Isteni próbatétel, emberi kérdések – Röhrig Géza Kés a levegőben című előadását hallgattuk
Többször jártam már ezen a kis értelmiségi szigeten a Déli pályaudvar közelében, nézőként és előadóként egyaránt, de azt még sosem tapasztaltam, hogy kezdés előtt negyedórával már az állóhelyekért is meg kellett küzdeni. Érthető volt az érdeklődés, hiszen nem mindennap hallgathatjuk Röhrig Gézát: a színészt, költőt, Biblia-oktatót, (aki magát ma is leginkább „punkénekesnek” tartja), aki New Yorkban él, és szavaira érdemes odafigyelni.
Decemberben jelent meg az angyalvakond (így kis betűvel!) című kötete, amelyben 50 hajléktalan történetét szedte míves, rendkívüli nyelvi és formai gazdagságú versben össze, bizonyítva, hogy nemcsak Auschwitz után lehet és kell még verset írni, hanem a költészet kiáltásával felhívhatjuk a figyelmet a lét alatti életre is. (A kötetet a mai napig maguk, azok a hajléktalanok terjesztik, akik a Fedél nélkül című újságot is árulják).
Röhrig ezúttal Biblia-oktatóként ült le hallgatói körébe és az egyik legfontosabb igének, Ábrahám és Izsák történetének (a rabbinikus hagyomány szerint Akedát Jichak – Izsák megkötözése) rétegeit elemezte két órán keresztül. Nemcsak a pátriárka kése állt meg a levegőben, ahogy erre az előadás címe is utalt, a közönség figyelme sem lankadt egy pillanatra sem. Ez a törékeny alkatú, nem túl előnyös orgánumú ember hihetetlenül szuggesztív előadó, aki ennek a tragikus történetnek a miértjeit egyfelől lenyűgöző tudással, másfelől mindenki számára érhető, köznapi nyelven, és nem egyszer humorral magyarázta.
Indításul elmesélte egy ifjúkori élményét, amikor egy református haverja elhívta őt közösségükbe egy „bibliodrámai” előadásra, ahol éppen ezt a jelenetet játszották el: Ábrahám egy negyvenes nő volt, akinek egy fiatalkori abortusza miatt nem lehetett gyereke, Izsák az ő haverja volt, és mivel Isten „hálátlan” szerepét senki sem akarta vállalni, őrá osztották. Az előadás közben a barát egyszer csak megszólalt: „Istennel akarok beszélni, de négyszemközt”. Erre azonban nem volt mód…
Röhrig Géza előadására ráillenek Ingmar Bergman szavai: „A kérdések sokszor fontosabbak, mint a válaszok”.
Van-e határa az engedelmességnek, lehet-e mentségünk az, hogy ha mi nem tesszük meg, akkor lesz más, aki megteszi? Mire szolgálnak a próbatételek? Hogy erősödjünk, fejlődjön személyiségünk, hogy jobbá váljunk, vagy pedig azért, hogy közösségünk is észrevegye, hogy egy „igaz ember” van közöttük?
De oktatónk arra is ráirányította a figyelmünket, hogy Ábrahám tudta: nem kell Izsákot feláldoznia, viszont azzal, hogy a végsőkig elment az isteni parancs teljesítésében, megtette az első lépést Isten és ember viszonyának helyreállításában, amely az Édenkertben romlott meg. A párhuzamot azzal is illusztrálta, hogy a két igében szerepel ugyanaz a 8 szó, csak éppen fordított sorrendben. Elgondolkodhattunk azon is, hogy Isten kiket szólít meg, mikor jelenik meg királyi, ítélkező, és mikor szerető, atyai alakjában, de Röhrig Géza egyúttal arra is figyelmeztetett, hogy „Isten úgy tudja a jövőt, ahogy te a tegnapot. Tudja, de nincs rá hatása”. És akkor hol az ő mindenhatósága?
Az előadásba bevonta Leonard Cohent is, a még fiatalon írt Story of Isaac című dalával, amely a feláldozandó fiú hangján szólal meg, de lázadva: „Ti, kik áldozó oltárt/emeltek gyermekeknek/többé ne tegyétek/a látomások nem terveznek/sem démon sem isten/nem kísérthet.” A befejezést ismét a költő-dalnokra bízta, a Show Me the Place-szel, amelyet Cohen 78 éves korában írt, immár Ábrahám szerepében. „mutasd meg, hol lett emberré az ige/mutasd meg, hol volt a szenvedés eleje”. (GNL fordításai).
Ahogy hazafelé mentem éjjel, nem is Ábrahám és Izsák története járt az eszemben, hanem Röhrig Gézának az a megjegyzése, mely szerint a felvilágosodást követő kétszáz évben hittünk az emberiség fejlődésében. És láttuk, hová fejlődött. A Déli pályaudvar aluljárójának legrejtettebb zugaiban ott aludt az angyalvakond néhány szereplője…
