-es Csillagok háborújában. Állítólag George Lucas őt választotta volna, ha Harrison Ford kiesik a projektből.
Maga Walken azért örül, hogy nem győzte meg akkor az alkotókat. „Igen, ott voltam a meghallgatáson, de nem hiszem, hogy közel jártam ahhoz, hogy megkapjam a munkát, körülbelül 500 másik színész is jelentkezett. Viszont nagyon örülök, hogy Harrison Ford lett a kiválasztott, én szörnyű lettem volna” – emlékezett vissza a színész.
Sosem tűnt el
Az 1979-es Oscar-gálán elnyert díja természetesen kitárta előtte Hollywood kapuit, a nyolcvanas években nagyjából azt csinálhatott, amit csak akart. Ő pedig ki is használta a lehetőségeit, ám főként a szerzői irányt lőtte be magának. Olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Jonathan Demme (Utolsó ölelés), Herbert Ross (Filléreső), David Cronenberg (A holtsáv), Robert Redford (A milagrói babháború), Mike Nichols (Biloxi Blues), Abel Ferrara (New York királya) vagy Paul Schrader (Idegenek Velencében), ráadásul 1985-ben Bond-gonosz is lehetett, ő játszotta ugyanis Roger Moore 007-esének fő ellenlábasát, Max Zorint a Halálvágtában.
1992-ben aztán a „blockbusterkedésbe” is belenyalintott, a Batman visszatérben a gaz cégtulajdonos Max Shreckként Michelle Pfeiffer Macskanőjével és Michael Keaton Denevéremberével akasztotta össze a bajszát. A kilencvenes években egyébként az olyan gonoszkodások mellett, mint amiket például az Angyalok háborújában (1995), a Holtidőben (1995), vagy Az Álmosvölgy legendájában (1999) nyújtott, két legikonikusabb szerepét a Tiszta románcban (1993) és a Ponyvaregényben (1994) kapta, amelyekben úgy alakított maradandót, hogy mindkettőben csupán egyetlen jelenetben tűnt fel (az előbbiben szicíliai maffiózóként és Dennis Hopper megkínzójaként, az utóbbiban a Bruce Willis óráját a fenekében dugdosó háborús veteránként).
Már majdnem hatvanéves volt, amikor megkapta a második Oscar-jelölését, méghozzá Steven Spielbergnek köszönhetően, a 2002-es Kapj el, ha tudsz!-ért, amelyben Leonardo DiCaprio apját alakította csodálatos rezdülésekkel.
S noha akkor a legjobb férfi mellékszereplő díja végül Chris Coopernél (Adaptáció) landolt, Walken pedig azóta nem részesült jelölésben, a karrierje ennek egyáltalán nem látta kárát, hiszen az elmúlt 20 évben is olyan produkciókban tűnt fel többek között, mint Az Amazonas kincse, A tűzben edzett férfi, A stepfordi feleségek, az Ünneprontók ünnepe, a Távkapcs, a Hajlakk, A hét pszichopata és a si-cu (amelyért simán kijárt volna neki egy újabb Oscar-jelölés), A búcsúkoncert, a Született gengszterek, a Fiúk Jersey-ből, vagy az Eddie, a sas.
Újabban pedig rengeteg színésztársához hasonlóan ő is rákapott a sorozatokra, amiktől amúgy eddigi karrierje során eléggé ódzkodott. A 2021-ben startolt Törvényen kívül című brit krimikomédiában Stephen Merchant és Eleanor Tomlinson mellett brillírozik immár két évadon keresztül, tavaly pedig az év egyik legjobb sorozatában, a Különválásban alakította Burtöt, akit nagyon várunk vissza a következő szezonra is.
Utánozni könnyű, megismételni lehetetlen
S hogy miként viszonyul hozzá a szakma? Nos, a sokszínűként, excentrikusként és generációjának egyik legelismertebb színészeként jellemzett Walkent az Empire magazin "Minden idők 100 legnagyobb filmsztárja" közé választotta, a Premiere magazin pedig minden idők 88. legjobb filmes alakításának hozta ki A szarvasvadászban nyújtott játékát. Quentin Tarantino a karrierje egyik legbüszkébb pillanatának tartja, amikor megtudta, hogy Walken alakítja Don Vincenzót a Tiszta románcban, Benicio del Toro kijelentette, hogy a legjobb tanács, amit valaha kapott a színészettel kapcsolatban, tőle származik ("Amikor egy jelenetben vagy, és nem tudod, mit fogsz csinálni, ne csinálj semmit!"), Johnny Depp pedig egyszer azt mondta, az volt az egyik fő oka annak, hogy szerepelt a Holtidőben, hogy Walkennel akart dolgozni.
Aki egyébként arról is híres, hogy csak ritkán utasít vissza filmszerepeket. Állítása szerint csak akkor mond nemet egy felkérésre, ha túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy elvállalja, mivel minden egyes szerepét egy újabb tapasztalatnak tekint, és holtáig szeretne tanulni.
És van még valami, amit nem említettünk. A hangját. Christopher Walken egyedi hanghordozása legenda a szakmában és a közönség köreiben is, a komikusok szerint ő a legkönnyebben parodizálható színész. Ő maga úgy véli, e jellegzetessége abból ered, hogy bevándorló szomszédok közt cseperedett fel, akik a világ számos pontjáról érkeztek: "A környékünkön nem sok angolt lehetett hallani. Inkább görögöt, olaszt, lengyelt, németet, jiddist. Úgy nőttem fel, hogy olyan embereket hallgattam, akik erősen törték az angolt. Azt hiszem, ezt én akaratlanul is a magamévá tettem."
Walken vurstlija pedig nem áll le, a Különválás második évadán kívül ugyanis Denis VilleneuveDűnéjének második epizódjában is láthatjuk (tehát tavaly ő is Magyarországon forgatott), ő alakítja majd az Atreidesek ellen áskálódó IV. Shaddam császárt. Szóval csak gonoszkodik, a szokásos.
Csőre Gábor: Annyira szeretnék szmokingos, angol urakat szinkronizálni egy Agatha Christie-filmben
Csőre Gábor nem csak arról mesélt, hogy 42 évesen még maratont futott, hanem beszélt legendás szinkronszerepeiről és arról is, miért nem lenne motivált egy táncversenyen.
A Thália Színházban nem rég mutatták be a román Ion Luca CaragialeFarsang című vígjátékát. Az előadást Keszeg László rendezte, a fontosabb szerepekben Vida Péter, Gubás Gabi, Szabó Erika és Bokor Barna látható, illetve beszélgetőpartnerem, Csőre Gábor, akit telefonon értem el, forgatásra menet.
– A darab meglepően aktuális, mintha csak korunk politikai viszonyairól írták volna, pedig ha jól tudom, nem éppen friss darab.
– Így van, a szerző a 19. század második felében élt. A demokratizálódó, polgáriasodó Romániában írta a darabot, az első pártok kialakulása idején. Hamvai Kornél, a színház irodalmi vezetője a fordítás során ezt száz évvel előrébb rakta, a forradalom utáni első szabad választások idejére.
Nem csoda, ha van áthallás.
Nálunk ugyan szerencsére nem volt olyan véres, fegyveres forradalom, mint ott, de nálunk is rengeteg párt indult el a választáson.
Mindenki abban reménykedett, hogy ha már szabadság van, akkor mindenki „Amerikában lesz”. A bennünk élő romantikus hajlam miatt hittük ezt, de se itt, se ott nem így lett. Most már tudjuk.
– Kellett bármit hozzátennetek, hogy még maibb legyen?
– Hamvai Kornél nagyszerű fordító és író. Ő úgy írja meg a darabokat, hogy pontosabb, mint egy forgatókönyv. A karakterek instrukció is nagyon fontosak, mert ha nem úgy csinálod meg, ha nem oda nézel, ha nem úgy mozdulsz, akkor elmászik az adott jelenet.
Tehát nem nagyon tudtunk hozzáadni, mert nem is nagyon kellett. Ez persze nem azt jelenti, hogy a színésznek vagy a rendezőnek nincsen szabadsága. Csak olyan sok mankót ad nekünk, hogy nem kell hülyeségeket hozzátenni, kitalálni.
– A színháztörténetből ismerünk jó néhány emlékezetes belépőt. Te viszont ebben a darabban nem is belépsz, egyenesen beesel. Ezt is Hamvai Kornél írta így meg?
– Igen. Ez sem véletlen, funkciója van. Azért esek be, mert az általam játszott figura nem lát. Bepárásodott a szemüvege. Ez a geg aztán tovább él, meghatározza a karakteremet, különösen, amikor később szándékosan elveszik a szemüvegemet. Például a saját feleségemet nem ismerem fel abban a jelenetben, mert nem látom.
A beesés is érdekes helyzet. Meg lehetett volna ezt csinálni mindenféle technikai truvájjal, de végül úgy döntöttünk, hogy legyen ez egy valódi lépcsőn leesés. Persze vigyázok, eddig egyszer fordult elő, hogy megütöttem magamat. A rám rakott protektorok ilyenkor is megvédenek.
Egyébként arra számítottunk, hogy a közönség nevetni fog rajta, de inkább megijednek.
Ez sem baj, mert még jobban aláhúzza azt, hogy tényleg nem látok.
– Egy ilyen kaszkadőrmutatvány mennyire rutinfeladat egy színésznek? Cserhalmi György híres arról, hogy szeret esni, ugrani, de róla tudjuk, hogy nagyon sokat sportolt is. Neked van efféle sportos előéleted?
– A gerincsérvem és az öt térdműtétem előtt 42 évesen még maratont futottam, nem is rossz idővel, és napi szinten sportoltam.
De hiába sportos, atletikus valaki, attól még nem feltétlenül tud lejönni egy bohózati szituációban egy lépcsőn a hátsóján, a könyökén vagy a fején. Ezt vagy tudja, vagy megtanulja.
– Szinte nincs olyan generáció, akinek ne volna valami emlékezetes élménye veled kapcsolatban. A nagyfiam például még a gimnáziumi osztályával járt a Toldi-esteden. Ez a produkció hogyan jött létre? Megláttál valamit a műben, vagy egyszerűen olyan szöveget kerestél, amiről sejthető volt, hogy el lehet majd adni az iskolásoknak?
– Az első. A Toldit most már tíz éve játsszuk. 42 évesen mutatkoztam be az elején, most pedig már 52 éves vagyok. Nem is gondoltuk, hogy jönnek majd iskolások.
Az első évben jó részt felnőttközönség előtt adtuk elő, és nekik is csináltuk, mert olyan gegek vannak benne, amelyek nem gyerekeknek szólnak.
Később esett le, hogy ez voltaképp iskolai tananyag.
– Nagyon sok hangoskönyvet is csináltál. A kisebbik fiam például onnan ismer elsősorban, hogy nagyon sokat hallgatta Lackfi Jánostól a Dombontúli meséket az előadásodban.
– Sőt, most is épp dolgozunk egy David Attenborough hangoskönyvön a Mojzer Kiadóval.
Egyébként úgy vagyok ezekkel, hogy ha érkezik egy felkérés, ha csak tehetem, nem szaladok el előle. Csak akkor adok vissza munkát, ha nem fér bele az időmbe.
Motiválnak a kihívások. Nem mondom, hogy egy táncversenyre túl motiváltan érkeznék, mert nem tudok táncolni. Nincs benne a lábamban a boogie.
Bár az Össztánc előadás kedvéért még táncolni is megtanultam. Mindenevő vagyok.
A hangoskönyveket is szeretem. Már csak azért is, mert olyan szűrőn mennek át a könyvek, hogy elém már csak az kerül, amire mások azt mondták, hogy ezt érdemes megcsinálni.
– Azon színészek közé tartozol, aki a szinkronban is nevet tudott szerezni magának. Ez annak is köszönhető, hogy olyan kultikus sorozatokban hallhatunk, mint a South Park.
– Arról is csak azt mondhatom, hogy jött egy feladat, és igyekeztem a lehető legjobban megcsinálni Cartmant, a karakteremet. Ennyi erővel kaphattam volna a Kyle-t vagy a Kennyt is. Tolnai Zoltán rendező úgy gondolta, hogy én legyek Cartman, és kész.
Szerintem ők sem tudták pontosan, hogy ez meddig fog menni. Annyit tudtak, hogy vicces, hogy amerikai, káromkodós meg üvöltözős… Mondjuk régebben jellemző volt rám, hogy türelmetlen voltam önmagamhoz, sokszor összegyűrtem a kezemben lévő papírt idegességemben. Ez ma már nem jellemző rám.
Hogy megosztó…? Nagyon komoly görbe tükröt tart mindenki elé.
Nem tudsz olyan társadalmi, vallási, politikai oldalt mondani, akit nem rúg seggbe.
Szóval megosztó, de igazságos. És hála Istennek szórakoztató ebben a formában.
– A másik kultikus sorozat, amiben részt vettél, nekem személyes kedvencem, az Agymenők. Ilyenkor van lehetőséged belenézni előre, hogy eldöntsd, vállalod-e?
– Nem. Csak felkértek. A stúdió vezetője gondolom, előre egyeztette a megrendelővel, kikre gondolnak, de ennyi.
Amikor Magyarországra bejön egy ilyen sorozat, még Amerikában sem tudják, meddig fog ez menni, hát még itt. Százból egy szokott ekkora szériát futni. Nagyon szerencsés vagyok, hogy két-három olyan sorozatban is közreműködhettem, amelyek ilyen sikeresek lettek.
– Van kialakult szinkron-szerepköröd?
– Általában nehezeket kapok. Annyira szeretnék szmokingos, angol urakat szinkronizálni egy Agatha Christie-filmben – de ezek nem jönnek.
Ellenben jönnek a bajba került afroamerikai nepperek, vagy a francia komikusok, akik fejen állva énekelnek, olyan rajzfilmfigurák, akik a föld alól az ég felé szállnak, és közben énekelnek-táncolnak… az agyam eldobom sokszor.
De közben persze élvezem is.
– Már ennyiből is érezhető, hogy nem unatkozol. De ha ez mind nem lenne elég, sokat forgatsz is. Szerepelsz játékfilmben, sorozatokban, most is épp forgatásra tartasz, amikor az interjú készül. Arról szabad beszélni, hogy most épp min dolgozol?
– Ez még korai és nagyon titkos. Csak annyit mondhatok, hogy április közepe felé ki fog derülni, és nagyon vicces.
– Mit hoz a közeljövő?
– Nemsokára lesz az olvasópróbája A nagy kézrablás című Martin McDonagh darabnak. McDonagh nevéhez olyan címek fűződnek, mint a Három óriásplakát Ebbing határában, az Erőszakik, illetve az idén 9 Oscar-díjra jelölt A sziget szellemei. A koponya című darabja most is megy a Télikertben.
A nagy kézrablást Radnai Márk rendezi, rajtam kívül Tamási Zoltán, Jámbor Nándor és Bakonyi Alexa játszanak benne. Nagyon várom. A Thália Télikertben kerül színre. Szórakoztató feketekomédia. Ő általában ilyeneket ír.
